Vágó Ádám

Az utód

Francois Delon félénken állt a Keleti Pályaudvar egyik peronján. Tekintetével ismerős arcokat keresett, de csak tétova mosolyokat talált.
Egy erős kéz fogta meg a vállát, és egy érdes, de vidám hang csilingelt fülében:
Szép napot, Delon úr! A nevem, Lőrinc. Sári úr küldött magáért.
A fiú szótlanul átadta csomagját a szolgának, kezet rázott vele és akcentussal teli magyarsággal köszönetet mondott segítőkészségéért.
Lőrinc úr, ez az alacsony, görbe hátú vidám kis öregember, egykettőre felkapta a csomagokat és betuszkolta az autó csomagterébe, maga mellé ültette a francia fiatalembert és ráindított a gépkocsira.
A hosszú úton jóformán csak a szolga beszélt. Ismeretlen vadregényes, dimbes-dombos tájakon, lankás erdők mezején hajtottak tova és Delon úr minden gondolatát tovaröppentette az ismeretlentől való félelme, ez a gyenge, emberi hajlam.
Az ön apja és a gazdám, régi jó cimborák, Francois. Együtt tanultak annak idején a Sorbonne-n és, amikor a gróf úr még ifjú legény volt, sok nyarat töltöttek együtt a Sári-villában. Sári úr hallotta, hogy ön lelkes írónövendék, és mi sem adhatna jobb ihletet, egy művész-palántának, mint a városi környezetből való kiszakadás. És mivel az apja már oly régi barátja gazdámnak- és nem kisebb üzlettársa is- felajánlotta, hogy egy rövid ideig tisztelje meg jelenlétével a villájában.
Igazán kedves Sári úrtól, köszönöm. Ne haragudjon, hogy ilyen szótlan vagyok, de nagyon elnyomott az út, habár aludni nem tudtam a vonaton.
Á, szót sem érdemel a dolog. A magyar levegő előbb elaltatja, majd felélénkíti az elmét. Higgye el, élményekkel fog gazdagodni, az biztos!

A kocsi begördült a villa olajzöld kapuján. A fehérre meszelt épület kissé görögös, kissé balkáni hangulata, mélabús melankóliával járta át környezetét.
A gróf már az ajtófának dőlve, cigarettázva várta a látogatót.
A személyzet – három szobalány, egy inas, egy szakács és egy kertész- mind felsorakozott a jövevény előtt.
Végre, Francois fiam, végre megérkeztetek. A nevem Sári Miklós gróf. Üdvözöllek szerény hajlékomban. – a gróf hatalmas mosollyal arcán betessékelte a fiút, noha kezét nem nyújtotta parolára, mint szolgája. – Lőrinc, csak nem altatót adtál ennek a szegény gyereknek, hogy így állva elalszik?
Csak az út pora gróf úr,- mondta Delon- de hamar kiheverem!
A gróf személyesen kísérte fel az emeletre, hatalmas erkély szobát adott neki szálláshelyül, a fiú szemérmesen megköszönte, majd magára maradt, hogy kipakoljon.
Eldőlt a kemény ágyon, és a nehéz álom lassan lehúzta szemhéjait.
Mély dörömbölésre ébredt. Kint már besötétedett és villanyt kapcsolt. Újra dörömböltek. Odament az ajtóhoz, de mintha nem mögüle, hanem alulról jött volna a hang; olyan érzése volt.
Az inas állt az ajtó előtt.
Úrfi, jöhet vacsorázni, tíz perc múlva. –mondta, csöppet sem barátságos arccal, ez a halálmadár, akit valami Viktornak hívtak; majd sarkon fordult és tovább ment
Furcsa akusztikája van a helynek. –gondolta magában és közben készülődött a vacsorához, mert már igen rég nem evett
A hallban csak úgy áradt a fény a kristály csillárokból; de az étkezőben mintha tompább lett volna valamivel. Biztos a hely fekvése befolyásolja a fényviszonyokat.
A megterített asztalnál, libacomb, párolt káposzta, hordó burgonya, megannyi saláta, malacsült és flekken, gomba és zöldség a legínycsiklandóbb kinézetben szerepelt. Középen kancsószámra különböző borok, pálinka és pezsgő volt felsorakoztatva.
Delon hasa majdhogynem kiugrott izgalmában, e rusztikus puritánságot látva, és amint elfoglalta a helyét az asztalfő mellett, jó étvággyal enni kezdett.
Szép volt az étel, és szép volt a terítés, az elkészítés is; de az íz hatás…Hát, nem volt éppen olyan, mint amire számított. Sem sós, sem rosszul fűszerezett nem volt- félre értés ne essék- csak olyan, semmilyen.
Evett, mert éhes volt, de nem volt „lelke” az ételnek; ahogy mondani szokás. Holott a magyar étket világverőnek tartotta, még a francia konyhánál is különbnek.
Egyen még egy kis sültet, Francois- szólt hozzá Sári gróf- le ne fogyjon, amíg itt van!- vidáman tukmálta őt a ház ura, noha az hozzá sem nyúlt az ételhez
Köszönöm! Igazán finom, de valahogy nem az igazi a gyomrom, uram. Nem tudnék most sokat enni.
Megértem, néha engem is felkavar a hosszú utazás.
A vacsora hamar véget ért, és Francois visszabattyogott emeleti szobájába. A gyomra tényleg rakoncátlankodott, émelygett és ledőlt az ágyra.
Kis ideig pihent, majd arra lett figyelmes, hogy halk lépteket hall. Valaki elcsoszogott az ajtaja előtt.
Fel kelt, kikukucskált a zárlyukon, de csak egy suhanó alakot látott.
Ez Lőrinc, az öreg sofőr. – gondolta, bár bizonyos nem lehetett
A gróf szobája egy emelettel fentebb volt. De már éjfélt is elütötte a mutató. Mit kószálhat ilyenkor egy inas a villában?
Delon, mivel érdekelte az ilyen izgalmas téma, lassan utána somfordált és csakugyan a gróf hálószobájáig ment; onnan pedig az alábbi tört dialógust hallotta, kiszüremleni:
Jól van, grófom
Persze, csak egy picit felkavart az eset. Nem, baj, de legalább minden jól alakul, s idén talán lesz bővebb termésünk is.
Afelől biztos vagyok, uram. A grófnő nem lesz dühös, amiért itt van?
Nem érdekel! Nem csak övé a villa, hanem az enyém is. Csak idegesít, hogy mindig üldöz és megfigyel.
Ááá, szóval van itt egy grófnő is. Hát őt miért nem mutatta be nekem Sári úr- morfondírozott Francois és lassan vissza lopódzott saját szobájába.
Vannak itt érdekesség, de nem baj, lesz még időm rájönni!- azzal, mosollyal az arcán, kalandokat keresve álomba merült

Másnap a gróf körbesétáltatta a villa környékén. Megmutatta a kis csónakházat, a hatalmas szőlő ültetvényt és a présházat.
Ezek, itt mind modern berendezések; hidraulikával és teljesen automatizálva préselik a szőlőt; milliós gépek, dollárban mérve. – Dicsekedett a főúr
Régebben, nem lehetett ilyen egyszerű a dolog. – mosolygott Delon, bár kissé untatta a dolog
A gróf arca egyszeriben komor lett és sötét felleg futott át homlokán. Zavartan folytatta a beszédjét, s ebből még az oly avatatlan francia fiú is kiérezte a különösséget.
Hááát, igen. Annak idején, még kézzel préselték a szőlőt. De hagyjuk is ezt most, látom untatom, fiatalember. Menjünk inkább az erdőbe, Lőrinc már kikészítette a fegyvereket a vadászathoz; és ha nem lövünk semmit sem, akkor se maradunk éhen. A szakács kiváló pecsenyét süt idehaza.
A vadászat jó hangulatban zajlott, ugyan a Sári-erdőben nyúlon meg fácánon kívül egyéb állat nem akadt; a gróf kiválóan elszórakoztatta Delon urat régi történeteivel.
A magukkal hozott elemózsiát elfogyasztva Delon tett egy rövid utat a ligetes részben.
Egyszer csak apró, finom lépteket hallott; mintha valaki osonna utána. Becsalta a lopakodót egy zárt csalitosba, majd csőre töltött fegyverrel megfordult. Egy gyönyörű, hófehér farkas állt előtte; mintha a mesék csodás világából lépett volna ki. Bundáján tükröződött a napfénye és fogait csillantva Francois felé tett egy mozdulatot. Nem tudván, hogy támadni akar-e, az ifjú vállához emelve a puskát, a kakast felhúzva az állat fejére célzott.
Ne lőjön!- kiáltott az éppen odaérő Sári Miklós – Ezt az egy vadat ne lője le, szépen kérem!- könyörgő tekintetéből a gyermeki sírás is kiolvasható volt; s Francois ezt látva lerakta a fegyvert majd tekintetét a farkas helyéhez visszavonva, konstatálta, hogy az állat eltűnt.
Az ördögbe, pedig de szép állat volt!
Ebből csak ez az egy példány van itt. –mondta a gróf és magában hozzátette: „a Földön”
Visszaérve a villához a szakács már készen várta őket a sült pecsenyével, az inas pedig fintorogva elvette a lelőtt nyulakat Francois kezéből.
Igyon egy kis bort! Kóstolja meg a tavalyi termést. –tukmálta a gróf
Delon úr töltött egy decinyit a karaffból és nézve bíbor vörös színét, egészen átadta magát bűvös erejének.
Szájához emelte a nedűt és belekortyolt. Hangos köhögésben tört ki, melyért aztán sokszor elnézést kért.
Úgy látom, nem bírja az italt, Delon úr. Nem baj, a maga korában még nem is szabad e világi hívságoknak hódolni!
Igen, kissé erős bor volt; egyből a fejemnek szállt, gróf úr. Elnézést kérek, a szobámba kell mennem, hogy ledőljek egy picit.
Egész nyugodtan fiam, megértem a hosszú nap után.
Nem. Nem a bor volt erős. Egy huszonéves fiatalembernek egy kortynyi bor még nem árthat meg. A bor íze volt, ami köhögésre késztette: mintha vért ivott volna a kristálypohár mélyéről, szó szerint.
Aznap este megint hallotta a mélyről jövő dübörgést, mely a villa padlója alól jött. Nyugtalanul aludt. Érezte, hogy a grófnak és ennek a háznak egyazon titkai vannak, mely minden óvatlant megfertőz. Ki kell derítenie, mi lehet itt!

Másnap délelőtt sokáig aludt. Azt mondta az inasnak, meghűlt tegnap délután és kissé pihennie kell. Viktor egykedvűen vállat vont, majd letett egy csésze teát az ágy melletti kis asztalkához.
Francois sokat gondolkodott mit tehetne, fel alá járkált a szobában, az ízetlen (hála Istennek, hogy ízetlen) teát szürcsölve; majd hirtelen ötlete támadt.
A teából kilöttyintett egy kortynyit a padlóra, hosszában is meg keresztben is és azt látta, hogy egy ponton megtörik a folyadék folyása. Tehát a parketta nem egy részből áll.
Az ágyat megpróbálta félrehúzni, de a nehéz tölgyfa priccs nem engedett. Más módszerhez folyamodott. Betuszkolta magát az ágy alá és öngyújtójával egy kis fényt csinált. Végig követte a padló vonulatát és egy titkos lécet fedezett fel; pont abban a síkban, ahol a tea folyása megtört. Előbb kopogtatni kezdte (üreges volt), majd körmével feszegette.
Engedne, ha az ágy nem lenne itt.
Újabb ötlete támadt. 
Viktor, legyen szíves!- kiáltott ki a hallba, majd pillanatokon belül, lomha léptekkel feltűnt az inas
Mit szeretne, úrfi?- kérdezte egykedvűen
Segítene nekem elmozdítani az ágyat; kissé fázom itt az ablak mellett és nem is tudok jól aludni így. Sajnálom, ha megzavartam a munkáját.
A várakozással ellentétben, a komornyik arcán (talán itt léte óta először) mosolyt fedezett fel.
Szívesen segítek önnek. Jó magam is a Feng-shui tanítását követem és tudom, hol futnak vízerek a földben, melytől nem tud az ember aludni és kipihent lenni. Persze, ebben a régi villában még senkinek sem jutott eszébe, kikérni a véleményemet ez ügyben.
Köszönöm Viktor- mondta Delon úr és majd elnevette magát a furcsa komornyikon
Ketten könnyebben kimozdították az ágyat a helyéről és egy jó méterrel arrébb tették merőleges helyzetbe az ajtóval. Ezek után kitessékelte Viktort az ajtón, hálás köszönettel vegyítve; majd megbizonyosodván egyedül létéről, felkapta a kis lécet a padlóból.
Öngyújtójával ismét fényt csiholt. Az üregben egy finom, bársonykötésű tarsolyt talált, benne egy Franciaországba szóló útlevéllel:
„Mademoiselle Heléna de Sári; kelt .: 1917, Június 24 ”
A vízum „Marseille-be” szólt.
Az útlevél képet nézve, egy megtört arcú, szép ifjú hölgyet látott; melynek igéző szemei, ívelt ajka és finom vonású orra ismerős volt neki valahonnan. De hát annak már több, mint húsz éve, hogy dokumentumot kiállították;  talán előző életéből ismerte őt.

Francois a hallban sétált, mikor összetalálkozott Lőrinccel.
Rendkívül örülök, hogy már jobban van Delon úr. A meghűlés itt csak úgy jön-megy, a párás levegő az oka. Majd megszokja uram, csak mindig legyen magán két réteg ruha, ebben az esős évszakban. – szólt harsányan az öregember
Mondja, Lőrinc, a grófot nem látta valamerre?
Ő nagyságát nem lehet most zavarni, délutáni meditációját tartja. Ilyenkor nyugtatja magát és feloldja a felgyülemlett feszültséget.
És a grófnő?- faggatta tovább Francois, bár látta, ahogy a sofőr összeráncolja homlokát és olyan gesztikulációt tett, melyet csak a borzadály szó tudna finoman megfogalmazni
Isten nyugosztalja szegényt, már évtizedek óta elhunyt. – vette csendesebbre a hangját Lőrinc és, mint akinek sietős dolga van, az órájára pillantott
Ó, sajnálom. Biztosra veszem, hogy nagyon jó asszony volt. Sári úrtól sosem mertem volna megkérdezni a neje hollétét.
Hát a gróf is rettentően sajnálta szegény párát. Míg él siratni fogja.
Miben hunyt el, ha szabad megkérdeznem? – kérdezte Francois
Szörnyű betegség vitte el. –egy pillanatig töprengett Lőrinc- Spanyolnátha.
Ezen a ponton jött rá a francia fiú, hogy az inas (bármilyen jó kedvű és őszinte arcú ember is), de hazudik. Kiérezte a hangjából; és talán éppen ezért, hideg borzongás futott végig a testén.

Delon fel alá sétált a Villa udvarában. Nézte a százéves fenyőket, melyek sírboltként őrzik az itt lakók titkait. Az ereszről lecsüngő borostyán indákat, melyek, mint valami hatalmas háló, elfátyolozzák a múltat és a jövőt az avatatlan szem elől. A kietlen szőlőlugast, melyet egykor dézsmáló gyermekek zaja tölthetett.
A francia az egykori présgépek mellett sétált el, kezében egy árva gyufaszállal játszva. Nézte a Sári-ház egykori bevétel forrását, mellyel a szőlőszem utolsó cseppjét is kisajtolták.
Megpróbálta körbe járni a villa kertjét, de több helyen drótkerítés állta az útját.
A villa alatti pincesor érdekelte leginkább. Érezte, hogy minden titok ott csúcsosodik ki, és a gróf minél távolabb akarja tartani vendégét a „megoldástól”.
Hirtelen találkozott a kertésszel, akit eddig csak a közös vacsorák során ismert meg- úgy, ahogy.
Mondja Ottó úr, mikori ez a robosztus építmény?- kérdezte Delon az éppen gereblyét támasztó gyepmestert, aki valami éktelen büdös cigarettát szívott
Hát, ha jól tudom úrfi, a gróf édesapja építette a század elején. Eredetileg csak egy nyári rezidencia lett volna; de mindig is vonzotta az idetérőket, a családtagokat és szó szerint nem engedte el őket.
A hideg rázta ki Francois-t ettől a simaképű, mosolygó kertésztől és gondolta, inkább ne kérdezett volna semmit. Az itt szolgálók közül szinte mindegyik egyfajta álmosolyt mímelt, mely az első perctől fogva nyomasztó volt- inkább, mint kedves- és igazából úgy érezte Delon is, hogy csak parancsból foglalkoznak vele; máskülönben ügyet sem vetnének rá.
És a gróf úr családja? Rég óta itt él?
Nem, úrfi. Évszázadok óta az övék a birtok és a rang, s erre emberiességből is, meg vitézségből is rászolgáltak. De a telek kiépítését, mondom, csak a század elején kezdték el. Korábban Sárospatakon éltek.
Sári úrnak vannak gyermekei, akiknek egykor átadja majd a rangot?- faggatta tovább Delon, de a kertész szemeiből kiolvasta: túl messzire ment
A grófnénak nem lehetett gyermeke! – mondta Ottó úr, s egy könnycseppet letörölve a szeméről, hátat fordult és köszönés nélkül elment a dolgára
„ Ebbe meg mi az ördög ütött?”- tette fel a kérdést magában Francois és tovább ténfergett a kertben, nyomasztó érzésekkel és döbbenetes titkok sejtésével a szívében.

A vacsora síri csöndben zajlott le. Sári Miklós késve érkezett és zaklatottnak tűnt. Balkeze megállás nélkül remegett és szakálla borzoltan csüngött alá, mint egy komor medvének.
Francois megfigyelte, hogy a gróf csak a balkezével eszik, a jobbat szinte egyáltalán nem használja.  Visszagondolva, megérkezésekor sem nyújtotta fogásra kezét, s a vadászatkor egyetlen lövést se adott le, csupán tartotta a puskát markában.
„ Talán le van bénulva a jobb oldala?”- morfondírozott, de megkérdezni nem merte személyesen a gróftól
Az ebédlőben megint egy hangyányival sötétebb volt a fény, mint a hallban és ez már-már zavarta.
A vacsora után úgy érezte képtelen álmot vonni szemhéjaira és a nappaliban lévő karosszékre dőlve kezét homlokára téve alvást mímelt. A személyzet lassan elvonult a saját vackába, s a ház ura egy sekélyes „Jó éjt!”mondattal, elbúcsúzott.
A hangulat gyertyák sorra eloltódtak- talán rég nem voltak meggyújtva, s kanócuk átnedvesedett- ezért Francois egy huszadik századi vívmányhoz folyamodva, felkapcsolta az asztali lámpát.
Agya próbálta összegezni a dolgokat, de nehezen tudott a sok apróságra együttesen koncentrálni; ezért tekintete a szoba hatalmasságában elkalandozott.
Szeme átjárt minden zugot, melyet ezen építészeti remekmű magában foglalt, és egyfajta déja vu- érzés fogta el.
Egy, az üveges almáriumban lévő fotó viszont felkeltette az érdeklődését.
A fénykép a villa kertjében készült. Egy fiatal nőt, három vidám ifjú férfit, egy csecsemőt és egy hajlott hátú öregembert ábrázolt.
Francois Delon kinyitotta a szekrény balszárnyát, kivette a képet és hosszasan merengett a rajta szereplőkön. Az apját rögtön felismerte. Ezt a kissé kancsal, jó kedvet sugárzó és örökké huncut tekintetet nehezen lehetett másra kenni.
„ Le sem tagadhatnád, apa, hogy itt jártál! – nevetett gondolatán- Jelenleg te vagy az egyetlen biztos pont az életemben.”
Kicsit honvágya volt, holott alig egy hete –a nyelvvizsgára készülve- az apja sok noszogatását már terhesnek tartotta. De jó lett volna, ha most itt van vele és kemény, biztató szavait fülébe suttogja.
Delon most megfordította a képet és szemét összeráncolva olvasta az alábbi sorokat.

„ A Sári család (balról jobbra): Miklós, Helena, Lőrinc és a kis Ferenc; családunk barátai: Eduard Delon és a Mi Jótevőnk.
Készült: Sári Villa, 1916. február 11.”

Sikerült jól összezavarnia magát. Próbálta rendszerezni gondolatait és kérdéseket tett föl magának, melyek a következők.
Először is: a gróf és a grófné; itt a gróf jobb kezében cigaretta ég (ami azt jelenti, hogy még tudta használni azt a kezét), a grófnét már korábban is látta a megtalált útlevélben, de itt sokkal ismerősebbnek tűnnek a vonásai (talán már este van és az agya sem úgy kapcsol, ahogy kellene)
Másodszor: Lőrinc? A sofőr Lőrinc is Sári? Akkor valószínűleg fivérek, azaz inkább Lőrinc a báty és Miklós gróf az öccse.
Harmadszor: a csecsemő, vagy Lőrinc, vagy Miklós gróf fia; de ki az anyja, ha a grófnénak (a kertész elmondása szerint) nem lehetett gyermeke?
És, ki a fene, ez az öregember a képen, a „Mi jótevőnk”?
Rengeteg kérdés cikázott át agyán ebben a minutumban és olyan szédület fogta el, mintha már-már tudná a választ, ha csak egyetlen mozaik darabka a helyére kerülne. Érezte Francois, hogy ott van előtte ennek a kísérteties históriának minden apró részlete – egy kivételével- s csupán össze kellene raknia és mindenre fény derülne.
„Nem lenne ennyi fantáziám, száz meg száz regény olvasása után; s megannyi novella és versfüzér megírása után sem?”- vádolta magát és beleborzongva ebbe a kételybe, inkább a szobájába ment és megpróbálta letisztítania elméjét, hogy minden sallangtól mentesen, önmaga hibájából tanulva, újra alkossa életét.
„ Holnap, mindenre fényt derítek!- fogadta meg Isten előtt- Csak nehogy túl szörnyű legyen az igazság, hogy ne bírjam elviselni!”

Lőrinc szobája a földszinten volt, a lépcső mellett. A villás reggeli után, követte a sofőrt és hangosan kopogtatni kezdett az ajtaján. Igaz, hogy csak egy pillanattal ment be előtte; de percekig várt a küszöbnél, mire ajtót nyitott.
Miben segíthetek az úrfinak? - kérdezte fanyar mosollyal az arcán
Bejöhetek Lőrinc?- a fiú még mindig a küszöb előtt állt és kissé feszülten érezte magát, holott a legnagyobb nyugalmat erőltette mimikájára
Persze, csak hát kissé rendetlen most a hajlékom. Elnézést kérek ezért.
Nem baj, Lőrinc. Nézze, beszélni akarok magával.
Milyen ügyben, ha szabad tudnom? –kissé szemtelen hangnemet ütött meg a sofőr; de kiérződött hangjából, hogy ez cseppet sem volt kedvére való; inkább, amolyan védekezés jellegű
Nem kertelek uram!- kezdte beszédét Francois- Néhány kérdést tennék fel önnek, melyekre logikus választ akarok. Akár tetszik önnek, akár nem Lőrinc; de most az igazság fontosabb, mint az egyéni érzelmek!
Halljuk, úrfi!- mondta egy csekély pillanatnyi gondolkodás után az idős ember
Először is, ön áll bármilyen rokoni kapcsolatban a gróffal?
Igen. Az édes testvére vagyok; ő az öcsém.
Ezt akkor jól sejtettem. –mosolygott Francois, saját logikáján- Másodszor –és most elő vette mellényzsebéből az este nézett fotót- kik ezek az emberek a képen? Ki az idős úr, a „jó tevő”; ki a csecsemő és ki az az asszony?
Lőrinc egy percig habozott; majd odament a kis éjjeli asztalához és annak fedőlapja alá nyúlva megnyomott egy rejtett gombot.
A gróf úrnak is jelen kell most lennie. – mondta a „báty” és szokásos mosolygását most ismét visszanyerte- Régóta várta ezt a pillanatot, de azt akarta, hogy előbb Önt vezesse rá a dolgokra. Át kell éreznie a súlyt, mely a vállára és a lelkére fog nehezedni, Francois.
Sári úr hangos kopogással betoppant Lőrinc szobájába, levetette magát az ágy szélére; testvérére nézett és csak ennyit súgott oda neki:
„- Tehát eljött az idő…”
És elmesélte neki drámai sorsát, és egybe a Család szenvedését.

Az egész 1915-ben kezdődött. Akkor végeztem el franciaországi tanulmányaimat. A néhai feleségem, Helena kezét már megkértem; apám pedig e Villát építette nekünk, nászajándéknak. A hatalmas építményen több tucatmunkás dolgozott; vérük és verejtékük azóta is a falakba vannak oltva.
A világ akkoriban szétzilált volt; a Nagy Háború adósságba és káoszba sodorta az országot; s amit a császár egy éves győzelemnek tartott, annak a végét sem láttuk.
Mi megpróbáltunk békében, harmóniában élni az életünket, érted Francois?!- szólt, szinte könyörgő hangon a gróf
A nejem, a fivérem és én elzárkóztunk a világ fájdalmától. Pénzünk és hatalmunk is meg volt hozzá, de sajnos ez sem volt elég.
     Helena nem eshetett teherbe! Meddő volt szegény leány és ezen a legkiválóbb Budapesti vagy Bécsi orvosok sem tudtak segíteni. Apánk is meghalt abban az időben, és anyánk is követte őt a sírba. Nehéz sors jött ránk.
Francois egy széken ült, szemben a gróffal; akinek szemei könnyben úszva a plafont fürkészték, míg mesélt. Delon nem merte követni tekintetével Sári urat, inkább a padló deszkáinak kusza erezetét figyelte.
Hanem egy napon – folytatta a gróf- amint vadászni voltam az erdőben, megláttam egy öregembert. Gyerekkoromban az anyám sokat mesélt olyan „démonokról” meg erdei „boszorkányokról”, akik gyerekeket rabolnak és falnak fel élve. Hát leginkább azokhoz volt hasonló; a „mi jótevőnk”.
Magos, vékony, hajlott hátú vénség volt; ódivatú nemezkalapot hordott, mely még a szemét is eltakarta. Mondtam neki, hogy tilosban van; ez a Sári család birtoka, de segítek megmutatni a kivezető utat.
Erre ő: „Tudom nagyon jól, merre vagyok. Éppen önt kerestem gróf úr, segíteni jöttem magának és a „kedves” nejének egy ügyben.”
Átfutotta szívemet a remény és egyben a félelem is.
A vajákos ember gombákat és füveket szedett, főzetet csinált belőle, poros lombikba öntötte és feltette a kérdést nekünk:
          „ Ha ezt megissza a lány, csoda fog történni vele; gyermeknek adhat majd életet. De szükség van-e a csodákra egyáltalán Isten világában? Ha elfogadják a varázsitalt, majd én is kérek valamit öntől, Sári gróf. Nem pénzt, nem nagy értéket, de kérni fogok….”
És elfogadták, ugye gróf úr?- kérdezte Francois
Természeten.  Csoda történt és fiam született; a nejem újra boldognak látszott és most már tényleg teljes volt a családunk. De jelentkezett a vajákos ember is. Megkért, hogy fogadjam be a villába, sok mindenben tud még segíteni nekünk; otthona, családja nincs, legyünk mi az ő családja.
„ Legyünk, Mi az ő családja….”- gondolkodott a gróf és beleborzongott az eseményekbe- A napok gyorsan teltek, az ország romokban hevert; de a mi életünkbe is változások köszöntöttek be. A vajákos ember nem sok vizet zavart, alig láttuk egésznap, de a jelenlétét egyfajta „köd” képében mindig érzékeltük. A nappaliban, az ebédlőben még a háló szobában is.
A köd, a rejtett sötétség az ebédlőben!- csodálkozott Francois
Egyszer odatoppant elém és sunyi, csillogó szemével – folytatta a gróf- és így szólt hozzám: „add nekem a feleséged egy éjszakára, hadd legyen nekem is gyermekem! Nekem is kell egy igazi örökös!”
Én arcon vágtam az öreget, akinek leesett a kalapja (melyet sosem vett amúgy le a fejéről) és, mint valami porcelán, összetört a földön. Hosszú ősz haja csapzottan alá hullt üstökéről és – ó milyen ocsmányság volt, fiam- kilátszott lüktető agyveleje.
„Miféle förmedvény vagy Te?- kérdeztem tőle- Kotródj a portámról, de rögtön”
„Én a ti vágyatok és gyűlöletetek megtestesítője vagyok; a bennetek lakozó erkölcsi fertő. A jussomért még visszatérek, gróf úr” – mondta ő és fürgén kiment az ajtón, dúdolászva és röhögve, s én magatehetetlenül álltam a borzadály után.
A Villa falait csönd járta át. Egykor állatunk is volt rengeteg: birkák, tehenek, borjúk… Sorra pusztultak el. A mi családunk évszázadok óta a borászatból élt; most egymás után rohadtak el a tőkék. A személyzet nagy része felmondott. A Sári erdőségből pedig egyszerűen minden féle vad eltűnt.
Féltek valamitől. – szólt közbe öntudatlanul is Francois
Igen. Az öregembertől. Imákat, vagy inkább átkokat mormolt egésznap. Istentelen durva szitkokat, melyeket nem hallottunk, csak éreztünk. – nagyot sóhajtott a gróf.
Egy nap a feleségem beteg lett; kihívtunk hozzá szakorvosokat Bécsből és Budáról, de azt mondták, ez nem betegség, hanem öröm: ismét teherbe esett. Ó a gonosz ember. A második gyermeket nem hozhatta világra. Egy prágai klinikán kezeltettük, hogy elvetéljen. A testvéremmel pedig a boszorkány felkutatására indultunk!
Egy bordélyházból kaptunk hírt ottlétéről; Lőrinccel meg is találtuk őt, amint egy szerencsétlen kislánnyal enyelgett a vadállat. Elhoztuk onnan, egészen a Villáig.
Fenyegettük, mire kinevetett minket. Összevertük, és azt mondta semmit sem érez és mindaddig minket fog kísérteni, míg meg nem kapja gyermekét. „ Villában nem lesztek sose biztonságban, el nem enged az titeket soha!” Így átkozódott.
Nem bírtuk tovább a pokolfajzatot!- szólt közbe Lőrinc, akinek öreg arcát vörösre áztatták a könnyek- Nem hagyhattuk életben.
A régi présgépek még megvoltak, akár egy tonna szőlőt is kipréseltek az utolsó cseppig. – folytatta Miklós úr- Beledobtuk az öregembert, és saját erőnkkel tekertük a kart. De valahogy- képtelenség, de így történt- utolsó erejével kinyúlt a gépből, megragadta jobb kezemet és behúzta a zúzdába.
Akkor lett oda- emelte fel kezét, lehúzta róla a fekete kesztyűt és látni engedte plasztik mivoltát.
Rettegésben teltek a további napjaink- szólt ismét a fivér- A Villa falaiból éktelen bűz, kopogás, nyögés hangzott fel, mely minden éjjel kísértett.
Felvettem a kapcsolatot régi barátommal, Eduárd Delonnal; akivel a Sorbonne-n tanultunk együtt.  Szükségem volt rá, franciaországi útlevél kellett a nekem, a feleségemnek, Lőrincnek és egy szem gyermekünknek, Ferencnek. Sajnos csak egy ember jutott át a határon….
A kedves neje, ugye. – mondta Francois, és mosolygott egyet, hogy végre a história végére érnek
Nem, fiam. Hanem a gyermek, azaz TE!- mondta a gróf és könnyes szemét a földre szegezte
Én ezt, én ezt nem értem gróf úr. – vörösödött el Francois és a lelke mélyén tudta, hogy amit neki mondanak az mind igaz szó.
A nejem nem jutott át a határon. Az erdő szélén gyülekeztünk, amikor egy fehér farkas nekünk rontott. Haláltusájában egyedül szegény Helenát ragadta el.
A fehér farkas a vadászaton!- ismét elámult az ifjú, hogy mennyi apró elemből és a látszat ellenére semmit mondó részletekből tevődik össze ez a hatalmas kirakós
Te vagy a gyermek, az én fia, akit Eduard Delon barátom a határon átjuttatott biztonságos helyre. Kérésemre kéthete megengedte, hogy találkozzunk; őszintén reméltem, hogy a „titkot” sikerül megértetnem veled.
Francois- azaz Sári Ferenc- mélyen elgondolkodott a hallottakon; igyekezett megemészteni a sok titkot,hazugságot és rejtelmet, valamint azt a nyomasztó körülményt, hogy eddigi élete csupán álmokból felépített légvár, melyet most szétzúz az igazság könyörtelen pallosa.
Apja, anyja és egész családja nem az, akik közt eleddig életét tengette; hanem egy hazájától messze élő, véres és gyötrelmes átokban sodródó, idegen família.
Egyetlen kérdés maradt csupán, melyet még elméje képes volt megfogalmazni, a maga szédült valójában.
Önök, maga és Lőrinc úr, miért nem tudtak átkelni a határon?
Mert a ház, a villa nem engedett.
Francois-nak hirtelen eszébe jutottak a kertész szavai.  „Eredetileg csak egy nyári rezidencia lett volna; de mindig is vonzotta az idetérőket, a családtagokat és szó szerint nem engedte el őket.”
Hogy érti, hogy nem engedte el magukat?- folytatta kis gondolkodás után
Minél messzebbre jöttünk a háztól, annál nyomasztóbb lett a fájdalom a szívünkben, édesanyád hangját egyre élesebben hallottam és mindig üldözött minket. Mire visszatértünk, ziláltak és agyonhajszoltak voltunk mindketten, Lőrinc is. Itt Helena szelleme folyton jelen van és érezzük a jelenlétét, de nem bánt minket. Csak a közelünkben marad, sokszor vitába száll velünk, de olyanok vagyunk, mint egy igazi, nagycsalád.
És mi a bizonyíték arra, hogy én is ehhez a „családhoz” tartozom?
Itt van az anyakönyvi kivonatod, fiam; és, ha megkérdezed Eduard-ot efelől, biztosíthatom, hogy engem fog igazolni. – mondta a gróf és csonka jobb kezét a fiú vállára téve, a szemébe nézett- Te vagy az egyetlen örökösöm!

A vonat szélsebesen száguldott Párizs felé, az Eiffel-torony, a Champs Elysées  és a Louvre irányába. A vonat ablakain kitekintő ifjú Francois de Sári álmos tekintettel nézett a semmibe, saját lelkét fürösztötte a magány és az elhagyatottság mocsarába.
Táskájából előhalászta az „új” apjától kapott anyakönyvi kivonatot.
A sárguló papírra rótt betűk minden maradék kételyét eloszlatták: „az ő sarjuk vagyok”. Eduard Delon-nal, egykori apjával (kit szívében most is az igazi szülejének tart) a búcsú pillanatát fogja átélni hamarosan; egy hosszan tartó és örökös búcsút, melyet egy hazug életért kapott cserébe.
Szeme futotta a sorokat, melyek számtól számig stimmeltek, csak a szülői nevek nem.
„ Ferenc Sári,
Született: 1917. Január 11. Sárospatak,
Apja neve: Miklós Sári
Anyja neve : Helena Regenfeld Sári”
A pecsétes papír utolsó bekezdésén azonban megakadt a szeme. Hirtelen levegőért kapkodott, és hány ingere támadt. Elhúzta a vonat ablakát, hogy friss levegőt kaphasson és csillapítsa kavargó gyomrát; és még egyszer elolvasta az utolsó passzust, hogy megbizonyosodjék, szeme és elméje nem csal.
Mindent kizárólag ez állt a lap alján:
„A Sári-család második gyermeke”

A következő megállónál átszállt egy visszafelé tartó vonatra. Arcán egy újfajta, ördögien ijesztő mosollyal és csak egy gondolat fogant meg tébolyult agyában:
Vissza a Villába, az örökségért!