Orosz Ágnes Amália

Majd megérted!

 

Lassan, megfontoltan lépkedtem a kis kövesúton nagyanyám otthona felé. Az ember azt gondolná, hogy a ház, amelyben ő lakik nem akármilyen épület. Egy igazi századelős villa. Meszelt, megpróbáltatásokat bíró falai szemlátomást jó állapotban vannak. Ablakai bűvölten csillognak a Balatonról visszaverődő fényben. Tetszik, bár nem éppen egy idős hölgy magányos perceinek tengetésére szolgál. Segítségre van szüksége, méghozzá körültekintően.
A kiskapu nyikorogva csúszott odébb a lökésemre.
- Meg kéne már olajozni!- morgok magamban.
- Te vagy az, drágám? - pattan fel az ősz hajú teremtés a verandán lévő hintaszékéből.
- Igen, mama. Mondtam, hogy ma meglátogatlak.
- Tudod jó, hogy jössz, mert már kezdtem tényleg nagyon unatkozni. - panaszkodott édes kis hangján.
- Látod mama, ezért is lenne jó, hogyha eladnánk ezt a villát. Te pedig velünk lehetnél naphosszat. - érveltem csillogó szemekkel.
- Nem drágám, te ezt nem érted. Nem szeretnék a terhetekre lenni. Meg aztán soha nem adnám el ezt a kis házat, tudom, hogy ti úgyis megteszitek, de addig is még az enyém marad. - kihallatszódott a hangjából a sértődöttség.
- Nem, akkor tényleg nem értelek nagymama. – vallottam be, inkább magamnak, mint neki.
- Ülj csak le szívem, mesélek én neked valamit!
Szót fogadtam neki és a hintaszéke melletti kis kerti padra heveredtem. Aranyos kis gyengeséggel megköszörülte a torkát és belekezdett. Akkor még nem tudtam, hogy könnyek között válok meg a villa eladásáról szóló tervemtől.
-1938-at írtunk. Szép napunk volt, mondhatni csodálatos. Sütött a nap, mi pedig a Balatonon pancsoltunk. Tudod, akkoriban 17 éves lehettem és számomra a legfontosabb dolog az iskola volt a világon. A szüleim apró nebuló korom óta tuszkolták belém, mennyire fontos a jó végzettség. Milyen elengedhetetlen a teljes élethez és a jó munkalehetőséghez. Talán drágám, ez ma is így van.
Nos, amíg a strandon voltunk a nővéremmel, Beatrix nénéddel új fejezetet nyitottunk mindketten az életünkben.
Éppen a fagylaltunkat fizettük ki, amikor két makrancos fiatalember fölénk tornyosult és a napfényt eltakarva meredtek a szemünkbe. Megkérdezték, hogy akarunk e csónakázni, mire persze én rávágtam, hogy nem. Nem is értem, hogyan gondolhatták, hogy majd két vadidegennel közös csónakázásba kezdünk. Minden esetre akkor Beatrix egy életre meglepett:
- Persze, ha ti eveztek!- incselkedett gyönyörű mosolyával a magasabbik-és valószínűleg idősebbik- fiúra.
- Mi? Beatrix! Nem!- vágtam közbe.
- Ne is hallgassatok rá, csak kicsit félős. Noszogatni kell. - kacsintott.
- Á, szóval ennek a szép hölgynek Beatrix a becses neve. Üdvözlöm kisasszony!- csókolt kezet bájgúnár módjára a köpcös.
–Esetleg ön is hajlandó volna csatlakozni?- fordult felém a kisebbik.
- A nevem Emma és a válaszom nem. - zártam le egészen egyszerűen a kérdést.

- Te aztán egyértelmű voltál, mama!- kuncogtam.
- Hát igen, akkoriban nem igazán voltam engedékeny és befolyásolható. - vigyorgott cinkostársként. –Szóval amint kimondtam az egyértelmű és megmásíthatatlan válaszomat, a fiú arca teljesen ledöbbent volt. Ott állt tágra nyílt szemekkel –hozzáteszem gyönyörű kék szempár volt az övé- és kipirult arccal.
- Hát, ha tényleg eldöntötte, akkor legyen. De azért én megmondom a nevem Emma. Gordonnak hívnak, és nagyon szeretném, ha az előttem álló hölgy megtisztelne a társaságával.
Megdöbbentem én is. Pimaszság. Arcátlan és pimasz. - gondoltam. Észre sem vettem, hogy ez alatt a nővérem már meglógott az idősebbik arcátlannal. Gordon valószínűleg észrevette, hogy riadtan nézek körbe, mert folytatta:
- Nos, mivel a bátyám és a kegyed nővére már útban van a csónakázóstand felé, úgy gondolom nem muszáj követni. Hiszen maga úgysem volt oda a csónakázós ötletért. - vigyorgott hófehér fogait teljes közszemlére téve. –Szóval mit szólna, ha inkább a parton sétálnánk?
- Nem szeretnék magával sehova sem menni, értse már meg!- szuszogtam kipirult arccal. Még csak akkor tűnt fel, milyen jóvágású fiatalember volt. Széles váll, komisz tekintet, kék szempár és ében fekete haj. Nyeltem egyet kínomban, mert arra gondoltam, csak nehogy lássa rajtam min merengtem el.
- De Emma, hiszen ön előítéletes!- mondta színlelt felháborodással.
- Pusztán óvatos. - grimaszoltam.
- Beismerem Emma, jól teszi. - hajolt közel és suttogni kezdett. – Jobb, ha velem óvatosabb lesz. Mert gonosz ember vagyok drága Emma. - szinte éreztem a nyakamon leheletének melegét.
Rémülten tettem egy lépést hátra felé. Nagyra nyílt szemekkel meredtem rá.
Jól hallotta. Hiszen nekem nem tiszták a szándékaim kegyeddel. Emma… - mosolygott javíthatatlan csibész módjára. –Nekem a kegyed szívére van szükségem. – lehelte újra, közel hajolva.
Nem hittem a fülemnek. Megborzongtam. Aztán mikor eljutott a tudatomig mit mondott felháborodás lépett a meglepetés helyébe.
- Mondja, drága Emma, semmi esélyem erre?
- Semmi!- csattantam fel pironkodva. –Maga arcátlan és kihasználja az emberek jóindulatát.
- Talán pontosan ilyen vagyok. De lehet, hogy kegyed nálam is rosszabb. - komorodott el.
Még hogy én rosszabb? Azt hittem, teljesen félrehallok. Óriási haragra gerjedtem és faképnél hagyva a fiatalembert-azt az átkozottul jóképű, és megigéző, otromba modorú, vonzó fiatalembert- elindultam megkeresni a nővéremet.
Beatrix a távolban csónakázott a nemrég megismert udvarlójával. Már rá is dühös voltam. Hogy tehette ezt velem? Hogy hagyhatott magamra egy ilyen bosszantó idegennel? Durcásan vertem sátrat a partra és idegességemben egy régi regényt kezdtem lapozgatni.
Alig telt el tíz perc és a fiú újra megjelent a tömegben egyre sodródva felém. Mit tegyek? Nem vehet észre! Gyors döntés alapján az egyik napernyő mögé guggolva a lenge nyári ruhámat magamat teljesen befedve vártam, hogy elhaladjon. A kis vászon anyaga mögül láttam, ahogy ellépdel a napernyő előtt. Nem vett észre. - lélegeztem fel, majd magamban kuncogva a mesterien sikerült álcázásomon elléptem oldalra. Szerencsétlenségemre pont egy teljes életnagyságú, megtermett hangyabolyba léptem bele és sikítva ugrottam fel, amint az apró rovarok a sípcsontomon kezdtek el felfelé mászni. Rémülettől megborzolt kedéllyel ugráltam ide- oda sikítozva sepertem le magamról a jószágokat.
- Emma! Mindenki magát figyeli. - lépett mellém Gordon. A francba, - gondoltam.  –Nyugodjon meg már elmentek. Ők jobban félnek magától, mint kegyed tőlük. higgye el. - mosolygott.
- Jól van. Jól vagyok. Köszönöm, most már mehet. - duzzogtam.
- Emma! Ne mozogjon!- szólalt meg kikerekedett szemekkel és komor, rezzenéstelen arccal. Tényleg pánikot keltett bennem. A keze lassan a tarkómhoz ért és egy laza mozdulattal lesepert rólam valamit, majd már ott sem volt az aurámban. – Csak egy kis eltévedt barátunk. - mutatta a kis hangyát, aki lélekszakadva próbált menekülni szorításából. Hidd el kicsi hangya, nagyon átérzem a gondodat. Hirtelen tényleg kezdtem barátságosan gondolni rá.
- Köszönöm. Most már mennem kell. - mondtam és egy kényszervigyort erőltetve felé intettem.
- De hiszen most mentettem meg önt, talán annyival tartozik, hogy teljesíti egy kívánságomat. - színlelt sértődöttséget.
A homlokomat ráncoltam és feszélyezetten láttam be, milyen gonosz lenne tőlem, ha ezt is megtagadnám. Pedig tisztában voltam azzal, hogy csak szórakozik. Mégis olyan meggyőzően érvelt, hogy kénytelen voltam belemenni:
- Mi lenne az?- morogtam.
- Egy puszi. Csak egy ártatlan kis puszit szeretnék az arcomra. Ígérem semmi hátsó szándék. - bizonygatta.
Jobb túl lenni rajta minél előbb, annál jobb. Gyors mozdulattal az arca felé emeltem ajkam, amikor ő hirtelen megfordult és szájával az enyémet érintette. A meglepetéstől alig kaptam levegőt. Aztán a dühtől elborult az agyam:
- Mégis mi a fenét művel?- csattantam fel.
- Emma, maga káromkodik! Látja, még sem olyan ártatlan. - azzal gondolkodásidőt nem hagyva mindkét kezével elkapta az arcomat és forró csókba temetkezett velem. Abban a pillanatban minden megfordult a fejemben, mégsem voltam képes ellökni őt magamtól. Ő pedig hevesen csókolt és tartotta az egyik kezével a hátamat a másikkal még mindig az arcomat fogta. Erős keze és hihetetlenül puha ajka volt. Elvesztem.

-Ó, nagymama!- suttogtam mosolyogva. –Ő volt az első szerelmed?
- És az utolsó is, édesem. – csuklott el a hangja. Láttam arcán a kiütő emlékképeket és arra kértem, hogy folytassa, most már tényleg kíváncsi voltam mit akar ezzel elmondani. –Onnantól kezdve egy teljes nyarat töltöttünk együtt. Csodálatos volt, felemelő és tényleg azt éreztem, hogy felszabadult vagyok mellette. Beleszerettem. Amikor elvitt bemutatni a szüleinek, emlékszem egy teljes délelőtt a ruháimat válogattam, hogy mibe menjek. Azonban az est nem úgy sült el, ahogyan terveztem. Gordon családja meglehetősen gazdag volt és a fiúkat katonai pályára szánták, hiszen apja is veteránként maradt fent a köztudatban. Az én családom számukra átlagos ambiciózus fűtötte, feltörekvő újgazdag kis söpredék volt. Egyedül a két testvér nem gondolta ezt, Gordon és a fivére. Pedig akkor már a jegyese voltam az ifjabbik Roshwoodnak. Nem volt más választásunk, mint eltitkolni.
Közben kitört a második világháború. Szörnyű időszak kezdete volt ez. Minden bizonnyal a rémálmaim megtestesülte. Gordont besorozták külföldre apja mivoltából is. Így hát még mielőtt bevonult volna összeházasodtunk és az ellopott örökségéből egy balatoni házat vett.
- Ez csodálatos. Istenem, Gordon! De hogyan?- ugrottam az ölébe.
- Szeretném, ha mindened meglenne, amíg én távol maradok. Igyekszem haza. Hidd el, kedvesem mindennél jobban itt szeretnék veled maradni. - simogatta meg az arcomat.
Azon az estén nem derült fény számomra, hogy miből sikerült megvennie, de talán nem is ez volt a legfontosabb. Az utolsó estét töltöttük együtt.
–nagyi hangja elcsuklott, és könnyek szöktek a szemébe. –Tudod, akkor nem gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni őt. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy újra visszatér, és együtt éljük le teljes életünket. Hárman…
- Hárman?- csattant fel akaratlanul is a kérdés.
- Igen. Azután, az este után három héttel rosszul voltam. Nem tudtam mi ütött belém és felkerestem egy orvost. Elmondta, hogy terhes vagyok. Akkor nem örültem. Nagyon dühös voltam magamra és Gordonra is. Azért is, amiért a háború közepén egyedül vagyok és azért is mert bombazáporok alatt kellett állapotosan átvészelnem a napjaimat. Majd két légiriadó között világra hozni édesanyádat. - elkerekedett a szemem. Igaz, hogy sosem ismertem a nagyapámat, de nagyi se mesélt róla soha. Nem kérdeztem, mert anya szerint neki ez túl fájdalmas téma. És most magától elmesélte a papámmal való találkozását. A szerelmüket. – Igen, drága lányom, ő volt a te nagyapád. - könnyek csorogtak végig ráncos, hamuszürke arcán. Annyira megható volt, ahogyan az én drága nagyim itt ült és az első, egyetlen szerelmét elmesélt nekem. Most pedig sírástól kipirult arccal nyugtat engem, hogy ne sírjak. Szinte ironikus.
- Mama a ház, amit vett…
- Ez a villa az. Rengeteget kellett harcolnom érte, mikor kiderült, hogy ellopta az örökségét és erre költötte. Meg persze az én drága, jó Gordonom gondoskodott róla, hogy ha bármi történik, nekem biztosan legyen lehetőségem a megélhetésre. Drágám, ő még édesanyádról is tudott. Sejtelmem sincs, hogyan tudhatta meg, mert nem írtam meg neki. Nem akartam még egy okot adni neki a gyötrelemre és aggodalomra. Azt hittem, hogy haza jön, és akkor majd megtudja. De nem. Az utolsó levelében arról írt, hogy minden papírt elrendezett és nem kell aggódnom a vagyon miatt. És hogy csókolj engem és drága gyermekét. Szeretni fog minket mindig. Nem gondoltam, hogy soha többé nem hallom, majd ezt tőle. - csuklott el a hangja. –A villát ő vette. Nekünk vette. A miénk. Harcoltam érte a bíróságon a családja ellen és győztünk. Nem sok időt töltöttünk itt ketten, de az emlék az emlék. Sajnálom.
- Ugyan mama, nincs miért sajnálkoznod. Hihetetlen erős nő voltál és vagy. Mint mondtad ez a villa a tiéd te harcoltál érte. –mosolyogtam, ahogy magamhoz öleltem édesen telt arcát.
-A családunké. A tiéd. - paskolta meg a combomat ráncos, remegő kezével, melyen a kék erek erélyesen dudorodtak ki.
Még aznap lementem a strandra, ahol hajdanán az én nagyszüleim fiatalokként és komisz természetükkel csavarták el egymás fejét. Egy életen át…