Szilágyi P Katalin

Juliette

Az asszony az ablaknál állt és nézte az alkonyatot.
Kinn bolond táncot jártak a fák ágai, és a szél meg-megzörgette az ablakot. Fázósan húzta össze magán a kendőt, pedig a kandallóban vígan ropogott a tűz, fénye játékos arabeszkeket rajzolt a falra.
A fájdalom immár szabályos időközönként szaggatta testét, mintha külön életet élt volna. Egy ismeretlen belső tenger hullámzott benne. A hullámok jöttek, tornyosultak és mikor már azt hitte, végképp maguk alá temetik, megkezdődött a csendes visszahúzódás és ő fájdalomtól pókhálós, lázas szemekkel tekintett körül, mint aki ismeretlen világból érkezett.
Nyílt az ajtó, majd testes főkötős asszonyság viharzott be rajta, karján vászontörülközőkkel és egy porcelán kannából forró vizet öntött egy virágdíszes mosdótálba.
- Rögtön itt lesz a doktor úr is. Talán ideje lenne lepihenni asszonyomnak. Nem tesz jót az álldogálás- magyarázta, míg felrázta a sarokban álló vetetlen ágy párnáit.
- Hagyja csak, Terka néni- támasztotta meg derekát az asszony - Így talán könnyebb. De rögtön ezután halkan feljajdult és a közelben álló székbe kapaszkodott.
- Jöjjön csak, óvatosan- vezetgette asszonyát, mint járni tanuló gyermeket - hiába, ezen minden asszony keresztül meg. Majd meglátja, micsoda gyönyörűség lesz dajkálni a kicsikét!
Óvatosan megbontotta asszonya ruháit, megvárta, míg a fájdalom alábbhagy, majd lefektette és elrendezte rajta a könnyű takarót.
- Amennyit vártunk rá! Isten csodája, hogy végül megszületik- sóhajtott az anya.
- Térülök-fordulok, megnézem már hol marad ez az orvos- pislogott aggodalmasan Terka néni, majd csendben behúzta az ajtót.
Az asszony arca nedvesen fénylett, tekintete megállt a tűz fényén, majd tovább vándorolt a kandallón álló órára. A tűz pattogásán kívül csak az óra ketyegése hallatszott.
Négy esztergált falábon álldogált, porcelán számlapján gyöngéd rózsák kanyarogtak, de ami a legszebb volt rajta, az kis ingája volt. A régi mester apró kis hintát fabrikált, rajta szőke, kék kalapos porcelán kislány hintált, túl percen és időn.
Szállt a hinta, számolatlan üldözve a perceket, órákat. Talán hajnalodott már, az apa aggodalomtól elfáradva a karjára borulva aludt a folyosón, odakinn eső verte az ablakot, mikor a kimerült anya végre magához ölelhette gyermekét. Terka néni elsírta magát és keresztet vetett.
A kislányt Juliettenek keresztelték az anya hugenotta őseinek tiszteletére, kik hitük miatt menekülve valamikor pár emberöltővel ezelőtt keveredtek erre a tájra.
A házaspár oly sokáig várt gyermekáldásra, hogy a kislány megszületése után szinte minden percet vele töltöttek. Felrúgva minden szokást és hagyományt az apa maga dajkálta szőke, kékszemű kislányát, míg felesége lábadozott. Órákig elnézegette a békés kis arcot, lehunyt szemeit a barna szempillák árnyékában, szőke fürtjei kigöndörödtek főkötőjének csipkéi alól. Örömmel kutatta rajta a maga és felesége vonásait, és boldogan nyugtázta szerelmük beteljesülését egy új kis lélekben. Lassan kiismerte szokásait, tudta mikor sír az éhségtől és mikor kell ruhácskáját cserélni.
- Tündér ez, nem is igazi kislány- lelkendezett Terka néni és korall szarvacskát kötött kis kezére.
Már majdnem egyéves lehetett a kis Julie, akit Terka néni következetesen csak Juliskámnak szólított, mikor szájacskájában megjelentek az első csipkés szélű fogak és felborították a már szépen kialakult rendet. A kislány fel-felriadt éjjelente, keserves sírását tehetetlenül hallgatták a szülők. Az orvos megnyugtatta őket, ezen a fogzási időszakon minden baba túlesik, lehet, hogy Juliettet jobban megviseli.
Egyik éjjel, mikor ismét szívtépően zokogott, anyja kendőjébe ölelve ringatta és dúdolt neki, majd sétára indultak az alvó házban. Végül a szalonban kötöttek ki, ahol még javában égett a tűz. Julie könnyben úszó kék szemekkel nézte a lángok játékát, kis ökle szájában, fürtös fejét anyja vállába fúrta. Pillantása az órára esett, nézte elkerekedett szemekkel a gondtalanul hintázó kislányt. Azon túl ez lett kedvenc játéka, anyja vagy apja karjaiba bújva hosszú ideig elnézte a kislányt, s ha különösen szomorú vagy beteg volt, még azt is megengedték neki, hogy apró ujjaival óvatosan megérintse, vagy megsimogassa azt.
Az idő, mint bűvöletes selyemszalag lebegett felettük és mikor a kis hercegnő, ahogy apja nevezte, három éves lett, szépen faragott kerti hintát kapott. Ezután repült a hinta, lobogtak a kis csipkés szoknyák és Juliette nevetése szállt a kert felett.
Történt egyik este, hogy a szülők vendégségben voltak. Juliette rég aludt már, Terka néni csendben dúdolva, kötögetve őrizte az álmát. Éjfél múlt már, mikor felsírt a kislány és nyugtalanul forgolódva nem tudott elaludni.
Terka néni vastag, hálóréklis teste szuszogva hajolt mellé, keze csitítva simogatta fürtös kis fejét.
- Aludni kell ám ilyenkor már, kisasszonykám, mert míg mi alszunk, addig itt minden körülöttünk életre kel, megelevenedik.
- Minden?- nyíltak tágra a kis szemek.
- Bizony ám. Éjjelente beszélgetnek a székek, a tányérok, a poharak, néha még táncra is perdülnek. Nekem is öreganyám mesélte, hogy ő még meg is leste őket egyszer régen. Hej, de vígan vannak ilyenkor! Táncol a villa a kanállal, még a szobrok is leszállnak, megropogtatják a derekukat, nyújtózkodnak, hogyisne, egész nap állni kell szegényeknek.
- Terka néni, kérem, a kék kalapos kislány is megáll ilyenkor? Tudja, a kis óráról, amelyik hintázik.
- Hát azt nem hiszem, lelkecském, neki az időt kell mutatni, az a dolga, éjjel-nappal hintázik, hogy mi tudjuk hány óra van, mikor kell felkelni, este lefeküdni, mert mindennek megvan a maga ideje, ez nagyon fontos dolog, szívecském- takargatta be a kislányt. - Aludjon virágom. Hanem nem kell ám mindent elmondani a felnőtteknek, erről, amit meséltem- hunyorított kedvesen a szemével.
- Hunyja csak be a szemit- fújta el a gyertyát.
Juliette nagyon sajnálta kék kalapos kislányt, amiért állandóan hintáznia kell. Hát mikor bújik oda az anyukájához?
Közelgett a nap, mikor Julie ötéves lett. Előtte napokkal kérdezgették, mit szeretne, mihez lenne kedve? Kiskutyát vagy inkább egy szép babaszobát?
A kislány összeráncolt homlokkal gondolkodott, majd átölelte anyját és szégyenlősen a fülébe súgta: - Jöjjön mama, megmutatom.
A kandalló előtt álltak, Juliette az órára nézett.
- Mama, csak egyszer, egyetlen egyszer állítsuk meg, csak egy éjszakára. Borzasztó, hogy szegénynek mindig hintáznia kell!
Szülei mosolyogva, büszkén néztek össze, a mi lányunk! Milyen irgalmas, nagyszerű kis lélek! Büszkék voltak rá.
Aznap éjjel Juliette álmot látott. A kertben hintázott, a Balaton illata csiklandozta az orrát, mikor megérezte, hogy nézik. A bodza bokrok mellől egy kislány lépett elő, szőke, kék kalapos. Mintha ismerős lett volna valahonnan, de Juliettenek nem voltak barátai. Bátran lépett hozzá, mert a kislány mosolyogva a kezét nyújtotta felé.
- Julie! Úgy vágytam rá, hogy találkozzunk végre, hogy játszhassak veled! Megváltottál engem, cserébe megmutatom neked az én titkos kertemet. Gyere!
Azzal szelíden maga után vonta, egyenesen az illatos bodzabokrok közé, melyek hirtelen szétválva egy alacsony kőfalat és benne egy zöldre festett régi ajtót fedtek fel.
Csöppet nyikkant az ajtó, mikor belépett a lány után, aztán ámulva nézett körül. Csodaszép, zöld pázsitos kert, nem is, inkább erdő tárult elé. Egyik oldalon a zöld víz végtelen selyme pihegett. A magasra nőtt fák lombjai sátorként borultak össze, alattuk zöld-arany félhomály. Valami megnevezhetetlen, áttetsző boldogság remegett a levegőben. Virágok mézédes illata keveredett a levelek fanyar szagával, és a tó üzenetével. Olyan édes és ismerős volt mindez, hogy Juliette azt érezte, mindjárt megszakad a szíve gyönyörűségében. A biztonság és boldogság érzése töltötte el.
- Ugye szép itt- mosolygott rá szeretettel a kislány. - Gyere, megmutatom a barátaim is.
Egy keskeny ösvény két oldalán pávák sétáltak, hosszú, díszes farktolluk ékszerként remegett a napon. Fejükön kis kék koronát hordtak, Julie óvatosan meg is simította őket. Aranyszín szemükkel figyelmesen nézték.
Odébb, az árnyékban hatalmas barnamedve szundikált egy bokor tövén.
- Csendben! Meg ne ijesszük!- suttogta a kislány, míg kézen fogva vezette.  Nagyon ijedős-kuncogott.
Hozzáléptek. Juliette megsimogatta bozontos, kerek füleit, arcát erdőillatú bundájába temette. Az álmosan hunyorgott rájuk, aprókat horkantva tűrte, hogy a kislányok a talpát csiklandozzák. Majd leheveredtek, halkan dúdolgatva koszorút fontak, aztán fejük alatt összefont karjaikon feküdve, tűnődve nézték az andalgó felhőket. Később élénk szivárvány tűnt fel az égen a víz felett, mire a kislány felült, nagyot sóhajtva Juliettere nézett.
- Gyere, még meg kell neked mutassak valamit.
Elindultak egy csillogó, zöld színű kövekkel felszórt ösvényen, amelynek két oldalán színes, dús virágok nyíltak. A távolban feltűnt előttük egy kis patak, türkiz színű vize fehér kavicságyon bukdácsolt, partján fák és virágok ígértek felüdülést.
Dúsan faragott kőhidacska ívelt át a vízen, túlsó partján fák árnyékolta út vezetett egy kastélyhoz. Innen gyermekzsivaj és nevetés keveredett a rigók kötekedő hangjával.
Juliette hirtelen megszomjazott, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a friss, zöld vízbe gázolva szomját oltsa.
- Várj - intette társa és leszakítva egy nagyra nőtt harangvirágot annak kelyhéből kínálta vízzel. Az ital egyszerre volt enyhe és üdítő, soha finomabbat!
- Ez a felejtés vize, hogy később ne emlékezz semmire, amit itt láttál. - Most mennem kell- ölelte át szorosan, majd megindult a hídon át.
Julie már indult volna utána, mire ő szomorúan fordult felé.
-Nem, te most nem jöhetsz velem. Most még nem!
-Ne menj el! Maradj még és játszunk a medvével, kérlek! Itt minden olyan szép, én nem akarok visszamenni!
- Visszavárunk, Juliette. Mi mind visszavárunk!
- Legalább mondd meg, ki vagy te?- kiáltott rá kétségbeesve a kislányra.
Ő lassan megfordult, rámosolygott, leemelte kék kalapját, göndör, szőke fürtjei kibomlottak.
- Hát, nem tudod, Julie? Még most sem tudod?
Másnap Julie későn ébredt, Terka néni csodálkozott is, míg öltöztette.
-Mi lelte az én kis virágszálamat, Juliskámat- duruzsolta, míg rendezgette a kis csipkés alsószoknyákat. Tán rosszul aludt, azért olyan nyúzott a kis arca. No, nem baj, majd egy jó kis früstök rendbe hozza minden baját.
De a kislány nem akart enni, nyűgös volt és kedvetlen, délutánra könnyű láz borzongatta. Az orvos tehetetlenül tárta szét kezét, talán megfázás. Priznicet rendelt és mézes teát. De minden hiába volt, mert éjszakára már félrebeszélt a láztól.
-Ne engedjétek! Ne hintázzon többé, soha többé!
- Vajon kivel viaskodik a lelkem- sopánkodott Terka néni.
Anyja és öreg dajkája egész éjjel virrasztottak mellette, apja csak ült a kandallónál és szótlanul bámulta a tüzet.
Harmadnapra elcsendesedett, arcocskája viaszosan fénylett, tört szemei alatt sötét karikák.
Az orvos aggodalmas arccal hallgatta zihálását.
- Alighanem tüdőgyulladás. Sajnos nem sokat tehetünk. Imádkozzanak, egyebet nem mondhatok.
Így telt el egy újabb nap. Legtöbbször valami félálomban lebegett. Érzékelte, hogy apja-anyja beszélnek hozzá, anyja kisírt szemekkel mosolyog rá, Terka néni vizes ruhát cserélget a lábain, közben imádkozik.
Csodálatosan könnyűnek és szabadnak érezte magát. Elmúlt a hátát szorító fájdalom, félelem sem volt benne, inkább valami csiklandós várakozás. Aztán ez is elmúlt, mert a szoba sarka hirtelen kitárult és az ismerős bodzabokrok mellett, a tó partján szőke, kék kalapos kislány mosolygott és a kezét nyújtotta felé.