Violet C. Landers  
Sára álma

A Mészáros-család még csak alig pár napja költözött Balatonalmádiba. Egyetlen lányukat, a tizenhárom éves Sárát az orvosa küldte egy olyan helyre, ami teljesen más környezet, mint amiben eddig élt. Betegsége nem is annyira testi, inkább lelki eredetű volt. Amikor megérkeztek és éppen csak kiszálltak az autóból Sára úgy érezte, hogy hazaért. Bár napok óta álmatlanság kínozta, most mégis mosoly ült az arcára. Esténként csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Hiába volt meg mindene, legbelül érezte, hogy boldogtalan. És ez felülírt minden addigi jó dolgot az életében. Remélte, hogy itt majd jobb élet vár rá.
Balatonalmádi hangulatos kis utcáiban sétálva egy kerítés mögött megpillantott egy épületet. Pompás külsejével magasodott a többi fölé, királyian. Megállt, hosszasan nézte és titkon elképzelte milyenek lehetnek a szobák bent és milyenek lehettek egykoron, akik benne éltek.
Ekkor egy nő jelent meg csodaszép, széles karimájú kalapban. Türkiz színű kosztümje testéhez simult, fekete harisnya volt rajta és tűsarkú cipő. Az út túloldaláról jött, éppen a villa felé. Sára érezte, ahogyan az idegen közeledik, majd elhalad mellette. Tekintetük összetalálkozott és a lányban különös érzés lett úrrá. Mintha ismerné.
Aztán másnap és harmadnap is elment megnézni a villát. A nő nem bukkant fel egyik alkalommal sem, ám harmadnapon a villa kapuja tárva-nyitva állt. Sára az úton állva körülnézett, majd szinte lábujjhegyen beosont a kaviccsal beborított úton a búja fák és a zöld bokrok között. Felment a villa lépcsőjén és a tornácról nézett vissza a kertre. Olyan csodálatos volt az egész. Aztán mintha bentről valami neszt hallott volna. Megijedt és gyorsan kiszaladt, azon az útvonalon, ahol bejött. Lélekszakadva állt meg újra a kapuban, és nézte az épületet. A fiatal nő ekkor újra felbukkant és pontosan a háta mögött állt meg.
- Miért vagy mindig itt? Miért akarod minden nap megnézni a villát? - szegezte a lánynak a kérdést.
- Nagyon tetszik, ennyi – zárta rövidre a lány.
- Valami vonz ide, engem – árulta el a nő – de nem tudom, hogy mi.
- Talán az, hogy ilyen szép villát sehol másutt nem látni! - lelkendezett Sára gyermeki naivsággal.
- Lehet – értett egyet a nő.
- Én Sára vagyok. Önt hogy hívják? - tudakolta a kislány, akinek nagyon rokonszenves volt a nő, s titkon arra vágyott, hogy felnőtt korában ő is úgy nézzen ki.
A modell külsejű nő azonban nem válaszolt. Nagyot nyelve távozni készült. A kis Sára elkapta a nő csuklóját és tekintetük újra összetalálkozott.
- Nos?
- Majd inkább holnap – rázta le magáról a kislányt és a kérdést is. Majd ahonnan jött, ugyanazon az útvonalon távozott.
- Akkor majd holnap! - intett utána a kislány.
Sára maga is elindult hazafelé. És azon morfondírozott, hogy ki ez a nő, akinek a nevét sem tudja, miből gondolja, hogy másnap újra el fog menni? Útközben hirtelen beborult az ég és villámok cikáztak rajta. Sára ezért nagyon sietett haza. Otthon azonban gondolatai nem eresztették. A villa rabul ejtette, ahogyan azt az idegen csinos nőt is. Akinek a megjelenése, hangja, stílusa közel állt Sára saját maga jövőbeli elképzeléséhez. Mióta megérkeztek és beköltöztek, még nem tudott aludni egy jót. Ennek ellenére nem volt fáradt, valami egyszerűen nem hagyta nyugodni. Az eső, a vihar odakint elmúlt. Kinyitotta az ablakot, hátha a friss levegőtől most sikerül gyorsabban elaludnia. A terv bevált. A fáradság elnyomta.
S akkor megjelent előtte a kép. A villa képe. Éjszaka volt és Sára ott állt pontosan a bejárati ajtó előtt, amin egy hatalmas kopogtató függött. Megemelte és a súly úgy zuhant neki az ajtónak, hogy attól az egész beleremegett. Hátulról, mintha lépéseket hallott volna. A kavicsok összekoccantak és lesüllyedtek. Megfordult, de nem látott senkit sem. Közben az ajtó kinyílt és a nő állt előtte, akivel napok óta minden nap összefutott.
- Maga? - lepődött mega Sára.
- Én itt lakom. Hogy' kerülsz ide?
- Nem tudom – vont vállat a lány.
- Jut eszembe – kezdett el a nő gondolkodni – jó is, hogy itt vagy! Mutatnom kell valamit! - szélesre tárta az ajtót, s beinvitálta a kislányt, aki megszeppenve lépett be.
Ahogyan haladtak egyik helyiségből a másikba mindent bent a sötétség és a Hold kék fénye világított be.
- Van itt bent valami, amit már régóta szeretnék valakinek megmutatni.
- És erre pont én leszek a legalkalmasabb személy? - kételkedett Sára.
- Nemhogy alkalmas, a tökéletes!
Sára még mindig nem tudta, hogy hová mennek, de valamiért követte a nőt. Felmentek az emeletre, onnan tovább egy keskeny lépcsőn egészen a tetőtérig. Ott az ajtó előtt állva annyit mondott Sárának:
- Készülj fel!
A kislány hirtelen nem tudta, hogy miért mondja, és mire akar célozni vele. Amint beléptek odabent minden kékes fényben ragyogott. Az ablak pontosan szemközt volt velük. A tetőtéri szobában mindenütt hatalmas ládák álltak, a falakon poros festmények lógtak, eredeti képkeretben. Inkább hasonlított raktárra, mint szobára.
Sára eközben maga kezdte felfedezni a „kincseket”. Talált régi ékszereket, köztük egy nyakláncot, rajta egy kinyitható ezüst szív-medállal. Kinyitotta és amit benne látott egyenesen felzaklatta. Leejtette, a nőre nézett volna, de már sehol sem látta. Az ijedtségtől hevesen dobogott a szíve és teste minden porcikáját átjárta a remegés. Kezét hirtelen a szája elé tette, mert a gyomra felkavarodott. Nem várt tovább és rohanni kezdett. Lefelé, egyenesen ki az épületből. De a lábai, mintha ólomsúlyúakká váltak volna és nem bírta elérni a bejárati ajtót. Valami megragadta a bal lábát és húzta visszafelé. Sára a rémülettől hatalmasat ordított.
Ekkor leesett az ágyról és felébredt. A lepedő tekeredett a bal bokájára és még most sem tudott belőle szabadulni.
Álom volt. Csak egy álom! Egy rossz álom - törölte meg a szemeit.
Az édesanyja ekkor nyitott be hozzá az ajtón.
- Kislányom, minden rendben van?
- Persze anyu, feküdj csak vissza. Rosszat álmodtam – küldte ki, miközben tápászkodott fel a padlóról.
Anyja bement, megölelte, majd betakarta és csak ezután ment ki. Az ajtót becsukta maga után és Sára újra magára maradt.
- Ma megint elmegyek! - döntötte el.
Hiába próbált még aludni, már nem bírt. Annyira valóságos volt az álom. Teljesen a hatása alá került.
Délelőtt tíz óra volt és verőfényes napsütés. Ekkor indult el szokásos sétájára. Ahogyan befordult a villa utcájába különös, eddig ismeretlen félelem uralkodott el rajta. Lábai mégis tovább vitték. A kapu ajtaja látszólag zárva volt, de éppen csak hozzáért, s az szinte magától kinyílott. Mély levegőt vett és úgy ment befelé. Még csak félúton járt, amikor a bejárati ajtó nyikorogva ugyancsak kinyílott.
- Roppant különös – rázta ki a hideg, mégis valami hívogatta befelé.
Körülnézett, hátha a nő várja valahol, hogy ketten együtt nézzenek szembe az ódon villával, ami olyan sok titkot rejtegetett. Ám nem jött el. Sára így maga ment be.
Odabentről hideg levegő áramlott ki. A küszöbön állva bekukkantott és pár részlet valóban stimmelt az álmában látott képpel.
Az emeleten a folyosó függönyeit a falak réseiből beáramló fuvallatok megmozgatták és helyenként lehetett hallani, hogyan a szél süvít. Sára ezzel valahogy mit sem törődött. Kezeit ökölbe szorította, s amikor meglátta a lépcsőfeljárót, ami még feljebb visz, a gyomrát remegés fogta el. Aztán eszébe jutott az orvosa tanácsa: szembe kell néznie a félelmeivel, s ebbe a rémálmai is beletartoztak. Elindult a tetőtér ajtaja felé, közben a korlát, amibe kapaszkodott nagyot reccsent. Sára jobb válla fölött visszapillantott és egy árnyat látott elsuhanni. A rémület egészen eluralkodott rajta.
Benyitott a szobába és valóban olyan volt, mint álmában. A festmények ott lógtak a falakon, több kilónyi porral. Egy apró dobozkát talált egy hatalmas láda tetején. Óvatosan kinyitotta és ott hevert benne az a nyaklánc, amit álmában is pontosan ugyanígy megtalált. A medál mit sem vesztett a fényéből. Kinyitotta és megpillantott benne egy arcképet. Egy női portrét ábrázolt. Ő, vagyis Sára képe volt benne. Ő volt, de mégsem ő. A képen úgy festett, mint a nő, akivel beszélgetett. Összecsukta és jobbnak látta, ha inkább most elmegy. A medált pedig magával viszi. A dobozkában ekkor pillantott meg egy borítékot. Az volt rá írva: Sárának. Óvatosan kiemelte, felnyitotta és kivette belőle a papírt. Elkezdte olvasni a gyöngybetűkkel írt sorokat. Neki szóltak, és ahogyan elmélyedt benne lassan ráeszmélt, hogy aki írta az a nő volt, akivel beszélgetett. Hogyan tudta ide behozni és elrejteni?
Amikor kijött a villából a nő a villával szemközti utcán álldogált. Ugyanúgy kalapban, divatos ruhában, kezében egy kisebb retiküllel. Az útpadkán egyensúlyozott, pont úgy, mint a gyerekek szoktak játékból. Sára körülnézett az úton, majd átment, egyenesen a nőhöz.
- Most már tudod? - kérdezte a nő.
- Igen, tudom – komolyodott meg Sára.
- És mit szólsz?
- Ahhoz, hogy te valójában én vagyok harminc éves koromban? Hát, hogy őszinte legyek nem akarom elhinni. Magamra nézek, és nem hinném, hogy valaha is ilyen szép leszek.
- Pedig hidd csak el! És mindig kövesd azt, amit az álmaid súgnak és tedd meg! - ölelte magához gyermekkori énjét.
- Te azt tetted?
- Nem, én nem – hajtotta le az idősebb Sára a fejét. - Amit nagyon bánok. Szép vagyok és mindent elértem az életben, amit akartam. De nem vagyok boldog. Ha majd eljön az a nap, hogy az élet tálcán kínálja eléd a boldogságot, te ne légy olyan, mint én. Féltem tőle és inkább elutasítottam.
- Én nem fogom! - ölelte még szorosabban a kislány idősebb énjét.
Mindketten a villa felé néztek, ekkor egy körülbelül tizenhét év körüli srác lépett ki az épületből. A két Sára szíve ekkor nagyot dobbant. A fiú sietve távozott és egy fél pillantást vetett a két nőszemélyre.
- Ő az? - nézett a kislány a nőre, majd kilépett az útra és nézte tovább a fiút, amint motorra ülve távozik.
- Igen.
- És mi történt? 
- Egyszerűen feltett egy kérdést és én nemet mondtam.
- Ennyi?
- Ez éppen elég.
- Mi volt a kérdés? - érdeklődött a kislány.
- Ne légy olyan kíváncsi, ha eljön, az ideje majd megtudod! - legyezte magát az idősebb Sára magát a ridiküljével.
A kis Sára többet nem firtatta idősebb énjét, aki úgy érezte, hogy eljött a búcsú ideje. Az utca végéig még együtt mentek, majd megállt és elköszönt fiatal énjétől.
- Most sem értem, hogy hogyan kerültél ide? - nézett fel a kislány a nőre.
- Ez a hely egy csoda. Ahogy idejöttem, úgy is fogok elmenni. De te még kicsi vagy, hogy megértsd. Jöttem, hogy helyrehozzam az életemet. És amikor ideköltöztünk még nem tudtam, hogy mit akarok. De most, hogy eljöttem és időben szóltam neked úgy érzem, sikerült kijavítanom a hibáimat. Ezért boldog vagyok! - újra magához ölelte a kislányt, majd elváltak útjaik.

A kislány még hosszasan nézte, ahogyan az alak távolodik, majd eltűnik a semmibe. Elgondolkodott mindazon, amit mesélt neki. Van, amit elhitt, de van, amit képtelen volt. Hátulról motorzúgást hallott. Megfordult és újra a srácot látta, aki éppen levette a fejéről a bukósisakját. Megpillantotta a lányt, aki őt nézte.
- Te meg mit bámulsz?
- Egy nap majd megtudod – kiabálta felé Sára.
A fiú egy félmosollyal az arcán próbálta azt színlelni, hogy nem érdekli a dolog, de legbelül mégsem hagyta nyugodni.
Sárát elöntötte a boldogság, mert annyira érdekelte a jövője és most már mindent tud. Olyan sokan vágynak rá, hogy megismerjék a jövőjüket. Neki pedig ez megadatott.


VÉGE

©2014 – Minden jog fenntartva! Violet C. Landers