Nagykutasi Tibor

Jelek a múltból

 

- Novellapályázat - olvasta fel magának halkan a szalagcímet a hirdetések között, miközben adatokat keresett egy legendás svájci hősről, Tell Vilmosról. - A pályázat témája: "Rejtély a villában".

- Na, ez épp nekem való feladat!- gondolta magában, miközben végigolvasta a felhívást. És már fogta is telefonját, hogy aznapra szabadságot kérjen főnökétől. Péntek reggel lévén, három egész nap, hogy dolgozzon, kutakodjon. - Ha összejön, talán elkezdhetek írni, és útnak indíthatom írói pályafutásom!- jutott eszébe rég óta dédelgetett álma.

 

Ismertségre és elismerésre vágyott. Jó pár novella lapult már íróasztal-fiókjában. Pár nagy terjedelmű regény története is körvonalazódott a fejében, azokhoz kapcsolódó jegyzeteit pedig a számítógépére mentette. Mecénást, támogatót keresett. Tudta azonban, hogy a XXI. században, az internet korában nehéz úgy megjelentetni könyvet, hogy senki nem ismeri a nevét.

Rögtön kapott is az alkalmon, hogy leírja az almádi villa történetét. Egy kis misztikum, egy kis mágia. Úgy, ahogy ő „ír”. Ahhoz viszont a helyszínre kell mennie, érdeklődni a helyi lakosoktól, hogy van-e esetleg egy történetük az épülettel kapcsolatban. Az sem árt, ha feltérképezi a házat, esetleg fényképeket készít.

Rögtön kifutott autójához, előkeresett egy autóstérképet, hogy megkeresse úti célját. Mikor kezébe vette a térképet, és kinyitotta a harmonikába hajtogatott ívet, egy autó száguldott el mellette az úton, és telibe fröcskölte őt a járdasziget mellett összegyűlt sáros esővízzel. Teljesen elázott a régi, hajtásainál kicsit szakadásnak indult papír. Használhatatlan lett, kezei között omlott apró cafatokra. Maradék rostjai frissen vasalt, fekete ingére tapadtak, így az is cserére szorult.

- Na, jó, akkor interneten nézem meg. Bár nem szeretem ezeket az agyonmodernizált útvonaltervezőket!- mondta magában. Gyors szárítkozás és ruhacsere, közben bosszankodás, hogy egy kósza széllökéstől áramszünet lett az egész utcában.

- Ez nem lehet igaz! Tizenharmadika lenne?- bosszankodott hangosan, reggeli gőzölgő kávéját is kiejtette két kezének szorításából. - Ha jól emlékszem, Petinek, a harmadik szomszédnak van navigációs berendezése. Talán elkérhetem egy napra!- és már szaladt is, hogy mielőbb indulhasson Almádiba.

- Szívesen odaadnám,- válaszolta Peti - de épp, mikor csengettél, megcsúsztam egy víztócsán, és ráléptem egy elgurult almára a folyosón. Hogy kerülhetett oda?- gondolkodott, fejét vakarta pár másodpercig. - Nem értem! Mostanában nem is vettünk gyümölcsöket. Ráejtettem a gépet a lépcső egyik fokának a sarkára, és elfolyt a kijelzője. Bocs!

- Azért köszi! Akkor marad a régi iskola! Megállok az út szélén, és megkérdezek egy járókelőt. Az régen is működött. Majd valahol veszek egy térképet. Benzinkúton, vagy papírboltban.

 

Ha már Balatonalmádi, akkor biztosan a Balaton felé; iránynak megfelel. Összeszedte ruháit egy hátizsákba, pénzt, telefont vett magához, és elindult a közeli benzinkúthoz tankolni. Tankolás közben elmélázott, vajon hogyan fogadják majd az olvasók az ő írását.

Gondolataiból a lábszárán végigfutó hűs folyadék zökkentette ki. Mire észbekapott, már egy félpohárnyi benzin ivódott be nadrágszárába és zoknijába, mely kellemetlen, egyedülálló szagával rögtön párologni kezdett a meleg tavaszi reggelen. Ingerültsége miatt el is feledkezett a térképről, csak a benzint fizette sietősen, kapkodva. Pár aprópénzt is sikerült leejtenie, majd távozáskor orrának rántotta a befelé nyíló ajtót, amitől eleredt az orra vére.

Végre, útnak indult. Pár kilométer megtétele után ráhajtott az autópályára. Besoroláskor kis híján elsodorta egy száguldó kamion, amit addig nem is látott közeledni. Félrerántotta a kormányt, aztán hirtelen vissza, hogy a szalagkorlátot is elkerülje. Épphogy súrolta a nehéz lemezt, több helyen mély barázdát húzott autója jobb felébe. Lüktetni kezdett a halántéka, tenyerei izzadni kezdtek a kormányon. Fél szemmel még épp követni tudta a teherautót és megfigyelni az utánfutó ponyváján lévő reklám elejét. Almák voltak egy kosárban, alatta kék, gyűrt terítő.

Eleredt az eső. Kövér, nehéz cseppekben. Rögtön bekapcsolta az ablaktörlőt, de az utas felőli oldalon megtekeredett egy hevesebb széllökéstől, és lepattant a helyéről, ott hagyva a kampós végű fémcsonkot, amire rögzítve volt. A gyors, intenzív tavaszi zivatart kísérő folytonos szél bevert a lehúzott oldalüveg fölött, és már csordogált is lassan az összegyűlt víz arca bal felén, mikor észbe kapott, hogy feltekerje az ablakot. Addigra már nadrágja szárára, és pólójára is esett a jókora cseppekből, eláztatva szinte az egész bal felét. Csodálkozott, hogy törhetett rá ilyen hirtelen az eső, hisz pár perce még kéklett az ég körülötte, nyoma sem volt felhőknek. Kicsit visszavett tempójából, mert úgy érezte, autóját erős széllökések, és az úton kialakult tócsák is dobálják. Bekapcsolta a fűtést, hogy száradjanak a ruhái, de akkor meg az üvegek párásodtak. Így inkább kikapcsolta.

Fél szemmel az utat figyelve, fél szemmel a rádiót, keresett egy rádióállomást, hogy elhessegesse fejéből a balszerencsésnek indult nap gondolatát. Isaac Newton munkásságáról beszéltek éppen egy tudományos műsorban.

Egy irtózatos mennydörgés rázta meg autóját, üvegei mind berezonáltak. Elhallgatott a zene, de mintha egy pillanatra az autó motorja is leállt volna. Szinte átláthatatlan függöny vette körül járművét, alig látott pár méterre az orrától. A hatalmas esőcseppek és borsónyi jégdarabok csak úgy kopogtak az autó fémlemezein, több nagyobb horpadást hagyva maguk után.

- Mi ez az időjárás? Nem hiszem el! Ez már nem is zivatar!- bosszankodott és rázta fejét. Közben már annyira lelassított, hogy szinte lépésben haladt a forgalommal együtt és kétoldali villogóját is használnia kellett, nehogy valaki beleszaladjon hátulról. – Lehet, hogy jobban teszem, ha lemegyek az autópályáról a következő lehajtónál! Utálok Ilyen felhőszakadásban vezetni! A mellékutakon legalább félre tudok állni, és megvárni a vihar végét!

Kis idő múlva, enyhülni látszott a vihar. A felhők is, mintha oszladozni kezdtek volna, és a nap is próbálkozott sugaraival utat találni a vastag felhőrétegeken keresztül. A forgalom is átváltott egy kicsit tempósabb ütemre, bár a hirtelen lezúdult víz okozta vízátfolyások miatt még mindig nem mert normális sebességgel utazni. Az előtte haladók sorban lehagyták, pár mögötte közlekedő jármű is megelőzte. Elhatározta, mindenképpen elhagyja az autópályát, ezért végig a külső sávban maradt.

Közeledett a következő lehajtóhoz, már táblák jelezték a csökkenő távolságot, húzódott is lefelé, mikor hirtelen fékeznie kellett az út kanyarulatánál.

Egy kamion nézett vele farkasszemet, csak éppen az oldalára dőlve. Rakománya, egy hosszú, ponyvás utánfutó, leszakadva a vontatóról, kerekein állva keresztbe fordult az úttesten, elzárva a továbbhaladást az összes sávban. Annyi hely maradt a pótkocsi és a belső pályaelválasztó-beton közt, hogy egy kisebb autó, behajtott tükrökkel éppen átfér. A szalagkorlátot friss ütközésből származó benyomódások, és mély, hosszú karcolások, gyűrődések tarkították. Talán ráfutott a kamion a viharban.

Akkor vette észre a ponyva mintázatát. Egy kosárnyi piros alma a kék terítővel, és reklámszöveg, mellette a fuvarozó cég neve, telefonszámok.

- Ez az a kamion!- villant be hirtelen korábbi pillanata az áruszállítóval. - Még kárörvendő is lehetnék, hogy legalább pórul járt! Csak, sajnos engem is hátráltat!

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem sérült meg senki. A rendőrök hamar a helyszínre értek, és a műszaki mentés is viszonylag gyorsan lezajlott. A pótkocsit rögtön félre is húzták, a vontató kiemelése viszont macerásabb feladatnak bizonyult. Mire szabad utat kapott a lehajtó sávban, már gyomra is jelezte a reggeli óta eltelt órákat. A mellékúton haladva már messziről megpillantott egy útszéli falatozót. El is képzelte, mit fog enni. Kiszálláskor az ajtóval becsípte ruhája egy darabját, amit sikerült kicsit elszabnia a hirtelen mozdulatoktól.

 

Betért hát, leült az egyik ablak melletti asztalhoz, és szerencsétlenségén agyalt. Beárnyékolta maradék jókedvét, hogy csak egyetlen almás süteményt tudtak ajánlani éhsége csillapítására, mivel a szállítók a hirtelen jött vihar miatt még nem értek oda. Gyors ebédje elfogyasztása után a desszertvillával foglalatoskodott, forgatta, pörgette az ételfoltos abroszon. Próbálta összeszedni magát, kért még egy erős kávét. Addig babrált az evőeszközökkel, mígnem megbökte egyik ujját és szivárogni kezdett egy csepp vér. A nem várt szúrástól karja megrándult és felborította gőzölgő kávéját, ami kicsit megégette a kézfejét. Káromkodások közepette pillantott csak villája végére, amit egy alma díszített.

- Egyre furább ez az egész! Kezd hátborzongató lenni!

- Bocsánat, mit mondott?- kérdezte a felszolgáló, miközben felmérte tekintetével a szakadt ruhás idegent.

- Ja, semmit, semmit! Csak magamban morfondírozok! – szabadkozott gyorsan, és csodálkozott, hogy tényleg hangosan mondta ki gondolatait.

Fizetett, majd távozáskor még pár mondatot váltott a hölggyel. Dicsérte a külsejét, észrevehetően udvarolt. A nő kicsit zavarba jött a bókoktól, arca elpirult. Szemlesütve mosolygott vissza az éppen elköszönő, csapzott külsejű férfira. Mámorában azt sem vette észre, hogy leejtett egy vízzel teli poharat. Lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, közben névkitűzője elakadt a pult peremén, és lepattant blúzáról, ami egyenesen a fiatalember lába elé pottyant, nevével felfelé: Alma.

A férfi rápillantott és menten megrémült. Hátrálva ment ki a vendéglőből, kezeivel csak tapogatva a kilincset, szemeit végig a pultra és a pultosra szegezve.

 

- Most mi legyen?- kérdezte magától, miközben beült autójába. Percekig csak ült egy helyben, belenézegetett a belső visszapillantó-tükörbe, saját képmása szemeit nézte. – Tovább menjek és a végére járjak a dolognak? Vagy hagyjam? Minden amellett szól, hogy forduljak vissza!

Elcsodálkozott saját határozatlanságán. Nem volt még olyan, hogy ne tudott volna dönteni. Fele távot már megtette, és eszébe jutott, hogy a nyúl is csak az erdő közepéig fut befelé. Onnan már kifelé fut. Félútról már ő sem adhatja fel. Álma porladna szét egy pillanat alatt, ha nem írja meg a történetet. Azt, amiért indult. Rávette magát, hogy továbbmenjen. Saját maga miatt indult útnak és saját magának hazudna, ha visszafordulna. De azért nem tudta elhessegetni az eltelt fél nap alatt történtek gondolatait. Figyelme sokszor elkalandozott, nem egyszer azon kapta magát, hogy az autó rázkódik az úttest peremén.

Egy alkalommal az eget figyelte másodpercekig, mert megpillantott szeme sarkából egy piros hőlégballont. Rögtön, miután felnézett, kisodródott az út menti árok széléig és elakadt az esőzés után maradt sárban. Mikor megállt, akkor jött rá, hogy a szemből jövő autó az ő sávjában száguldott, és csak úgy kerülhette el az ütközést, ha jobbra húzza a kormányt, le az útpadkára. Nem voltak fák, terelőkúpok, sem az út szélét jelző póznák az út szélén, így nem ütközött neki semminek. Erős húsz percbe tellett, mire kikászálódott a latyakból. Akkor vette észre autója alján a sérülést, amit egy nagyobb kődarab okozott. Azon már meg sem lepődött, hogy valószínűleg a kipufogója is elmozdult, mert olyan hanggal ment az után, mint egy világháborús repülő-kötelék.

Késő délután volt, mikor a településre ért. A városkától nem messze, épp, hogy át tudott haladni egy kidőlő fa alatt. Belső tükrébe pillantva vette észre autója mögött az útra hajló termetes nyárfát, aminek törzsét a délelőtti orkán erejű szél gyengítette meg, és délután már elég volt egy kósza szellő, hogy derékba törve a földre zuhanjon. Pár hosszabb gally és falevél még el is érte járműve hátulját, több karcolással tarkítva addig még ép csomagtartó-fedelét.

 

Egész álló nap, mintha két láthatatlan erő harcolna felette: az egyik megakadályozni, a másik segíteni akarná célja elérésében. Minden alkalommal történt valami baljóslatú esemény, ami miatt meg kellett állnia, vagy elromlott valami, ami a bosszússágát fokozta. Aztán a rá következő pillanatban a segítő erő mindig megjelent és sikerült elkerülnie a vészt.

- Ez lehetetlen! Most megtörténik velem az, amit már annyiszor olvastam? Mibe csöppentem bele? Én is egy író agyszüleménye lennék? Vagy csupán álmodok? Végigálmodok egy teljes történetet, ami majd’ fél napig tart?- kezdett beszélgetést arcmásával, még az autóban ülve. - De azok csak könyvek! Mind kitalált történet, ami az író fantáziájának az eredménye!

 

Régen, fiatal korában, sok könyvet olvasott, és teljesen beleélte magát az ott történtekbe. Mintha szereplője lenne és látná, hallaná, érezné.

Legjobban a misztikus, ésszel nehezen felfogható regényeket szerette, amikben végig ott rejtőzik a valóság, valódiság csírája. Azonban olyan helyeken játszódik, olyan dolgok történnek, melyek ellentétesek minden tudományos és logikus magyarázattal.

Valószínűleg régi olvasmányai hatására kezdett ő is hasonló stílusban írogatni. Ráragadt az a hangulatkeltés és a történések, helyszínek részletes leírására való törekvés, ami az ülésbe szögezheti olvasóját több száz oldalon keresztül, folyamatosan emelve a kíváncsiságát és felfokozott érzelmeit. Anélkül, hogy bármi fontosat elárulna idő előtt.

 

 

Egy kis szálló parkolójában kiszállt a megtépázott járműből. Körbejárta, felmérte a sérüléseket. A tetején és a motorháztetőn jég ütötte horpadások. Jobb oldala teljes hosszán benyomódások, karcolások. Az első szélvédőnél az elhagyott ablaktörlő kampója. Alul több zúzódás és a meglazult kipufogó. Hátul függőleges karcolások.

Szemügyre vette saját magát is; szakadt, vizes ruha, kisebb sebek az ujjain, égési sérülés a karján. Még a tükörben látta újonnan megjelent ráncait és pár ősz hajszálat a halántékán. Tenyerei ragadtak az izzadságtól, fájt a feje. Mindezek mellett pokolian éhes is volt.

- Pedig a jelek arra utalnak, hogy most én jövök! - bólintott, mikor végzett a számadással. - Mennyibe fog nekem ez kerülni?- mérgében két öklével rácsapott autója tetejére, két újabb horpadást okozva, és ráadásul bal keze kisujja is megfeszült.

 

Félelme növekvőben volt agya logikus felén. Mi van, ha mindez valós, és beleavatkozik valami kozmikus, nála sokkal nagyobb dologba? Nem kellene abból kimaradnia? Ki tudja, milyen erők dolgozhatnak? És miért? Vagy mi ellen?

A másik, kíváncsi fele pedig azt súgta, folyatatnia kell. Megtett ekkora utat, tönkrement az autója, ő sincs a legjobb bőrben. Valami jónak kell történnie ennyi balszerencse után.

- De mi lesz, ha folytatódik a szerencsétlen sorozat? És a mai nap csak a jéghegy csúcsa? Belerokkanok? Összetöröm mindenem?- kezdte megint lebeszélni magát. - Akármi is történjen, ma már nem tudok hazamenni. Elfáradtam, éhes vagyok, fáj mindenem. Kezd sötétedni. Reggelig eldöntöm, hogyan tovább!- ezzel belépett a szálló ajtaján és szakadtan, büdösen vacsorát és egy szobát kért éjszakára.

 

***

 

Egész éjszaka hánykolódott, forgolódott az ágyban. Szinte az egész napját újraálmodta, de nem úgy, ahogy az megtörtént. Összeütközött a kamionnal és feje az oldalablaknak csapódott. Lezuhant autója elé a piros hőlégballon, belerohant fékezés nélkül, és kirepült a szélvédőn, majd keresztülhajtott rajta a szemből közeledő autó. Rádőlt a motorháztetőre a nyárfa, és egy vastagabb ág betörve a szélvédőjét, belefúródott a mellkasába. A villa, amivel az étteremben játszott, beleállt a tenyerébe, és lebénult a sérüléstől az egész kézfeje. A kávé a szemébe fröccsent, és fél szemére megvakult.

Rémálmai nem hagytak számára nyugodt éjszakát. Almák forogtak a tekintete előtt, mint egy körhinta ülései. Többször hangosan felkiáltott, átfordult másik felére, vagdalózott, mint egy leszíjazott beteg egy elmegyógyintézetben. Mindvégig izzadt, majd reszketni kezdett a bőrét érő nedvességtől. Újra és újra átélte a borzalmakat egyesével és kombináltan is. Magára húzta a takarót, majd pár perc elteltével lerúgta és sétálni indult a szobában. Hatalmasakat horkantott, köhögött, torkát próbálta köszörülni…

 

…Hajnalban kelt. Összességében talán másfél órát aludt, a többi mind kínszenvedés volt. Nem emlékezett semmire, de úgy érezte, ez alatt az éjszaka alatt legalább tíz évet öregedett. Fájt minden végtagja, zihálva vette a levegőt, teste ragadt az izzadságtól.

Kibotorkált a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Miközben a vizet engedte a csapból, a falon lévő összetört tükröt nézte, és arra gondolt, miért nem cserélik ki a szálló tulajdonosai. Egy egész neves helyen sikerült szállást találnia, és alapvető igénye lehet egy vendégnek a borotválkozás, a reggeli ráncok megszámolása, fésülködés.

A recepcióra sántikált fájós lábain, hogy reggelit kérjen, amitől erőre kap, és lehet gyorsan indulni a városba, hogy minél több mindent megtudjon az ott élőkről. Közben végig azt figyelte, micsoda szépen díszítették a házat, múltszázad-eleji stílusban. És az emberek ruházata is korhű. A recepciós hölgy kontyot viselt, fodros, hosszú szoknyát és elegáns blúzt.

- Hagyjon békén!- kiabálta megrémülve a recepciós hölgy, mikor felnézett papírjaiból, és észrevette a pult előtt álló alakot. Tett egy lépést hátrafelé, kezeivel a pult alatt matatva valami után.

- Kovács Huba vagyok! Kézcsókom, hölgyem!- mutatkozott be illedelmesen, torkát többször megköszörülve, mert folyton úgy érezte, vattát köp, annyira kiszáradt. – A tegnap délután érkezett vendég! Nem emlékszik rám?

- Hagyjon már békén minket, maga aljas, alattomos szörnyeteg!- tört ki a lányból egy velőt rázó üvöltés és könnyeivel, félelmével küszködve megpróbált kihátrálni az asztal mögül.

A férfi csak bámult bambán. Nem értette az imént történteket. Végigjárta az épületet, hogy keressen egy másik alkalmazottat, aki tudna neki reggelit készíteni, és felvilágosítani a lány reakciójáról. De mindenki futva menekült előle.

Kiment a szállóból az utcára, hogy keressen egy élelmiszerboltot. Aki mellett elhaladt az úton, mindnek rettegést látott a tekintetében. Elkerülték őt, féltek még az érintésétől is. Remegő kézzel mutogattak rá a távolból a kisgyerekek, és sehol nem voltak hajlandók kiszolgálni.

Minden annyira furcsa és idegen volt. Sehol egy autó, csak lovas kocsik. Az út macskakövekből kirakva, az utcai lámpatestek kovácsoltvasból és rajtuk gázégő, vagy petróleumlámpa.

Letargiába süllyedt. Komor, lehajtott fejjel lesétált a Balaton partjára. A móló deszkákból ácsolva, mellette ladikok, halászcsónakok, gőzhajók.

Semmit sem értett, de azt tudta, hogy fél. Nem tudta, mitől, miért, csak azt, hogy valami nagyon nincs rendben. Ilyent talán még könyvben sem olvasott.

Ahogy ült a mólón és lábait lógatta a hűs vízbe, észrevette, hogy lábfejei meglepően ráncosak. Akkor nézett végig magán. Forgatta szemei előtt a kezeit, végigmérte testét, ahol tudta. Arcát tapogatta, majd előrehajolt, hogy megnézze ábrázatát a tó csillogó tükrében.

Majd’ hanyatt esett a rémülettől. Hátrált is egy métert. Percekig nehezen kapkodta a levegőt, aztán erőt vett magán, és négykézláb előremászott, hogy újfent rápillantson a víz fodrozódó felszínén saját tükörképére.

Őrjöngésbe kezdett, magán kívül volt. Le akarta kaparni ráncos arcát, marékba fogva tépte vállig érő, ősz haját. Egyik kezével próbálta lenyúzni másik karjáról a bőrt, aztán fordítva. Körmei alatt bordó vércseppek gyűltek össze, ahogy eszeveszetten karmolászta magát. Leszaggatta ruháit, bebotorkált a tóba, hogy lesikálja magáról a ráncokat. Egész testét mély karmolások borították, körülötte a víz is vörössé vált. Haját az utolsó szálig kitépte, fürtjei lebegtek körülötte a vízen.

Elájult a fájdalomtól, arccal előre belezuhant a tóba. Úgy negyed óra elteltével a hullámok vetették ki a sziklás partra. Köhécselt, levegőért kapkodott, reszketett. Haragos emberek vették körül. Mind összekulcsolt, vagy zsebre tett kézzel, több férfiember pipázva várta, mi fog történni vele. Elhagyja-e végre valahára a lélek, vagy ezúttal sem lesz szerencséjük és nyomorgatja őket továbbra is.

Páran legyintettek, aztán otthagyták. – Úgy is túlél mindannyiunkat! Menjünk! Hagyjuk!- hallatszott több felől, aztán eloszlott a bámészkodók tömege.

 

Ott feküdt csupaszon a fövenyen, összehúzva magát magzatpózba, fél arccal a homokban. Lassú, apró levegővételeikor orra előtt olykor megmozdult a por. Egy idő után kicsi kráter alakult ki, mikor orrán keresztül kifújta a levegőt. Néha nyelt egyet a kvarcos homokból, köhögött. Aztán elaludt.

Arra ébredt, hogy sirályok lakomáznak aszott testén, csipkedik vérben ázó bőrét. Ahogy megmozdult, hangosan rikácsolva csapkodni kezdtek szárnyaikkal, aztán elrepültek. Felkászálódott, magára nézett. Csupa sebhely volt, ruhája cafatokban mellette a földön, ujjai közt hajtincsei, körmei alatt megalvadt vér. Elindult egy dombon fölfelé, lassan lépkedett, egyik lábát erősen húzta. Felnézett a városka fő terén álló emlékműre, vetett egy kósza pillantást a város címerére…

 

Felért a domb tetején álló villájához. Szeme sarkából ránézett a ház homlokzatára, majd lement a pincébe. A falakon mindenütt festmény, freskó. Ugyanaz az egy bibliai jelenet tárult a szeme elé: a másodperc, mikor Éva leszakítja a tiltott gyümölcsöt, és beleharap. Minden rossz kezdete, mikor elözönlötte a földet a gonosz. Tovább menve a pincében, öklendezni kezdett az orrát megcsapó, rothadó hús szagától. Mindenütt középkori kínzóeszközök, emberi holttestek, körülöttük dongó legyek milliói. Egy tölgyfaasztalon minden féle orvosi műszer, fecskendők, fiolák, vértől rozsdásodásnak indult acél szerszámok. A falon bőrszíjak, vaskos láncok. Az egyik fal előtt egy tábla, rajta megsárgult fényképek egy-egy tűvel felszegezve, rajzok az emberi testről. Több száz ember arcképe, megszámozva, sorba rakva, dátumozva, és a kísérlet módja. Kivágott újságcikkek, amikben ő szerepel, mint önjelölt orvos és tudós.

- Ez vagyok? Egy undorító tömeggyilkos? Ez az én művem?- nézett körbe undorodva abban a fertőben, amit ő halmozott fel évtizedek alatt. Felment a házba, összeszedett minden gyúlékony anyagot, lehordta a pincébe és magára gyújtotta a házat. Még hallotta, hogy törnek ketté a hatalmas fenyőgerendák és zuhannak a ropogó tűz lángjai közé…

 

***

 

Tűz ropogására, és gerendák recsegésére ébredt számítógépe előtti forgószékén ülve, fejét az asztalra hajtva. Elgémberedve felegyenesedett a széken, nyújtózott párat. Bágyadtan kinyitotta szemeit, és körülnézett, hol van.

Saját szobájában ült, saját számítógépe előtt. Fülein egy fejhallgató, és a monitoron éppen egy régimódi horrorfilm futott, amiben a város lakói felgyújtják a sorozatgyilkos házát. Kikapcsolta a filmet, gyorsan elolvasta leveleit. Volt köztük egy, ami egy pályázati felhívást tartalmazott amatőr novellaíróknak.

- Ja, tényleg! Ezt már este olvastam!- kiáltott fel, és töprengeni kezdett, közben megdörzsölte szemeit, és ásított párat. - Lehet, hogy a mostani álmomat kellene leírnom, és elküldenem? Elég ütős történet, ha jól le tudom írni!

- Jó reggelt, főnök!- már hívta is munkahelyét, hogy szabadságot kérjen. Addig akarta leírni, amíg frissek az emlékei az álmáról. - Kovács Huba vagyok...

 

Volt még egy internetes oldal, amit valószínűleg még az éjszaka nyitott meg, hogy adatokat keressen Balatonalmádiról. Képek a város címeréről, egy százéves villáról, a régi kikötőről….

 

***

 

- Útnak indultam!- kezdte el írni történetét. Úgy gondolta, saját maga lesz a főszereplő, ahogy álmában is. Címet nem adott, majd a történet végén kiderül, mi a legmegfelelőbb. - Írni akartam egy történetet, de előtte megismerkedni azzal, amiről írok. Ezért autóba ültem, és odamentem...

 

...Rengeteg akadályba ütköztem utam során. Folyton láttam a jeleket, de nem értettem. Valaki, vagy valami, végig mutatta nekem az irányt, de nem figyeltem. Pedig mindenütt ott volt: az alma és a víz. Ahol nem víz, ott kék terítő.

Tell Vilmos és Newton. A kamion, az almás ponyvával. A barátom folyosója. Egy alma formájú hőlégballon. A pincérnő, akit Almának hívtak. Mind egy valamire utaltak: almára a víz mellett; Balatonalmádi, amit Almás nádorról neveztek el. Családi címerükben ma is két dolog van változatlanul, bal oldalt a piros alma, jobb mezőjén pedig hullámos, kék vonalak. Oda vezettek, Almás nádor leszármazottjának villájához, minek homlokzatán ma is ott díszeleg az a címer.

Az utolsó Almás építtette ezt a pompás villát az előző század fordulóján. Orvosnak tanult, de nem fogadták el egyedi gondolkodásmódját, hogy a gyengéket hátra kell hagyni. Így magára maradt nagy tudományával és bölcsességével. Mialatt épült a ház, több munkás is eltűnt. Sosem kerültek elő. Aztán idővel rájöttek a népek, hogy milyen kínok közt lelték halálukat a szerencsétlen dolgozók a félkész ház pincéjében. Megátkozták az elkészült villát, és megváltoztatták városuk címerét. Nehogy bármi is emlékeztesse az utókort a vérengző évtizedekre. Többször próbálták elfogni, és megölni Almás doktort. Vagy, ahogy ők hívták, a Vérfőzőt. Végül, a két világháború közötti időben tőrbe csalták.

Egy sötét éjszakán körbekerítették a villát, mikor tudták, hogy új kínzóeszközt épít. Petróleummal, olajjal öntözték körül a kőépületet, és felgyújtották. Addigra a város és a környék lakosságát már sajnos megtizedelte sajátságos gyógyító tevékenységével.

Az ötvenes évek elején egy gazdag ember megvette a birtokot, és felújíttatta, hogy egy gyönyörű panorámájú szállodát nyithasson a helyén. A város lakóit bőkezűen megfizette, hogy tartsák a szájukat, és vendégnek ne merészeljenek beszélni a történtekről...

 

...A Vérfőző tetemét sosem találták meg. Arról sem tudni, benn volt-e az épületben...

 

***

 

Annyira belemerült az írásba, hogy ijedtében lefordult a székről, mikor megszólalt a csengő. Miközben feltápászkodott a szőnyegről, a bejárati ajtó felé tekintve, az ajtót szegélyező kis ablakon keresztül barátját látta állni, türelmetlenül. Biztos észrevette a ház előtt parkoló autót, és meg akarta nézni, nincs-e baj.

- Gyere be!- invitálta cimboráját mosolyogva, és sarkig kitárta az ajtót.

- Hol van Huba? Mit csinált vele?- kérdezte dadogva, remegő ajkakkal, reszkető kezekkel. Moccanni sem tudott, csak állt egy helyben, kővé dermedt tekintettel. Arca teljesen eltorzult a félelemtől. Hófehérré, majd hamuszürkévé váltott pirospozsgás arcszíne is, és a levegővételen kívül csak pislogni tudott...

 

 

...Egy ősz hajú, ráncos vénember állt a nyitott ajtóban, arca tele régi karmolások hegeivel.