Violet C. Landers 

Halálos fenyegetés
 

A búja, zöld bokrok és fák sűrűjében egy férfi álldogált és a villa felé nézett. Pont egy perccel korábban nyomta el a cigarettáját és képtelen volt leplezni idegességét. Ide hívták és egyáltalán nem örült neki. A Balaton látványa mindig felidézte benne gyermekkorának boldog emlékeit. Ám most itt, Balatonalmádi éppen ellenkezőleg. Talán az utolsó hely lesz életében. Míg másoknak a villa boldog szerelmük kibontakozásának volt tanúja, most a halál árnyai vetültek rá.  Kezdett besötétedni, amitől így még ijesztőbbé vált a környezet. A villából ugyanekkor egy másik férfi lépett ki. Külseje zord volt és tiszteletet parancsoló. Az épületből zenei foszlányok szűrődtek ki. A bokrok mögött álldogáló férfi végre erőt vett magán és elindult a villa felé. Az ajtóban álló idősebb férfi tekintete az idegenre szegeződött, aki egyre határozottabb léptekkel közeledett.
– Itt vagyok! – közölte a harmincas fiatalember, akinek bizonytalanságát a borostája és erőteljes megjelenése ellensúlyozta.
– Már vártalak. Azt gondoltam, hogy majd felrúgod a megállapodásunkat – közölte az idősebb férfi.
– Sosem futamodok meg. Ezt tudhatná.
– Rendben, beszéljük meg, hogy mi legyen tehát? Mit döntöttél?
– Belemegyek az üzletbe, de cserébe a lányt el kell engednie.
– Sára jól érzi magát itt. Talán nem is hiányzol neki.
– Ő a menyasszonyom, szabadon kell engednie. Cserébe én megteszem, amit szeretne – emelte a fiatal férfi magasra az állát.
– Ahogy akarod. Beszéljük meg bent – invitálta be a férfit. Áron felment a lépcsőn, szemközt állt az idősebb férfivel, majd bement a villába.
Odabent mindent kellemes fények világítottak be, az épület ódon stílusa és a húszas évek csodás tárgyai jól megfértek egymás mellett. Áron ahogyan ment beljebb egyre inkább otthon tudta volna magát érezni, ha nincs a fejében az a gondolat, hogy megzsarolták. Mégpedig a legfájóbb ponton. A nappaliban Sára egy karosszékben ült, kezei és lábai a székhez voltak kötözve.
– Áron! – nézett a férfira, szeméből áradt a remény, hogy kiszabadulhat. Szőkésbarna hajzuhataga úgy omlott le, mint a vízesés.
– Tömjétek be a száját – adta ki az idősebb férfi.
A két nagydarab férfi közül, akik őrizték a nőt, az egyik tudomást sem vett az utasításról, míg a másik engedelmesen a nappaliban álló zongorához lépett, felemelt róla egy inget, melynek már csak foszlányai voltak. Tépett belőle majd a megkötözött Sárához lépett és készült a szájába nyomni a rongydarabot. Áron harciasan próbálta védeni és megakadályozni a jelenetet, de az idősebb férfi lefogta a csuklóját, így visszatartva.
– Erre semmi szükség! – kelt ki magából Áron.
– Akkor térjünk a lényegre. Szóval van az a bizonyos politikus, a nevét ne említsük. Befolyásos személy. Cserében életben hagylak téged és a kis barátnődet, de akkor teljesítened kell valamit. Mégpedig azt, hogy meg kell ölnöd. Legkésőbb holnap estig. Tovább nem akarok erről az ügyről beszélni.
– De mi van akkor ha nem fog sikerülni?
– Ez fel se merüljön. Bár ha valóban szeretnéd tudni, akkor ha nem viszed véghez a merényletet, mindketten meghaltok. És sajnos az embereimnek kell megoldani a problémát. Amit nem nagyon szeretnék, mert a szálak elvezethetnek hozzám és az nem tenne jót a karrieremnek, politikai téren.
– Megteszem. Megölöm. Sára velem jön és felőlünk nem is hall többet – lépett Áron közelebb a megkötözött lányhoz, erre a két szekrény nagyságú férfi az útját állta.
– Oh, van még valami. El kell hoznod nekem egy könyvet. Tolsztoj-tól a Háború és Békét. Első kiadású, amit valahol az a… szóval „kedves barátunk” őrzi.
Az idősebb férfi intett a fejével.
– A lány marad! - közölte az idősebb férfi. - Ő lesz az alku tárgya. Szabadon engedem, ha Áron teljesíti a „megbízatást”. Elég a drámából! Holnap estig már csak huszonhét órád van. Se több, se kevesebb.
Áron elindult a villából kifelé. A kertre ráborult a sötétség és a szélben az egész baljóslatú hangulatot árasztott. A Hold az égen úgy ragyogott, akár egy fényes korong és bevilágította a fák tetejét. Pár lépés választotta el, hogy elhagyja a villa kertjét. Onnan kiérve a sötét utcán találta magát. Egyetlen kocsi sem parkolt a környéken. Mintha az egész elhagyatott lenne.  Apró cseppekben kezdett el esni az eső és a levegő is egyre hidegebb lett. A kivilágítatlan utcát egy autó reflektora világította be. Áron pont az út kellős közepén ment, mire mögötte egy kocsi lefékezett, majd a vezetője rádudált.
– Nem lát a szemével? - ordította feléje.
Áron nem felelt. Ekkor pillantotta meg az autó tetején a TAXI feliratot. Feltépte az ajtót és szó nélkül beült a hátsó ülésre, s pontosan abban a pillanatban úgy kezdett el ömleni az eső, mintha dézsából öntötték volna.
– Ember, pont jókor jött – rázta le magáról Áron a vizet.
– Véletlenül, de remélem, hogy van pénze, hogy kifizessen, mert ez nem melegedő – förmedt rá a sofőr.
– Természetesen, tudom – reagált. - Kérem, vigyen a Károlyi utcába.
Sára és Áron közös otthona volt a kis lakás, ahová felment és átöltözött. Annyi sok szerelmes percet töltöttek itt együtt, ám most a nyomasztó fenyegetés miatt a másnapon gondolkozott, hosszasan.
– Mitévő legyek? Meg kell tennem. Meg kell ölnöm azt az embert és a könyvet is meg kell szereznem. Csak érteném, hogy mitől olyan fontos ez neki?
A hajnal beköszöntött és Áron végzetes lépésre szánta el magát.
– Nem akarok a történelemkönyvekben szerepelni, mint merénylő. Talán tehetnék valamit, hogy megakadályozzam. Hányan is vannak abban a villában? Hárman. Lehetséges, hogy rajtuk kívül mások követtek, vagy figyelik minden mozdulatomat, akár most is. De vállalnom kell a kockázatot, hogy kiszabadítsam Sárát!
Mindeközben a balatonalmádi villában csend honolt. A három bűnöző a rádióban a híreket hallgatta és várták a fejleményeket, arról, hogy az a bizonyos politikus már nincs az élők között.
Sára megkötözve figyelte a három férfi minden mozdulatát. Ki akart szabadulni és indulatait csak az őt fogva tartó kötelek tartották vissza.
– Kíváncsi leszek, hogy meg meri-e tenni? - nevetett Richárd, az egyik bűnöző.
– Nem hinném. Gyáva. Túl gyáva hozzá – felelt Tóni a barátja.
Richárd megterített magának a villa hosszú étkezőjében. Főnökük az ablakon kémlelte a kertet, Tóni pedig az étkező szekrényeiben kutakodott. Sára összeszorította a szemeit és fejében látta a képet, ahogyan a férfi a jóízű étkezés végén lefordul a székről és meghal. Annyira erősen sugározta fogvatartója felé eme gondolatot, hogy teste minden egyes atomjával csak erre bírt koncentrálni. A férfiak ezalatt rá sem hederítettek egy percre sem. Az ég újra kezdett beborulni.
Sára érezte, hogy ereje felülírhatja az itt történteket. A szék elkezdett alatta mozogni, egy picit megemelkedett. A három bűnöző valamitől kezdte különösen érezni magát. Léptek neszét hallották az emeletről. A főnök ekkor utasította első számú emberét, Richárdot, hogy menjen fel és nézze meg mi vagy ki az. A férfi engedelmeskedett, és hiába tartotta magát igazi keménykötésű fickónak nem díjazta az ötletet. Fent, csak és kizárólag odafent a falak megremegtek. Richárd nagyot nyelve kereste a jelenség forrását. A folyosó legvégén álló szoba ajtaja hirtelen kinyílt. A férfi megtorpant. Valahogy semmi kedve sem volt, hogy oda bemenjen, de akkor mit mondjon lent főnökének. Honnan jönnek a hangok? Nem volt tovább mit gondolni, elindult a helyiség felé. Úgy félúton megállt, válla fölött visszanézett, mert valahogy azt érezte, hogy valaki erősen nézi. Gyors mozdulattal megfordult, de egyáltalán nem látott senkit sem. A képzelete játszik vele – magyarázta. Nem félhetek, sosem szoktam – futott át gondolata az agyán. Elrúgta magától félelmét és határozott léptekkel vette célba a szobát. Éppen csak belépett, amikor a szoba falainak tetejéről vér folyt végig, mögötte pedig becsapódott az ajtó. Visszalépett hozzá és próbálta kinyitni, de egyszerűen képtelen volt rá. Ekkor meghallott egy hangot, ami a végletekig borzolta félelmeit. A szoba legsötétebb sarkából, mintha valaki kilépett volna. Nem tudta kivenni az alakját, de érezte, hogy ártani akar neki. Egy nőalaknak tűnt, aki nagyon ismerős volt neki. Az alakja, a körvonalai, de legfőképpen szőkésbarna hajzuhataga.
– Tűnj innen! - ordította, de az alak meg sem hallotta.
S alig, hogy ezt kimondta az alak már ott állt előtte és megragadta a torkát. Olyan erősen szorította, hogy Richárd másodpercek múlva elkékült és élettelen teste a földön terült el. Az ajtó kinyílt, a szobába és az emeletre pedig világosság költözött. A női alak áttetszővé vált és felszívódott, mintha ott sem lett volna.
Lent hiába várták vissza Richárdot nem jött. Tóni, a társa szeretett volna felmenni, de főnökük megtiltotta. Talán mert maga is félt.
Sára a székhez kötözve, behunyt szemekkel láthatóan erősen koncentrált, majd minden ok nélkül elfordította fejét balra. Valahol a lelke mélyén úgy érezte, hogy valami rosszat tett. De ha az ember jobban belegondol ez képtelenség, egy székhez kötve pedig lehetetlenség. Percek múlva elmúlt minden rossz, nyomasztó érzése és kissé megnyugodott. Tudta, hogy még szüksége lesz erejére, amit eddig titkolt mindenki elől.
Tóni úgy este hat körül érezte, hogy most már tudni akarja, hogy mi történt barátjával. Kis hezitálás után felment az emeletre, és már a lépcső tetejéről látta, ahogyan egy test hever a leghátsó szobában. Lábai gyökeret eresztettek és nem akarta volna így látni Richárdot. Miután már kora este volt és az est leszállt, ő nem látott ezenkívül más furcsaságot. Mély levegőt vett és elindult. Ám ekkor a nyitott ajtó és a folyosó közti sarokból hörgő hangot vélt hallani. És mintha valaki kilépett volna a sarokból. Tóni megtorpant. Az alak pedig egyre jobban kilépett, de teljes valójában nem bírta kivenni, hogy ki is lehet az. Jobbnak látta, ha inkább visszamegy. Az árny szinte másodpercek alatt szemközt nézett vele, egyenesen és mélyen a férfi szemébe. És ettől a rémes pillantástól Tóni torka elszorult. Percekig tartott a művelet, míg az áldozatból kezdett az élet távozni. Összeesett és elterült a nő előtt, aki mezítláb jelent meg.
Odalent vezetőjük már csak egy erőteljes huppanást hallott. Sára még mindig összeszorított szemekkel koncentrált erősen. Időközben nyála teljesen átáztatta a rongyot a szájában, szemeiben kisebb könnytenger gyűlt össze, amikor újra kinyitotta. Többször is próbált könyörgően nézett a férfire, aki annak ellenére, hogy nem tudta, mi történt embereivel nem akarta szabadon engedni.
Három perccel később a villany kialudt az egész villában. A kertből különös hangok szivárogtak be. Richárd és Tóni után a főnököt is sötétség vette körül.
Időközben Áron visszatért, s nem tudta mire venni a sötétséget. A terasz-ablakából próbálta kivenni szerelmét. Közelebb ment, s csak akkor vette észre, hogy zsarolója valami árnyékkal hadakozik. Felindultságában fogta magát, betörte az ablakot és már bent is volt a nappaliban. Előkapta pisztolyát, majd egyenesen az idősebb férfira szegezte. Jobbkeze mutatóujja megremegett a ravaszon, aztán mégis lőtt. A lövés után némi füst lengte be a teret, s csak ekkor vált láthatóvá, hogy az idős férfi a földön fekszik. Áron eltalálta a mellkasát. Ahogyan köhögni kezdett szájából vér folyt ki.
Sára zokogva várta, hogy Áron végre kiszabadítsa. Nagyon odakötözték, de végül sikerült eloldozni.
– Jól vagy? - kérdezte Áron miközben magához ölelte a lányt.
– Most, hogy itt vagy már sokkal jobban.
– És a másik két férfi hol van? - nézett körül Áron, de nyomukat sem látta.
– Nem tudom, semmit sem tudok – felelte Sára. - Most pedig menjünk innen és felejtsük el, hogy valaha is jártunk itt!
Áron egyetértett. Kézen fogva hagytál el az éj sötétjében a villát. Maguk mögött hagyva titkokat, amiket még egymásnak sem tudtak bevallani. Sára ahányszor szerelmére nézett, megnyugvásra és biztonságra talált, képességeiről pedig mélyen hallgatott élete végéig.


VÉGE
©2014 – Minden jog fenntartva! Violet C. Landers