Tilk Katalin

Rejtély a villában

   Kovácsné hangosan dohogott. Elég idős, elég beteges, nagyon terjedelmes és még annál is veszekedősebb asszonyság volt. Férje, a félkarú Kovács bácsi csendesen tűrte felesége zsémbelődését. Tán már el sem jutott a tudatáig, annyira megszokta a sok-sok együtt töltött év alatt. De tudta kívülről, nem volt nagy a repertoár. Kedves felesége morgott az izületei, a vérnyomása, mája, epéje, veséje miatt, a nyomorgás, nélkülözés miatt, meg a hálátlan fia miatt. A Kovács fiú ugyanis Pestre ment, ahelyett, hogy szüleit gondozná. Most azonban nem a betegség, de még csak a Zoli fiú sem került szóba. A villanyszerelőket és felmenőiket, meg a vihart emlegette Kovács néni.
A hirtelen jött ronda nyugati szél hatalmas fekete felhőket sodort össze a falu fölött. Nagy cseppekben hamarosan eleredt az eső, váratlanul iszonyatos nagy dörgés, villámlás, estéli sötétség következett.
Ennek a szuterénlakásnak, itt a villa alagsorában csak két baja volt. A nedvesség és a félhomály. A villanyszerelők pedig –nehogy valami baj történjen - lekapcsolták a környéken az áramot. Sötét lett a konyha. Áram nélkül, pedig tudvalévő, hogy a televíziókészülékek sem üzemelnek. Éppen akkor nincs áram, amikor Kovács néni kedvenc sorozata kezdődik a tévében. Ennek szólt a morgás. Déltől késő estig mennek a kedvenc sorozatai. Vagyis sorozatok, amik mindegyike kedvenc. Ilyenkor nem kell beszélgetni a nyomorék férjével, akinek már minden gondolatát előre tudja. Nem kell a semmiből valamit főzni, nem kell mosogatni, takarítani. Főleg nem kell gondolkodni.
Kovács néni mondta, mondta a magáét, Kovács bácsi meg hallgatott. Már éppen nyitotta a száját, hogy leállítsa élete párjának nagymonológját, amikor villámcsapás, fülsiketítő dörrenés.
-Jézus Mária Szent József!- Telt csak Kovácsnétól, de az is meglehetősen halkan. Sorozat, áramkikapcsolás elfelejtve. Fohászkodás elkezdve.
Nagyon hosszúnak tűnt az idő a vihar elvonultáig. A felhők felszakadoztak, a nap is visszanézett még. Kovácsék előmerészkedtek. Meg kell nézni, hová csapott be a villám. Körbejárták a házat. A falak állnak, fák, kerítés rendben, de valami hiányzik a tetőről. A villámhárító mellett állt egy cserépkakas. Most már apró darabokban a füvön hever.
Hozták a seprűt, kislapátot. Kukába a kakassal, megfőzni úgysem lehet.
Telefoncsörgésre figyeltek fel. Az első emeleten nyitva az ablak. Biztos azt a savanyú Jóska embert keresi a felesége. Nem, nem.
–Kovács bácsi! Telefon! A fia keresi. Tessék jönni!-
A bácsi felbaktatott az emeletre, kérte a nagy elnézéseket a zavarásért. Érdekes, hogy a szomszéd most nem morgott. Sőt. Nagyon is szívélyes volt.
Visszaérve a lakásba, először egy szívgyógyszert kellett Kovács bácsinak lenyelnie. Egy egész pohár vizet megivott és csak utána szólalt meg:
-Anyjuk, most te is ülj le! Ja, hogy már ülsz? Nem figyeltem. Akkor ülj le még egyszer!- Kovács néni szó nélkül engedelmeskedett. Ilyen is régen volt- gondolta a bácsi.
-A gyerek telefonált. Azt mondta, csomagoljuk be a legfontosabbakat. Ruha, cipő nem is kell. Iratok, fényképek, ilyesmi.-
-Minek? Na, mondd már!-
-Lottón nyert. Milliárdokat. Holnap reggel jön értünk. A Rózsadombon vett egy utcát. Ott fogunk mi is lakni.-
Az asszony nem reagált. Levetkőzött, hálóinget vett fel és lefeküdt aludni.
Másnap reggel, alighogy megitták a reggeli kávéjukat,- csak olyan kutyulóst, az íze kedvéért- hatalmas kocsi kanyarodott be az udvarra. Sofőr nyitotta ki az ajtót:
-Zolika! Kisfiam! Te tényleg nyertél. -és Kovácsék elköltöztek a jobb életbe. Csoda.

Az emeletről a sovány idősecske, mindig búval bélelt házaspár integetett utánuk. A párocska belesavanyodott a taposómalom életébe. No meg abba a szomorúságba, hogy nem lehet gyermekük. Tanár házaspár, saját csemete nélkül, mikor nekik ez az életük. Éjjel- nappal a gyerek. Délelőtt iskola, délután különórák, szakkörök. Még a hétvégéken is más emberek gyerekeit vitték kirándulni, sportversenyekre. Éjjel, álmukban meg arról álmodtak, hogy helyettesíteni kell menni a másik osztályba. A leglidércesebb álma Irénnek az volt, hogy óravázlat nélkül megy be a tanítási órára. Ilyenkor rettenetes szívdobogással ébredt. Visszaaludni sem tudott. Nekiült dolgozatot javítani, vagy valami jó kis vetélkedőt összeállítani hajnalok hajnalán a gyerekeknek. A mások gyerekeinek!
Integetés közben Irénnek nagyon gyorsan be kellett szaladni, mert rosszul érezte magát. Jóska, a férj ott ugrált körülötte tehetetlenül. Végre eszébe jutott, hogy orvost hív. Az ügyeleti kocsi egykettőre kiért. Gyors vizsgálat. Gyors diagnózis.
-Gratulálok Uram!-
-Nem inkább: jobbulást?-
-Nem, nem.- mondta a doki,- a gratulálok, marad. Megtoldva azzal, hogy a gyerekéhez. Vigyázzon a családjára és délután jöjjenek be a rendelőmbe!-
Csoda.
De, hogy egy napon a második, az még nem tűnt fel senkinek.

Dél körül a második emeleti lakásban élő villatulajdonos hazatért a bevásárlásból. Tibor úr, agglegényként élt ott. A bejárónő, Jolánka néni elfelejtett előző nap tejet venni. Szépen takarít, meg inget is prímán vasal. S, ami a legfontosabb, megbízható. Nem mintha olyan sok eltulajdonítani való lenne itt. Szóval igazán meg lehet elégedve Tibor úr a bejárónőjével. Egyetlen gond van csak vele. A feledékenység. Hol a csapot felejti elzárni, hol a hűtőbe teszi a vasalt ruhát, hol bevásárolni felejt el. Ha mégis bevásárol, akkor olyan dolgot vesz, amiből már elég sok van itthon. Imád például szemetes zsákokat venni. Egy szekrény már lassan tele van vele. Kenyér, tej viszont általában nincs a háznál. S így Tibor úrnak most is boltocskázni kellett. Nem szeret vásárolni, nem szeret a konyhával, a lakással, a házzal foglalkozni.  Nem szeret itt lakni sem. A nyarakat még elviseli. Szívesen nézi a tavat az erkélyről. A hideg teleken azonban csak kuksol a lakásba zárkózva és zongorázik. Mostanában egyre kevesebb fellépése van. Ezért is árulja a villát. Úgy tervezte, hogy gyorsan túlad rajta, elköltözik valami városba.
Egy városban csak talál legalább bárzongorista állást. És embereket. A társaság, -szociális kapcsolatok, ahogy ő mondja,- az hiányzik neki nagyon. De már öt éve hirdeti ingatlankereskedői irodákban a kastélyt és még semmi.
Délután, a három órás hírek után, valaki csengetett. Az egyik ingatlanközvetítő irodától jött egy hölgy. Hamarosan kuncsaft érkezik. Alkalmas? Naná. Beszélgettek, várakoztak. Öt óra. Pontos a vevőnek való. Egy „festeni nem lehet szebbet”, szimpatikus nőszemély. Szép kocsi, szőke haj, kék szem. Ilyen szemekkel a világot is szebbnek lehet látni.- gondolta Tibor úr. A kedves, halk szavú teremtés szétnézett a nagy házban, nem nagyon kérdezgetett. Látszott rajta, tudja, mit akar.
-Mit akar a villával kezdeni, ha meg nem sértem. Nagy a család?-
-Nem. Csak én vagyok. De gyakorláshoz kiváló. Hegedűművész vagyok. És Ön? Miért adja el?-
-Egyedül vagyok. Túl nagy nekem, meg a zongorámnak. Én ugyanis zongoraművész vagyok.-
Ez után a néhány mondat után az ingatlanközvetítő nő egyre inkább feleslegesnek érezte magát. Az is lett.
A két művészlélek nagy harmóniákat fedezett fel. Összekötötték sorsukat. Először az együtt zenélést próbálták, aztán mást is. Az együtt lakást természetesen. Karácsonyra tervezik az esküvőt.
Harmadik csoda.

Rejtélyesen sok csoda történt rövid idő alatt a Sára- villában. Az emberek elégedettek, boldogok lettek. Senki sem nyomozott, kutakodott a rejtélyek után. Örömmel elfogadták azokat. Úgy érezték: megszolgálták, kiérdemelték mindazt, ami most velük történt.

És a kicsi villám, aki a kéménybe kucorodva gondoskodott a csodákról, elégedetten dőlt hátra, kezét dörzsölte, s azt gondolta:
-Holnap átköltözök a Lilla- villába. Itt már úgy látom, minden rendben van. Kivéve a cserépkakast.