Horváth Ágoston Gusztáv

Öreges merengés

Nincs más bajom nekem, csak már öreg vagyok,
megromlott a szemem és rosszul hallok;
oda az ifjúság, elrepült a varázs,
most tompa fásultság; se láng, se parázs!
Elég egy embernek, mit eddig átéltem;
ízét a sikernek… párszor megértem!
Hiába küszködtem, nincs kincsem, se pénzem;
azt sosem gyűjtöttem! Van más értékem!

Mit várhatok én már? Elszállt sok-sok álmom,
de mindig jön új nyár s én mindet várom!
További sok kínnak lehet még értelme?
Túlvilágról hívnak… menni kellene!
Nem megyek, maradok, van nagyon sok dolgom;
van még mit adhatok s azt én elosztom!!
Egy-egy kis unoka kedves, tiszta arca,
szemének mosolya; ok még új harcra!!!

Ha csak hangját hallom közülük csak egynek,
még jobban akarom; évek… még gyertek!
Látom, mint fejlődnek, tágul az értelmük,
évről-évre nőnek s egyre jobb velük!
Együtt tanulgatunk néhány új, magyar szót,
vagy csak dúdolgatunk egy szép altatót;
hallanak rég esett, híres történetet.
Tanulnak pár verset s néha… vicceket!

Beszédjük megértem, bár nehezen hallok;
ám szemüket nézem, abból olvasok,
hangjuk még gyengécske, de – szívemmel hallom;
a szóló szemére figyelek nagyon!
Kis csitri unokám, ahogy tőlünk hallja;
… ha jól végzem munkám, így mondogatja:
„Jól csináltad Papó, már milyen ügyes vagy;
látod ez nagyon jó!” és kacag,… kacag!!

Korán telefonál legeslegkisebbik,
máris jönne hozzám, de nem engedik,
hangját alig hallom, mondandóját értem;
lelkem beleadom, … meg kell, hogy értsem!
Ha valami baj van, rám esdeklőn néznek;
járnak a sarkamban s védelmet kérnek!
Hát itt lehet hagyni ilyen örömöket?!
Élni kell, még adni… mind többet, többet!!


Horváth Ágoston Gusztáv
              nyugdíjas