Szolga Mária:

Sári villa


Félek. Bár néha úgy érzem, hogy az anyukám itt van velem, és akkor kicsit jobban érzem magam. Apukám mondta, hogy a mama az égben van, és mindig figyelni fog rám. Mama biztos azt is látja, hogy milyen szép helyre kerültem, és talán tudja, hogy a papát hova vitték. Remélem, ő is egy szép villába került, de a múltkor hallottam, ahogy a nevelők beszélnek, és azt mondják, hogy a férfiak a fronton vannak, mert háború van. Nem merem megkérdezni tőlük, hogy mi az a háború, és hogy hol van az a front. Egyáltalán semmit nem merek kérdezni tőlük.

Éjszakánként hallom, hogy édesanyám súgja:

- Becsüld meg magad! Fogadj szót a felnőtteknek, legyél barátságos a társaidhoz.

Próbálok válaszolni neki, de nagyon nehezen tudom kinyitni a számat. Akarom mondani neki, hogy hiányzik, hogy jöjjön vissza hozzám a felhők mögül.
Hatalmas termek, gyönyörű bútorok vannak ebben az épületben, a teraszról láttam a Balatont. Ez a mamának is tetszene, és együtt várhatnánk a papát. És ha újra együtt lennénk, akkor hazamehetnénk végre.
Aztán felébredek, a mama hangját nem hallom már, de a számat még mindig nem tudom kinyitni.

- Gizella nővér! Még mindig nem sikerült beilleszkednie ennek a gyereknek? Ha ma sem hajlandó megszólalni, holnap bezárom a pincébe néhány órára, attól majd remélhetőleg megered a nyelve! – Az igazgatónő, magas, sovány, hamuszürke arcú nő, ropogósra keményített, állig begombolt barna ruhájában fenyegetően áll meg Panni ágyánál.

A kislány még szorosabban öleli magához a rongybabát, amit sikerült otthonról elhoznia. Gizella lesüti a szemét. Talán szégyenében, hogy ő sem boldogul ezzel a gyerekkel, talán azért, hogy az igazgatónő ne lássa benne azt a mérhetetlen haragot, amit iránta érez.

- Tisztelettel kérem, asszonyom, hogy még néhány napig legyen türelemmel. Nagy sokk érte ezt a gyermeket, időbe telik feldolgoznia.

- Holnap reggel hét órára elvárom, hogy megértesse vele:  nincs különcködés. Szégyen, gyalázat, hogy nem értékeli, amit a Monarchia tesz érte! Hogy a putriból idehozták, hogy gondoskodunk róla! – hangosan csapódik mögötte az ajtó. Panni összerezzen, és becsukja a szemét.

Gizella nővér simogatja, betakarja, beszél hozzá, de semmi reakciót nem vált ki belőle, ezért gondterhelten a konyhába megy ellenőrizni a reggeli előkészületeket.
A Leánynevelő Intézet egy csodaszép épületben, a Sári nyaralóban kapott helyet, Almádi fürdő festői környezetében. Vidám leánycsicsergés tölti meg a termeket a lányok szabadidejében, a foglalkozásokon pedig rend van és fegyelem. Olyankor egy pisszenés nem sok, annyit sem hallani, amiben nyilván az igazgatónőtől való rettegésnek ugyanúgy szerepe van, mint a lányok jólneveltségének. 1915-öt írunk.

- Kezét csókolom, Gizella nővér! – a kis Sári mosolya és kedvessége, mint a napsugár melege önti el az idős asszony szívét. – Miért tetszik ilyen szomorúnak lenni ma reggel?

Gizella már majdnem elterelte a kérdést valamilyen semmitmondó válasszal, de amikor ránézett erre ragyogó gyermeki arcra, úgy döntött, hogy beavatja Panni problémájába ezt a gyermeket, akit még sosem látott ugyan, de  olyan otthonosan mozog ebben a nagy házban.

- Sajnos már nem csak a száját, de a szemét sem akarja szegénykém kinyitni. Csak a babáját szorítja magához. – fejezte be könnyes szemmel a nővér.

Sári arckifejezésére szintén ráült az aggodalom, ám egy perc sem kellett hozzá, hogy összeráncolt homloka kisimuljon, és szinte esdekelve kérje Gizellát, hogy meglátogathassa társát.

- Rendben van, menj be hozzá, de az igazgatónő meg ne lássa, mert akkor mindhárman a pincében kötünk ki holnap reggel. Persze, csak nevelési céllal! – teszi hozzá Gizella, aki már keservesen megbánta, hogy eljárt a szája.

Ez most nem a mama hangja, és valahogy közelebbről is hallom. Dicséri a babámat, és azt kérdezi, hogy mi a neve. Válaszolnom kéne neki, meg kéne mondanom, hogy Rozinak hívják, és a nagymamám varrta még egészen kiskoromban.

Panni kinyitotta a szemét, és válaszolni próbált, de hang nem hagyta el a száját. Erőtlenül szorította Sári kezét, és a két szempár összefonódott. Sári hosszan beszélt hozzá, elmesélte azt is, hogy most háború van, de minden jóra fordul, a múlt héten ketten is hazajöttek a frontról. Beszélt Almádi fürdőről, az itt élőkről, és nagyon halkan elsuttogta azt is, hogy az igazgatónőt ki nem állhatja senki, de a többi nővérre mindig lehet számítani.
Panni kicsit elbóbiskolt, de ő csak mondta, mondta a történeteket.

Anya hangját hallom megint, Sárival beszél. És most hozzám szól. Igen, édesanyám, barátságos leszek a társaimhoz! Igyekszem, nagyon igyekszem, de hiába minden, nem akar a szám kinyílni.

Sári csendben figyeli, ahogy a vékony, törékeny lány szeméből elinduló két kövér könnycsepp végigfolyik a sápadt arcon, legördül egészen a hálóing gallérjáig. Látja az erőlködést, ahogy az összeszorított ajkak perceken keresztül hiába próbálnak szétválni. Már csak a szemével és kézszorítással bátorítja Pannit, aki hosszú percek után nagyon halkan súgja:

- Rozinak hívják a babámat, és a nagymamám varrta nekem.

- Megszólalt a gyermek, igazgatónő kérem! – lelkesedésében majdnem úgy esik keresztül a küszöbön Gizella nővér, amikor jelentést tesz főnökének a fejleményekről.

- Hát persze! Mert nem akaródzott neki a pincébe menni! Mondom én maguknak mindig, hogy a szigorúság kell ezeknek, nem pedig mindent rájuk hagyni, meg ajnározni őket.

- Igenis, igazgatónő! – feleli Gizella lesütött szemmel,  csendben becsukja az ajtót.

Gizella és az időközben felépült Panni hiába kereste a következő napokban a jótevőt. Senki nem hallott róla, senki nem látta, és az Intézet névjegyzékben sem szerepelt ilyen nevű lány. A villa homlokzatán lévő felirat, a  „Sári nyaraló” pedig köztudottan egy családi nevet jelent. Egy ilyen impozáns, új épületet nem kamaszlányokról szokás elnevezni.