Vecsey Korinna

Régi mese


Franci a hátsó kertben üldögélt, a kopott, repedezett deszkájú padról a festék is lemállott, mégis arra gondolt, jó lenne a magnóliák sorát rendezni, vagy legalább a kapualjba néhány bársonyvirágot ültetni. A napsugarak lágyan simogatták a kislány arcát. Szépen vasalt, csipkeszegélyes ruhájából tépkedte ki a bogáncsvirág maradványait, állát felhúzott térdein hagyta néha megpihenni, miközben meztelen lábai időnként váltakozva csúsztak le a pad széléről. Bele egyenesen a puha, termékeny talajba. Jól elvolt magában. Azonban a nap mégsem telhet el csak úgy, legalábbis Franciskával mindig történik valami. Ezért Franci úgy döntött, mielőtt még a tavaszi szellő felélénkül és az alkony árnyai lepik el a villa térségét, nekilát gazolni a kertben. Elszántan ugrott fel a padról, hogy álmai kertjének legfontosabb műveletét véghezvigye, mikor a sarkába hasító éles fájdalom, megállásra kényszerítette. Alig, hogy lehajolt, valami fényes, szokatlanul csillogó felületet pillantott meg a fűből kikandikáló dudvák között. Aprócska kezeivel lázasan kapirgálni kezdte a földet, mígnem egy könnyed mozdulattal elbillentette helyéről a szögletes, minden színében aranyozott, földbe rejtett kincset. Franci ámulatában mozdulni sem tudott. Egy percig azt hitte, káprázik a szeme, és biztosan csak a kerti törpék járatják a bolondját vele. Végül minél jobban szemügyre vette, annál valóságosabbá vált, ő bizony megtalálta a villa aranyát. Legalábbis ezt gondolta. Töprengésre amúgy sem maradt ideje, mielőtt még a dobozt felnyithatta volna, fülsértő rikoltás zavarta meg. Franci gyorsan becsúsztatta a kis dobozt a zsebébe és szapora léptekkel elindult a bejárat felé. Betti néni ugyanis mindig pontosan szerette az étkezést, soha egy perccel se előbb, se később.
- Franciska! Ne mondjam kétszer, vacsoraidő van! Azonnal vonszold be magad, és ne ábrándozzál abban a dzsungelben!
Franci mindig úgy érezte Betti néni képtelen értékelni a természet szépségeit, egyébként meg igen temperamentumos jellem, ezért igyekezett inkább szót fogadni. Látszólag illedelmesen betoppant a konyhába, de összemaszatolt ruhája, térdig földes mezítelen lába, és az a komisz, kócos fizimiskája, nem sok együttérzést váltott ki Betti néni szemében.
- Már megint a kertben voltál, ugye? Fogadjunk, hogy azokat a haszontalan állatokat kergetted a falakon!
Franci nagyon szerette azokat a kékfarkú zöld gyíkokat, melyek kellemes melegben sütkéreznek a napon, és néha megpihennek egy-egy épített kőhalmon. Szóra is nyílt a szája, hogy indulatában elmagyarázza, ő aztán most igazán szépen viselkedett, és még olyasmit is talált, ami talán egy-kettőre megoldhatná a pénzügyi problémákat. De Betti néni csak mondta, mondta, hogy az a harmadik lakásban élő szomszéd még a villanyszámlát se utalja, mi lesz így…
Franci kissé elszomorodott, bántotta, hogy kerti élményét nincs akinek elmondja. Nem is figyelt az öreglány csípős megjegyzéseire. Inkább azon járt az esze, vajon mi rejlik a dobozban. Gyorsan belapátolta a levest, felmarkolt néhány pogácsát, aztán- Betti néni nagy megrökönyödésére - felrohant az emeletre, úgy csapva be maga mögött az ajtót, akár a forgószél. A tágas, csendes szobában aztán lassúra vette lépteit, mintha csak saját izgatottságát próbálná legyőzni. Végül felugrott az ágyára és kinyitotta a dobozt. Csalódottan sóhajtott fel. Az ágy szélén ülve himbálta a lábait, csóválta a fejét, és áldotta az eszét, hogy Betti néninek nem kezdte ecsetelni a világraszóló aranyásást. A dobozban ugyanis nem volt más, mint egy kulcs, egy fénykép, és egy levél. Hátradőlt és alaposan végigszemlélte a doboz tartalmát. A kulcs egy régi, elszíneződött nehézkes darab volt. Túlzottan nem izgatta Francit, ezért gyorsan félredobta. Viszont a fénykép és a levél annál inkább tetszett neki. A képen egy bájos arcú lány kacsintott vissza, kezében egy esernyővel. A levél kissé megsárgult szélei arról árulkodtak, bizony régen született az írás. Boríték nem volt hozzá. De ha már arany nincs, legalább sztori legyen. Így gondolkodott Franci, és nagy élvezettel vetette bele magát a sorokba, mely a következőket szólta:
„Drága Artúrom!
Már nagyon várom, hogy lássalak, egésznap sétálgatunk a tengerparton. Korfu gyönyörű és a fővárost is bejártuk. Szép napos idő van, persze nem szebb, mint nálunk Balatonon. Hiányzik a villa, hamarosan hazatérek. Ölel, csókol: imádott Sárid”

Másnap Franci hamar kiugrott az ágyból, gyorsan megmosakodott, felvett egy szép ruhát és elhatározta, újabb kincsvadászatra indul a kertbe. Szentül hitte, hogy a képen az a bizonyos Sári látható, aki a levelet írta. A tükör előtt még párszor elpróbálta azt a kacsintást, amit a fotón látott, majd nagy lendülettel elindult lefelé a lépcsőn, hogy megreggelizzen. A szökkenések közepette hallotta, hogy a szomszéd is ajtót nyit. Ilona sietett el egy fonott bevásárlókosárral, majdnem fellökve vele a kislányt. Franci csak tűnődött magában a korlátba kapaszkodva, hogy ilyen goromba bérlők, hogy lakhatnak ilyen szép villában. Igaz, Betti néni is megéri a pénzét, de őt legalább szerette. Szaladt is a konyhába, hogy sérelmét nénikéjének elpanaszolja, mire az, hamis szigorral az arcán megjegyezte:
- Te Franci! Minek neked ez a szép ruha, mikor úgyis nyakig sáros leszel?
- Egy hölgy, a kertben is legyen hölgy!- vágott vissza élesen, majd egymásra hajigált néhány vajas kenyeret és tűnt is volna el, ha Betti néni nem fogja meg a gallérjánál.
- Ha már úgyis annyit kolbászolsz a házban, meg akörül, add át ezeket a leveleket a lakóknak! Főképp Ilonának!
- De hiszen ő a piacra ment!
- Ugyan, nem vesz az semmit, amilyen tömegiszonya van, pár perc és itthon lesz.
Betti, a mindig naprakész, pontosságáról ismert asszony, igazi őrzője, gyámja volt a villának. Sokat megélt és sokat látott. Fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy helyreállítsa a villa eredeti szépségét, életet leheljen elárvult falai közé, és a fenntartásához szükséges javakat előteremtse. Az első lakás szobái pihenésül szolgáltak nyaralóknak, átutazóknak, eltévedt vándoroknak. Az éjszakákhoz ellátás is járt. A konyhában volt az élet. Itt gőzölgött a frissen pörkölt kávé, itt illatozott Betti főztjének minden eszenciája, itt gyúrta hajnalonta is a tésztát, kalácsnak, kenyérnek, sós ropogósnak. Nem az övé volt a villa, de itt élt immár évtizedek óta, ki sokféle titkok tudója. Méltán töltötte be a gondnoknő szerepét a villában.
Mivel minden lakó, házon kívül volt, Franci az udvar felé vette az irányt. Szórakozottan helyet foglalt kedvenc padján, hogy ismét elképzelje, mihez fog nekilátni a kertben, mikor megakadt szeme a kézbesítendő leveleken. Ilona levele ugyan a harmadik lakásra szólt, de a címzett neve senkiével sem egyezett. A címzett Sári volt, a feladó ismeretlen. Vajon miféle tréfát űznek már megint az égiek, gondolta magában Franci és rögtön szaladt is vissza a házba, mikor meglátta Ilona nagy vöröslő haját - pontosabban Ilonát látta meg- a kapu felől. Mivel nem sok esélye lett volna kámforrá válni, megtorpant a bejárati ajtó előtt. Pillanatnyi zavarában inkább megkérdezte Ilonát, vár-e valakitől levelet. Ilona, akibe nem sok kedvesség szorult, kitépte Franci kezéből a levelet, és elviharzott. Franci a következő napokban nem sűrűn lézengett a kertben. Érzékenysége lévén, nehezen emésztette meg Ilona durvaságát, inkább elbújt a szobájában vagy Betti nénit boldogította a konyhában.
A következő héten újabb levelek érkeztek a házhoz. Franci kapta a feladatot, hogy ismét továbbítsa a lakóknak. Mostanság Betti meg volt vele elégedve. Sok bajt nem okozott, a ház körüli tennivalókban is szorgalmasan segédkezett. Átvette a leveleket és megindult vele az emeletre. Alig, hogy felocsúdott az elmúlt napok történéseiből, másodszor hitte azt, hogy káprázik a szeme. Az Ilonának kézbesítendő levél ismét Sárinak volt címezve, a feladó helyén pedig Artúr szerepelt. Franci meglepettségében nem tudta mitévő legyen. Észrevételével nénikéjéhez fordult, de mielőtt még nekifogott volna hosszas mondandójába- tekintve, hogy nem ez az első eset- Betti legyintve rámordult, hogy ne kérdezősködjön annyit, inkább eredjen és végezze a dolgát, amire kérte. Franci végül visszaballagott Ilona ajtaja elé, hogy kiállja a hét próbáját: szemközt álljon Ilonával. Mire hármat kopoghatott volna, már nyílt is az ajtó. Ilona most nem zúdította haragját a kislányra, de csak résnyire engedett bepillantást. Ezzel is jelezve, hogy nem kíváncsi senkire. Mindössze egy halk kérem, és egy köszönöm jött ki a torkán a levél miatt, majd csendesen visszazárkózott. Később Franci még sokáig elmélkedett, főleg Ilona viselkedése vált gyanússá. Megkereste a dobozát, és újból elolvasta a levelet, amit talált, közben arra a levélre gondolt, melyet Ilonának átadott. Sehogy sem értette, mindez hogyan függ össze. Egy dologban biztos volt, szemmel tartja Ilonát. Elhatározta, nem tétlenkedik tovább, minden lehetőséget kihasznál, hogy Ilona közelébe férkőzhessen. Nem mintha nagyon kedvelte volna, ám úgy vélte, csak így juthat közelebb rejtélyes ügyének megfejtéséhez. Teltek-múltak a napok, de levél nem érkezett. Ilonát megszállottan leste, minden lépését követte. Különösen a kertben figyelt fel rá, hiszen Ilona oda a legkevésbé sem járt. Egy napon azonban Ilona zaklatottan kerülte meg a villát, aztán megállt a bokrok mellett. Valamit még matatott a zsebében. Valamit, ami Francinak nagyon ismerős volt. Elővett egy kulcsot és a fészerhez fordult. Francinak eszébe jutott, mintha látta volna már ezt a kulcsot. Ilyen kulcs volt a dobozban is, amit annyira őrzött. Franci berontott a villába, majd onnan egyenesen a szobájába rohant és sietősen keresni kezdte a kulcsot. Feltúrta az ágyát, még az alá is benézett, szétdobálta a ruháit, végigjárta a szoba összes polcát, majd miután kimerülve a karosszékbe huppant, valami az oldalába fúródott. A kulcs éppen ott hevert a díszpárna alatt. Pontosan olyan volt, mint Ilonáé. Gyorsan visszasietett a fészerhez, ügyelve arra, hogy Ilonát elkerülje. Végiglopakodott a virágágyások között és egy óvatlan pillanatban elfordította a zárat. Lélegzetét visszafojtva nézett körbe. A beszűrődő fény alig engedte láttatni, mit rejt a rég feledésbe merült tároló. A félhomályban néhány öltözék, egy színes kendő, és egy poros esernyő rajzolódott ki. Franci nem volt egy bátortalan lélek, hamar beljebb került. Ahogy kezébe vette a több tucat Sárinak címzett levelet, az esernyőt, amely úgy nézett ki, mint a fotón, egyre inkább az volt az érzése, itt valami szörnyűség történt. Nem feltétlenül a kertben, de a villában biztosan. Nem is kellett ennél több, hogy fantáziája elképesztő gondolatokat szüljön. Miért tárolja itt a leveleket Ilona, mi ez a sok holmi, és egyáltalán mi köze van Ilonának Sárihoz? Becsukta a fészerajtót, még egy darabig támasztotta vele a hátát, aztán elméjében döbbenetes felismerésre jutott. Ilona megölte Sárit! Meggyilkolta. Feldarabolta. Testét behajította a Balatonba vagy inkább a pincébe hurcolta, hogy ott porladozzon észrevétlenül. Ilyen, és ehhez hasonló képzetek gyötörték Francit. Emlékezett még valamiféle villanyszámla átutalásra, amit Betti néni emlegetett. Lehet, hogy Ilona nem is igazi bérlő, csak egy bitorló. Az nem volt előtte világos, Betti néni miért nem törődik az elcímzett levelekkel. Arról viszont meg volt győződve, hogy Sárit Ilona tüntette el láb alól. Igyekezett is a villába, hogy Betti nénit mielőbb tájékoztassa, egy veszedelmes bűnözővel élnek együtt. Befordult a konyhába és magabiztosan beszélni kezdett. Megállás nélkül sorolta a bizonyítékait. Mindent elmondott, azóta, hogy azt a dobozt kiásta. Betti elképedve hallgatta végig a rémisztő történetet. Ennyi képtelenséget nem tudott egyszerre feldolgozni. Azt sem tudta, sírjon most, vagy nevessen. Franci közelebb lépett Bettihez és büszkén kijelentette:
- Betti néni, ne aggodalmaskodj, már hívtam a rendőrséget!
- Hogy mit hívtál?- Betti szóhoz sem jutott, tolult fejébe a vér, döbbenettől eltorzult arccal nézett Franciskára. Már éppen magyarázta volna, hogy Ilona nem követett el gyilkosságot és semmiféle hullát nem rejteget a villában, pláne nem Sárit, mikor meglátta az ablakból a rendőrautót.
- Most aztán nagy galibát okoztál! Jobb, ha itt maradsz a konyhában!
Betti nem volt már fiatal, de hamar szedte lábait a villa lépcsőin, hogy előbb érjen Ilonához. A rendőrök már ott álltak az ajtóban, Ilona értetlenül figyelte a helyzetet. Betti sűrű elnézések közepette szabadkozott.
- Ilona ne haragudj! Biztosan csak túl sok rémtörténetet olvas ez a gyermek. Kérlek, nézd el nekem, mégis csak 9 éves. Majd én rendezem ezt az ügyet! - Azzal kikísérte az urakat és visszament a konyhába, hogy Franci fejében a dolgokat helyrerázza. Mire odaért, haragja rögtön elszállt, amint meglátta Francit. A kis sámlin üldögélt összekuporodva és megbánóan nézett maga elé. Betti inkább magát okolta, talán több időt kellene fordítania Francira. Megsimogatta kócos haját, fogott egy széket magának és leült mellé.
- Tudod Ilona nem rossz ember. Lehet, kicsit goromba és nem sokat szól, az biztos. De megvan neki a maga baja.
Betti néni még sokat mesélt Ilonáról. Elmondta, hogy Artúr valójában Ilona testvére. Ő volt régen a villa kertésze és szerelmes volt Sáriba. Sokáig úgy volt, hogy viszonozza Artúr érzéseit, de mivel színésznő volt, sokat utazott. Artúr ereklyeként őrzött mindent, amit Sáritól kapott. Azt őrzi most Ilona is ott a fészerben. Artúr mikor utoljára látta Sárit, az éppen Görögországba készült. Hogy tényleg eljutott-e oda, nem tudni. Mindenesetre Artúr sokáig várta. Aztán jött a háború… Artúrnak el kellett mennie, sajnos megbomlott az elméje. Ilona úgy látta, jobb, ha szakemberekre bízza. Azóta, hol emlékszik, hol a távolba néz. Mikor épp emlékszik, akkor írja a leveleket Sárinak. Úgy hiszi, Sári hazatért és még él. Ilonára sok teher rászakadt, Artúr pedig a legkedvesebb testvére. Szerette volna, ha legalább egyetlen örömét meghagyja. Franci kíváncsisággal hallgatta a különös történetet. Egyszerre lett jókedvű és szomorú. Örült, mert Sári mégsem lett szörnyűség áldozata. Szomorú volt, mert sajnálta Ilonát. Egy rövid időre átérezte annak fájdalmát. Úgy gondolta, illik bocsánatot kérnie. Betti nénit kérte segítségül, hogy egy kis pitével Ilonát kibékítse. Szép szalvétára helyezte a süteményeket és felment Ilonához. Nagy meglepetés érte, mikor Ilona beinvitálta.
- Gyere be Franci! Van számodra valamim!
Franci csak nézett, nem számított ilyen szívélyes fogadtatásra. Egyáltalán, most először, hogy Ilona megszólalt. Ilona még teával is megkínálta, miközben egy régi albumot és néhány emléktárgyat is elővett, majd átnyújtotta Francinak.
- Ez a tiéd. Nem arany-mosolygott sejtelmesen-, de tudom, hogy megtaláltad a dobozt. Van itt még néhány ékszer. Fogadd el, Sárié volt. - mutatott még pár képet, amely Sárit és néhol Artúrt ábrázolta. Ő is elmesélte történetüket. Franci végül megértette, Ilonának mi nyomja a lelkét. Már éppen indulni készült, Ilonától kedvesen elköszönt és egészen a folyosóig jutott, miközben egyvalami sehogy sem fért a fejébe. Beszaladt a szobájába, előhúzta a dobozt és meredten nézett a fotóra.
- Ez nem Sári, hiszen Ilona sok képet mutatott róla. De akkor ki ez a lány a képen?