Olasz Etelka

Rejtély a villában

Megszámoltad a sarkokat? 
Tudod, amikor először alszol egy szobában, ezt kell tenni, hogy szépeket álmodj!
Én is mindig jókat aludtam és meséseket álmodtam itt.
Most amikor már mindenki ismeri a valós történelmet és világossá vált a földlakók számára, kik is azok az Őrzők, el sem tudod képzelni milyen tudatlanság és titok övezte a régmúltat, mint ahogy azt sem, hogy a legutóbbi időkig senki nem tudta pontosan milyen célt szolgáltak annak idején a Piramisok.
Gyermekkorom egyik nyarán történt valami különös dolog.
Itt kezdődött minden Balatonalmádiban, éppen ebben az épületben.
Ez a gyönyörű szecessziós villa,/ szerintem a város legszebb épülete/a nagyszüleimé volt, minden nyáron itt töltöttem a szünidő nagy részét. Kedves volt számomra a sok zegzugos szoba, a finom illatokkal, ízekkel teli konyha, a tágas teraszok, a régi faragott bútorok.
Fürödtem a Balatonban a szomszéd gyerekekkel, vitorláztunk és jártuk a nádast, az erdőt. Bújócskáztunk a villában, vagy a hatalmas teraszon uzsonnázgattunk és gyönyörködtünk a kilátásban.
Mivel nagyapámék igen zárkózott emberek voltak, a helyi lakosok mindenféle történetet kitaláltak arról, hogy miért nem hívnak soha vendégeket, mi mindent rejthet a villa. Többen szerelmi tragédiáról beszéltek, kísértetekről, volt, aki befalazott kincset emlegetett.
Mikor az ötödik osztály utáni nyáron leutaztam Almádiba, Peti és Zsófi, a szomszéd gyerekek elmesélték, mi minden történt itt az alatt, amíg én iskolába jártam.
Hallgattam, miként fakutyáztak a befagyott Balatonon, hogy tavasszal Cirkusz járt erre és különösen ügyes volt a zsonglőr.
Kis szünet után egymásra néztek, majd egymás szavába vágva, némi aggodalommal a hangjukban mondták el, hogy mostanában többen is láttak esténként zöld fényeket a villa emeleti ablakaiból kiszűrődni.
Zsófi szerint tényleg kísértetek bolyonghatnak benne.
Hát én megnéztem az összes szobát, kinyitottam a szekrényeket, bekukkantottam az ágyak alá, de nem találtam semmi érdekeset. Pedig még a padlásra is felmentem.
Napsütéses időben élveztem a jó időt a barátaimmal, bicikliztünk, csavarogtunk, napoztunk a parton.
Esős napokon kanalaztam nagymama befőttjeit vagy diót törtem a rézmozsárban, aztán pedig takaróba burkolóztam és bújtam nagyapám könyveit. Rengeteg időm volt, legalábbis úgy éreztem, olyan végtelennek tűnt az a nyár.
Csudálva néztem a piramisokat, a Szfinxet ábrázoló rézkarcokkal teli régi útleírásokat.
Nagyapa fiatal korában egy expedícióval eljutott Egyiptomba, dolgozott ásatásokon.
Ebéd után sokszor faggattam, mit látott, mit tapasztalt azon a távoli vidéken.
Ilyenkor megtömte a pipáját, megpödörte a bajszát, szeme messze nézett, mintha látná, amit mesél. A pipafüst karikái a mesés Keletet idézték elénk.  Néha kinyitott egy üveg vörös bort és iszogatott mesélés közben,/én málnaszörpöt ittam/a szavaiból az derült ki, hogy nagyon fontos volt számára az a munka.
Olyasmivel találkozott ott, ami megváltoztatta az életét. Azt mondta, úgy érezte mintha visszakerült volna a Piramis megszületésének idejébe, mintha beszéltek volna hozzá a valaha élt építők. Szokatlan hangokra, furcsa eseményekre emlékezett.
Múmiákról, kincsekről, ősi látogatókról, falfestményekről, hőségről, a Nílusról, és az ő nélkülözhetetlen munkájáról szóltak a történetek.
Szinte mindig ugyanazt mondta el, de én nem tudtam megunni.
Egy ilyen alkalommal mutatott egy lapos, tenyérnyi sárga színű követ, amit Kairóból hozott haza, nemrég kerítette elő az öreg utazóládából.
Mesélés után elszundítottam a nappaliban, később arra ébredtem, hogy egyedül vagyok. Nézegettem a messziről jött követ ,aztán magammal vittem a szobámba.
Az emeleten, az egyik szép erkélyes szoba volt az én birodalmam.
Azon az éjszakán arra riadtam fel, hogy furcsa zöld fények villóznak az éjjeliszekrény fölött és szokatlan hangokat hallottam.
Félálomban kerestem a fény forrását, az a különös sárga kő világított.
Amikor a kezembe vettem, szinte meleg volt, furcsán világított, majd hirtelen szél süvöltése, hullámok moraja hallatszott és egy szokatlan, vontatott női hang.
Végtelen szomorúság áradt belőle, és valami gyerekfejjel felfoghatatlan időtlenség.


Hidd el, lenyugszik mind a két napunk,
s nem tudja senki, lesz-e holnap.
De egymásból újjászületünk,
ha kezed kezembe olvad.
.
Mind a négy szememmel téged látlak,
és mind a tíz karom téged ölelne.
Eszméim burkából a szárnyak,
lassan repülnek délkeletre.

Mi tart, mi lebegtet a magas homokdűnék fölött?
Belőlem mióta téged látlak, a múlt elköltözött.

A csillagok ott messze távol
megsokszorozva törnek ki a világból.
A hajnali madár lángol,
szebben lángol, mint valaha.

Miért nem kötöd aranyló pántod
ezüsttel fénylő derekamra?

Te is tudod, lenyugszik mind a két napunk,
s nem tudja senki, lesz-e holnap.
De egymásból újjászületünk,
ha kezed kezembe olvad.


Mintha valami távoli galaxisra kerültem volna, minden egészen más volt, mint nálunk, más folyó, más szél, másmilyen világ.
Álmodtam vagy valóban hallottam ezeket a szavakat?
Láttam azt a furcsa tájat vagy csak képzeltem? Nem értettem semmit.
Csak sokkal később, amikor az Őrzők újra meglátogattak bennünket, akkor döbbentem rá, hogy egy ősi, régen itt felejtett „Tároló”került Nagyapám ládájából az én kezembe, ami a véletlenek összjátékának köszönhetően megszólalt azon az estén.