Paál Zoltán

A rettegés

De anya, én nem akarok Balatonalmádiba menni!- kiáltottam édesanyámnak, ki nem engedett anyai szigorából.
De muszáj kisfiam! -válaszolta a harag jegyében- Meg kell látogatni drága nagyszüleidet!
Tudod, hogy mennyit betegeskednek? -Próbálta akaratát erősíteni.
Tudom jól anya, de végre itt a nyár és az első év után inkább pihenésre vagyom. –Feleltem mohón, bár hogy így említette, valóban sokat betegeskednek és biztos számukra örömet jelentene ha a következő hetemet látogatásukra szánnám!
Muszáj? –Kérdeztem utolsó nekifutásra.
Követelem! –Felelte.

Szombat volt. Éppen készítettem a felszerelésemet a nagy utazásra, de eszembe jutott, hogy minden utazás kellemesebb egy jó úti társsal. Aznap még délután áttipegtem a barátomhoz, kit egyszerűen csak Bobnak hívok.

-Bob ! Nincs kedve egész véletlenül egy kis utazásra?- faggatóan kérdeztem tőle váratlan érkezésemet követően.
-Nos, Zoltán mi az úti célja?- kérdezte kíváncsian.
-Nagy szüleimhez tervezek egy utazást Almádiba. –Feleltem kérdésére.
-Zoltán, Zoltán, maga a kis utazás alatt egy 450 km-es táv megtételére gondol?- Bob jelleme mindig tréfás volt és jókedvű..
-De, de! Mellesleg ön mondta hogy, imád vonatozni, sőt ez egy baráti kapcsolaterősítő tréning.
-Ez esetben induljunk, de kifejezetten kérem magától, hogy a Sári villában szálljunk meg. A beteges nagyszüleitől nehogy elszenvedjünk valamilyen kórt!...

Estére értünk be Balatonalmádiba.  A Sári villáig a távot gyalogosan tettük meg. A környezet varázslatos volt, de egyben ijesztő is. Az öreg villa őrszemként tekintett a magyar tengerre. Teljesen elragadtatott a táj egészen a villáig. Mikor elérkeztünk úti
célunk végállomásáig valahogy különös érzés ragadott el.

A villa környékén még a szél is sikolt. Az épület félelmet keltő házként magaslott a fakószürke ég alatt, ahol a Hold árnyékot vetett az öreg tetőről.

-Ön biztosan ide akart jönni Bob? -kérdeztem megszeppenve.
-Mi a baja Zoltán, maga olvasott annyit Stephen Kingtől meg sok más rémséget! Olvasott volna Csokonait! -felelte.
-Nem vagyok Nyilas Misi, Bob!
-Akkor Zoltán, kopogjon hát be! –Szólított fel nagy tétlenségemből.

Mikor bekopogtattunk egy alacsony termetű kopasz öregember nyitott ajtót! Szívesen befogadott az éj leple alatt és ezt egy apró mosollyal kísérte, bár arcáról hiányzott mindenféle humor!  Sőt, mikor fogát csillogtatta észrevettünk valamit. Minden fogán fémkorona ékeskedett. Nagyon kellemetlen pillanat volt, mely csak fokozódott. Mikor az inas bevezetett a hálószobánkba kellemetlen szagot éreztem. A dohos levegő és az állott szag hirtelen csapta meg az orromat, mely kellemetlenül ért allergiámra nézve. Mikor az inas elhagyta közös hálószobánkat Bob azon nyomban nagy kutatásba kezdett, mint valami Poirot. Nem kellett nagy nyomozás, hogy kiderítse a szag forrását, mely az ágy alól bűzlött. Az ágy alatt barátom meglepő dolgokat talált. Régi összefont hajkupacot, fényképeket, valamint szuvas fogakat és harcászati eszközökre lelt. Irgalmatlan éjszakában volt részünk. A vad esőzés képében a Balaton is megvadult, és ez által szennyes, sötét víz nyaldosta Almádi partjait. A villámok és az őket követő dörgések egy szentségtelen éjszakában részesítettek bennünket. A szelíd táj képe, ami érkezéskor az újszerűség  varázsával hatott reánk most egy Dante poklához hasonló zord képet adott.

-Bob ön fél?
-Talán nem kéne? -felelte- Bár nem tudom melyik a rosszabb. Agyon csap egy efféle Isten haragja, vagy megharap a fémfogú Drakula.
-Ön szerint az ágy alatt lapuló holmik mire szolgáltak?
-Fogalmam sincs! – Felelte!
-Mit keresünk mi itt?
-Tudja Zoltán, megcselekedtük, mit megkövetelt az anyja!

Ekkor hirtelen egy iszonyatos villám csattant el mely fénye bevilágított a legapróbb nyílásokba is. Ezzel párhuzamosan az épületből valami kipottyant és a földi téren nagy zajt keltett! Érkezése felverte a csatornákban portyázó hollókat is, kik rémületükben elszálltak a homályos hold felé. A környékbeli kutya csapatok hangja szinte kórus szerűen lendített talpra, bár amúgy sem. aludtunk…

-Mi volt ez mi történt?
-Nem tudhatom Zoltán! –Valljuk be azért most személyem is megijedt! – Felelte Bob.
Na jól van Bob, induljunk haza most!- A váratlan hangok a félelem varázsával hatottak ránk és minden vágyam volt hazatérni.

Este volt. Talán éjfél fele járhatott az idő. A pánik és a félelem ideje. Vajon mit pottyant ki az épületből? Vajon mi volt ez a zaj és mi szükség van a levágott hajra, illetve a fogakra, a harci szerszámokról talán nem is beszélve…

Nem aludtunk. Talán csak egy, két órát, de mikor kinyitottam szemem világát a félelem a tető fokára hágott. Hirtelen szólni se tudtam a levegő a tüdőmbe préselődött mikor hirtelen az inas poroszkálására lettem figyelmes az ágy körül. Kezét köntösbe bújtatta és alacsony testét különös öltözet fedte el. Szinte teljesen hasonlított Rumpelstiltskinre a gyermekek tolvajára, de személyes fájdalmam sokkal mélyebbről fakadt.

-Jó reggelt kívánok az uraknak!- Harsogta el az öreg inas. Szememet próbáltam volna kitárni, de a hajnali napsütés vakító volt.
-Meghoztam a reggelit.- Közölte velünk és tovább lépett.
-Ez gyanús mi nem is kértünk reggelit?- Tettem fel a kérdést de csak magamban.

Figyeltük Bobbal merre és hova bandukol, és hirtelen arra a pontra lettünk figyelmesek, melyre tegnap valami lehullott. Egy fekete zsákba volt elrejtve a bizonyíték mi lehetett, de hogy mi azt a zsák miatt nem tudhattuk. Miután tekintetünkkel kísértük az öreg inas settenkedését nagyon nagy borzongás töltött el. Valahogy sejtettük, hogy ő áll az eset mögött, de nem mertünk róla tudomást venni. Ekkor hirtelen, az öreg felemelte a fejét és szúrós tekintetét ránk szegezte. Semmi kétség! Az inas gyilkos!

-Zoltán mi a terve?- Kérdezte Bob.
-Mintha éppen az udvarban lévő kocsi felé mozogna. –Válaszoltam.- Ha majd visszatér, a harci eszközökkel neki rontunk!
-És melyikkel is?- Bob az ágy alatt matatott de sem a fegyvereket sem az ásót nem találta.

Hirtelen olyan érzés ragadott el, mit még soha nem éreztem. Egy gyilkos öregember fészkében vagyunk. A szemtanúja voltunk a tegnap este lezuhanó áldozatnak, észre vettük a sok fogat az ágy alatt és a fegyvereket. Teljesen érthető. Az imént is azért viselt vastag zubbonyt, hogy eltakarja igazi kilétét és elrejtse a nyomokat. A reggeli, pedig csapda! Rájöttünk az igazi kilétére és el kell varrni a szálakat.

Gyorsan előkaptuk a telefonunkat, de nem jelzett térerőt. Ekkor megrohamoztuk a bejáratnál található telefont. Mikor felemeltük a kagylót észrevettük, hogy a vezeték el van vágva. Kétségtelen, itt halunk meg!

-Zoltán, jöjjön, de nyomban!- Kiáltotta Bob-
Mit talált?- Kérdeztem ijedve.

Egy hatalmas könyvtárra lett figyelmes a régi cimborám. A dohos könyvek előtt mindenhol egy-egy kép mutatkozott, a szoba végén pedig egy hatalmas zongora. Hirtelen kinyílott az ajtó és megjelent az inas. Tekintete szomorkás volt és a megduzzadt szemhéja a sírásra utalt.
Elosontunk mellette és biztonságos helyre rejtőztünk. A sáros cipő a és a levél maradványok erdős részre utalhattak ahol az öreg járt. A fegyverek és az ásó egyaránt vizes volt. Valószínűleg használta őket. De mire ez itt a kérdés? Mit ásott el vagy kit , és hova?

-Most mit tegyünk?- Kérdeztem Bobtól.
-Menjünk az öregembernek! Semmi kétség ő gyilkos!- Felelte.

Felkaptuk a földön heverő ásót és elindultunk felé. Torkomban éreztem, ahogy dobog a szívem. Egyre közelebb kerültünk az inashoz, aki a zongora előtt egy dalt kezdett el játszani. Hirtelen megtorpantunk. Ez a dal szebben szól, mint bármely égi katedra. A kis öreg mintha sírni kezdett volna,  oda sétáltunk mellé. Ekkor már minden rossz indulatú feltételezés tovább szárnyalt és a fájdalom érzése fogott el.

Mi történt, mi a problémája?- Kérdeztem tőle.

Abbahagyta a zongorázást és felénk fordult.

-Tudják fiatal urak- felelte- én mióta a háborúban leszereltem azóta itt élek, egyedül. Lassan már felemészt a magányosság, hiszen minden családtagomat elveszítettem. Egyedül az vígasztal hogy legalább a képeken láthatom őket. Mióta megvénültem ezt az öreg villát őrzöm nap mint nap. Néha jön egy vendég, de ő is tovább megy. Sajnos egyszer minden elmúlik. A fiatalságomra egyedül már a rég elvesztett fogaim, és a megmaradt hajam emlékeztet a fegyverek mellet, mely egykori fiatalságom emlékét őrzik. Egyedül őrzöm ezt a villát, mely napról napra rosszabb állapotú. Tegnap este folyamán a vihar pusztítása gyanánt a tető is megsérült és kisebb darabját a szél le is fújta.

-Szóval azt pakolta el reggel? -Kérdezte Bob tőle.

-Igen, össze szedem őket egy zsákba és elviszem elásom a szomszéd kiserdőbe.

-És a fegyver.- Kérdeztem már teljesen megnyugodva.

-Azok a háborúból maradtak meg, és a mai nap folyamán azért vittem magammal, mert eső után sok a vad az erdőben, és féltem hogy megtámadnak.

-És a telefon, arra mi szükség?

-Tudják urak ez a villa a Monarchia idején épült, és itt bőven megfordulnak a rágcsálók!

Most már teljesen világos volt a kép. Megértettük az öreg bácsi helyzetét és együtt érzőek voltunk. Sajnos az idő múlása inteni kívánt, de megígértük, hogy jövőre ismét vissza térünk. Egy nyár telt el azóta és mi ismét ott voltunk, de már csak mi ketten, Bob és én. Az öreg inas távozott onnan s egészen e földről, de végre ott van az Égi országban szeretett családja körében.

-Látja Bob, szegény kis öregemberből mit ki nem néztünk? –kérdeztem- És még mit tudott volna nekünk mesélni?

-Igen Zoltán de ezt mi már sosem tudjuk meg. Nyugodjon békében! –Felelte.

-Ámen.