Horváth Ágoston Gusztáv

Tavasz

Nem tudom mi van ma velem,
Egész nap nem lelem helyem;
Futni szeretnék, szaladni;
Nem így öregen… ballagni!
Pedig ma idebent is szép,
Hív a megszokott karosszék!
Télen benne ültem sokat,
Olykor reggeltől… naphosszat!

Benn ültem már hetek óta,
Hej, de lassan járt az óra;
Talán gyorsabban haladna,
Ha sétálhatnék… szabadba.
Idebenn is sétálhatok,
Elérnek a gondolatok!
Fáradt vagyok? Nyújtózkodok!
Ha szédülök, … kapaszkodok!

Ha vágytam friss levegőre;
Csak kiálltam a lépcsőre,
Ott hűtöttem forró fejem
És szobám is szellőztettem!
Egész telet szinte toltam,
De sok havat lapátoltam! –
Voltam levegőn eleget,
Jól viseltem a hideget!

Most kinn állva nézelődök,
Váratlanul meglepődök,
Udvarunkból eltűnt a hó,
Nincs már fehér hótakaró!
Felnézek a kéklő égre,
Bámulok a messzeségbe:
Hogy most milyen mesze látni,
Nagykabát nélkül se fázni!

Sokkal magasabb az égbolt
Nincs most sehol szemernyi folt!
Fenn ma nyoma sincs felhőnek,
Íze van a… levegőnek!
Pincébe a hólapátot,
Szekrénybe a nagykabátot,
Felgyorsul az ember vére;
Itt a tavasz, megjött végre!!

Veszek egy könnyebb kabátot,
Mától a kertben sétálok,
Eltűnt a hó… nyomtalanul,
Pince szélen friss fű lapul.
A kiskertet nézegetem,
Mint egy gyerek örvendezem;
Fenyő alatt kis zöld levél,
Talán jácint hagymája kél?!

A kőkerítés tövében,
Tűző Napfény melegében;
Bólogat sok fehér harang,
Szívem hallja; „giling-galang”!
Sok hóvirág bólogatva,
Tavasz első jelét adja.
Érzi azt az egész világ,
Zöldülhet már… fű, fa, virág!!! –

Asztalomon rendet rakok,
Nem írok, és nem olvasok!
Mától messzebbre mászkálok,
Patak partjáig sétálok!
Hívom az asszonyt hadd lássa:
Tavaszt tovább ő se várja,
Hóvirágnak örvendezzen,
Unokáknak csokrot szedjen!

Ki is jön és áradozik,
„Már hóvirág?” Csodálkozik,
Hozza a boszorkány-jelet;
… Ha már kijött, csak sepreget! –
Mit meg nem tesz a jóasszony,
Mindent mond, hogy elriasszon:
„Patakpartra akarsz menni?
Jó kis náthát összeszedni?!?!”

„Évek óta hetvenkedem,
Lásd a tavaszt megéreztem,
Talán kissé már megkésve,
De emlékszem az ízére!
Nem árt influenza, járvány,
Ha énekel már a sármány,
Lehet ettől még hidegebb,
Tavaszt gátolni nem lehet!


Ifjakként sétáltunk sokat,
Nem hallgattuk a hangokat:
Szívünk egy ütemre zengett,
Nem is hallottunk… egyebet!!
Később… csak munka, gyerekek,
Nehéz napok, hosszú hetek;
Mindenütt helyt kellett állni,
Nem jutott idő… sétálni!!!

Ifjúságunk hogy elszaladt!!
Mára csak emléke maradt!
Két gyerek és négy unoka,
Mindegyikük egy-egy csoda!!
Vendégeink hétvégeken,
Igyekszünk, hogy minden legyen,
Segítséget sosem kérünk,
Mi csak nekik s értük… élünk!!!”

„Farsang lesz az unokáknak,
Készülődnek maskarának!
Nem jöhet most egy család se,
Sétához most időnk lenne!
Természetben sok az érték,
Ezer csoda, ezer szépség
Mindent másképp lát az ember,
Hogyha figyel; nemcsak jár-kel!”

Sétálgattunk kis ösvényen,
Hol árnyékban, hol Napfényben;
Felfigyeltünk minden neszre,
Sok-sok különös kis jelre!
Néztük, mit a szél felkavart,
Árokparti vékony avart
S ahol már mindent lekapart;
Friss gyep látszott: … mint zöld damaszt!!

Toka patak… csak nyeszlett ér,
A kis tóig mégis elér,
Kevés vize ingadozik,
Emelkedik, fogyatkozik,
A színe is váltakozik;
Ha az árnyék – hosszabbodik!
Ebéd után majdnem villog,
Sok kis apró hullám… csillog!

Halk „pri-pri”-vel jelez a csíz,
Párját hívja a kis hamis:
„Fijú, fijú” szól a sármány,
Himbálódzva fenyő ágán,
Hallottunk pár vadgalambot,
Mindegyik sírva kacagott,
Egymásnak felelve fújták:
Azt siratták, hogy „megszúrták”!!!

Feleségem sétált velem,
Ifjak lettünk mind a ketten!!!
Meglestük a természetet,
– Az ébredő természetet!! –
Néha összeért a kezünk,
Tiszta szívből felnevettünk,
Mert szívünkig ért a ravasz,
Mindent megifjító… tavasz!!!

 

                      Horváth Ágoston Gusztáv
nyugdíjas