Nagy Zsuzsa

Sári arany

Nemes-Tóth Ilona, egy fiatal és tehetséges újságírónő, elhatározta, hogy lerántja a leplet a Sári családot övező titokról, Balatonalmádi hírességeiről. Az a hír járja e családról, hogy egyik napról a másikra lettek vagyonosak még a 20-as években, mely teljes mértékben megváltoztatta az életüket. Ilona el is határozta, hogy megkérdez néhány idősebb városlakót, csak úgy érdekességképpen, akiknek szülei akkoriban itt éltek, s e jeles esemény tanúi voltak.

A nő nem sokat tudott e család történetéről, csupán annyit, hogy a villa nem az övék volt, azt hallotta, ők is úgy „kapták”. A városi legenda szerint, Sári János kártyán nyerte a házat, ugyanis jó barátai között voltak vagyonos üzletemberek és egy Nándorfi nevezetű, Pestről származó, dölyfös báró. Egyik alkalommal tréfából fogadtak, ha legyőzi a bárót a játékban, övé lesz a villa, annak minden egyes berendezésével, még a pincében megbújó egerekkel együtt is.

Ilona nem tudta elhinni ezt a legendát, melyre oly nagy számot tartanak a pletykálós öregasszonyok, akiket megkérdezett. Néha úgy érezte, hogy túllicitálják egymást a maguk gyártotta történetekben, s csak ostobaságokat beszélnek. Hamarjában fel is kereste személyesen a múzeum igazgatóját, hogy végre felrakhassa a pontot az i-re. Főnöke egyébként is azzal bízta meg, addig vissza ne merjen térni a fővárosba, míg meg nem tudja az igazságot.

- Drága Ilona! Örülök, hogy ideért – köszöntötte őt kedélyesen az igazgató. – Mondja csak, jól utazott?

- Üdvözlöm, igazgató úr. Köszönöm, jól – rázott kezet a férfival.

- Ezt örömmel hallom.

- Nagyon szép ez a villa. Látom, folyamatosan ügyel arra, hogy minden érték jó állapotban maradjon.

- Igen. Szívemre venném, ha egyetlenegy dologról is megfeledkeznék.

- Nagyon szeretheti ezt a családot. Úgy látom, tényleg a szívéhez nőtt – mosolyodott el a nő.

- Aki több mint 20 éve foglalkozik velük… Valóban az életem részévé váltak.

- Mesélne nekem róluk? Nem lenne gond, ha közben jegyzetelnék?

- Természetesen. Miben segíthetek önnek?

- Nos, az a helyzet, hogy van egy kérdés a Sári családdal kapcsolatban, melyet sehogy sem értek. Hallottam pletykákat, melyek Sári János sikeréről szólnak, az üzleteiről, befektetéseiről, de én nem hinném…

- Á, tudom. Mindenki csak magáról Sári Jánosról zeng dicshimnuszokat. Pedig az elismerés igazából nem másé, mint a lányáé, Emíliáé – jegyezte meg a férfi, de hirtelen elhallgatott.

Ilona sejtette hallgatásának okát.

- A lányáról nem is hallottam. Őt elfelejtették megemlíteni nekem.

- Mert igazából, senki sem tud annyit Emíliáról, amennyit én magam.

- Roppant kíváncsivá tett – mosolyodott el újra a nő.

- Az az igazság, hogy a család egyik leszármazottja megkért engem, ne áruljam el a titkukat.

- Titkot?

- Igen. Még pedig annak a titkát, hogyan szerezték meg valójában maguknak ezt a pompás villát, s hogyan lettek egy csapásra vagyonosak is.

- Szóval nem igaz, hogy kártyán nyerte.

- Ez a hivatalos sztori. De valójában teljesen más történt.

Ilona belenézett az igazgató szemeibe, amiből semmit sem tudott kiolvasni. Valahogyan mégis ki kell szednie a férfiból az igazságot.

- Mi történt valójában? Nem hinném, hogy olyan dolog lenne, melyről ne tudhatnának az emberek.

Az igazgató csak a fejét ingatta. Ilona sóhajtott egy nagyot, s átváltott más hangnemre.

- Nem gondolja, hogy a város színvonalát is megemelné, főleg turisztikai szempontból, ha végre elmondaná a teljes igazságot? – próbálkozott szinte esdekelve.

Ilona látta a férfin, hogy az önmagával viaskodik, de ő már eltökélte, bármi áron kiszedi belőle az igazságot. Aztán a férfi végül beadta a derekát, s mindent elmondott a nőnek, aki szorgalmasan jegyzetelt végig.

- Köszönöm az információkat. Meglátja, nem fog csalódni bennem. Higgye el, ez még Sári Andrásnak is kedvezőn fog jönni.

- Remélem, nem fogja leharapni a fejem – mondta lehangoltan az igazgató.

A nő elnevette magát.

- Tudtommal, nem igazán tudja eladni az egyik földjét, mert túl drágán ajánlja. De ha híre megy elődjei titkának, mindenki kapkodni fog az a darabka föld után – jegyezte meg a nő, aztán elköszönt.

 

Két nap múlva Sári András érkezett a múzeumba, s rögtön felkereste az igazgatót. Meg is találta az irodájában, épp a reggeli kávéját itta, ám ő ezzel nem törődve, idegesen levágta elé az aznapi újságot. Az igazgató rémült tekintettel nézett fel a férfira, majd az újság főcímére, melyen ez állt: Sári-arany.

- Ez meg mi? – kérdezte mérgesen az igazgatót.

- Nézze, uram – kezdte, miközben lassan felállt. – Én igazán sajnálom, de a hölgy, annyira kedves volt… és azt mondta, diszkréten fogja kezelni a kapott információkat.

- Szóval, a hölgy hibája?

Az igazgató nem válaszolt semmit.

- Nem tudom elhinni, hogy elárulta őseim féltve őrzött titkát! Azt hittem bízhatok magában! – kiáltotta, s ingerülten beletúrt hajába.

- Ha szabadna megjegyeznem, a hölgy azt mondta, ezzel a cikkel, biztosan sikerül majd eladnia a földjét.

Sári András olyan képet vágott, mint akit pofon vágtak.

- Mit képzel az a nő? Mégis mit írt rólam?

- Hát nem olvasta el a cikket?

- Nem! Mikor megláttam a címet, olyannyira elborult az agyam, hogy rögtön magához siettem.

- Akkor talán előbb olvassa el – nyújtotta a férfi felé az újságot az igazgató.

András hitetlenkedve elvette, s dühödten olvasni kezdte a sorokat.

 

Sári János mindig is erre a villára áhítozott, mely Balatonalmádi központjában ékeskedett. Sosem hitte volna, nem várt sikerrel szerzi meg e kiválóságot. Ugyanis történt egyszer, hogy Izabellával, a feleségével, és nyolcéves kislányukkal, Emíliával, az akkori tulajdonosnál, Nándorfi bárónál vendégeskedtek.

Míg a felnőttek a hátsó teraszon beszélgettek, Emília, a báró kutyájával, egy barna szőrű, magyar vizslával játszadozott a kertben. Ám hirtelen ötlettől vezérelve, a kutyussal, akinek szabad bejárása volt a villába, bementek a hátsó bejáraton. Emília roppant kíváncsi természetű volt, ezért nyomban felfedezőútra indult.

A felnőttek mindeközben annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, a kislány már nincs velük. Indulás előtt kezdték el keresni Emíliát, s rémület lett a szülőkön úrrá, amikor sehol sem találták.

Egész délután keresték őt, de csaknem került elő. Már kezdték feladni a reményt, hiszen egy gyermek csakúgy nem tűnhet el. Akkor mégis hol lehet? Mielőtt értesítették volna a hatóságot, az egyik cselédlánynak feltűnt, hogy a kutya, a fenti hálóban, nagyon ugatja a falat. Rögtön szólt a bárónak és a Sári szülőknek, akik azonnal a szobába siettek.

Alaposan megvizsgálták a falat, s amikor Sári úr egy helyen ránehezedett, az ajtószerűen kinyílt. Az ajtótól csigalépcső vezetett le a sötét ismeretlenbe, ezért petróleumlámpát gyújtottak. A titkos folyosón csak Sári úr és két bátor fiatalember mert lemerészkedni. A lépcső végén egy újabb ajtóba ütköztek, melyet miután kinyitottak, nem várt látvány fogadta őket. A helyiség tele volt azték kincsekkel, drágaköves nyakláncokkal, fülbevalókkal, aranyrudakkal és néhány kiváló minőségű ruhaanyaggal. A férfiaknak elállt a lélegzete. Ki hozhatta ezeket ide? Tanakodtak magukban.

Amint bentebb léptek, az aranyrudak mögött, Sári úr megpillantotta kislányát, aki a sírástól alig látott. Apa és lánya boldogan és megkönnyebbülten ölelkeztek egymásba. Miután sikerült megtalálniuk a kijáratot, mely egy másik titkos ajtón át vezetett a kertbe, s anya és lánya is a boldogság teljes sírástól egymásba ölelkeztek, s megtudták, hogy odabent, mit fedeztek fel, a báró magának követelte a kincset.

Ám, mivel a balatonalmádi emberek igen becsületesek, így azt mondták, a kincs azé, aki megtalálta. Mivel a kis Emília bukkant rá, még ha akaratlanul is, őt illette a kincs joga. A báró ezt nem akarta tudomásul venni, s pökhendi módon arra hivatkozott, hogy a villa az övé, így a kincs is. Azonban hamar kiderült néhány dokumentumból, melyet a vizsgálatok során találtak, s melyeket szigorúan titkos keretek között kezeltek, hogy Nándorfi báró, okirat hamisítással jutott a villához, így az, igazából nem is az övé.

Rövid időn belül kiderítették, ki a ház igazi tulajdonosa, mindezt, a titkos szobában talált naplófeljegyzésekből. Ugyanis, a valódi tulajdonos, egy 19. századi világutazó kincskereső volt, aki bejárta többek között Egyiptomot, Dél-Amerika egyes országait, Mexikót, és Kanadát, ahol ő maga talált aranyat egy bányában. Minden vagyonát, mely a kincsekből tevődött össze, a ház építésekor, a titkos szobában rejtett el, melyet 1927-ben nem más talált meg, mint a nyolcéves Sári Emília.

Sári András, aki Emília dédunokája, egy vállalkozó szellemű fiatalember, épp egy kiváló termőföldet szándékozik eladni a Balaton partján, a város határában. S ha a naplófeljegyzéseknek hinni lehet, roppant szerencsés lesz az az ember, aki megveszi azt a darab földet, hiszen, a 19. századi kalandor oda is rejtett némi aranyat. Legalább is ez áll naplója első oldalain. Ezek után gondolkodjunk el a következő kérdésen: ki ne szeretné kivenni részét a Sári-aranyból?

Sári András döbbenten tette le kezéből az újságot. Az igazgató is pattanásig feszült volt. Fejében csak egy kérdés lebegett: elbocsátja őt a múzeum tulajdonosa, az a férfi, akit gyerekkora óta ismert? De ezt a kérdést nem válaszolhatta meg, ugyanis kopogtattak az ajtón.

Egy középkorú férfi dugta be a fejét, s a következőt mondta:

- Elnézést a zavarásért. Sári urat keresem.

András elképedve bólintott, jelezvén ő az, a középkorú férfi pedig bentebb lépett.

- Mondja csak, uram, mennyiért adja azt a darabka földet? – kérdezte széles vigyorral a száján, s a még mindig döbbent Sári András a nyitott ajtón keresztül látta, hogy további érdeklődők is vannak.