Monok Petra

Ha éjfélt üt az óra

A Balaton-part számomra mindig ezer csodát tartogatott. Kamaszkorom legszebb nyarait is a tarajos kék víz mellett töltöttem Almádiban. A fürdőzéssel és hajókázással tűzdelt végtelen órákon kívül történt egy évben valami, ami messze felülmúlta a nyugodt nyaralásról alkotott elképzeléseimet.
Egy este őrült vihar száguldott végig a tájon. Soha még szél így nem tépte a gyümölcstől roskadozó fákat s a némán hajlongó szomorúfűzet. Ahogy az álnok fuvallat a faágakba kapaszkodott, minden egyes zöld levél külön életre kelt, a kérlelhetetlenül hulló hideg esőcseppek pedig golyózáporként szóródtak szerteszét. Egy menedéket kereső kutyán kívül egy árva lélek sem járt odakint. Elcsendesedtek a nyaralóktól hangos utcák, s élettelenné váltak a pár órája még színeket és illatokat ontó strandok.
A következő reggelen már csak a letört ágak, a földön szanaszét heverő éretlen gyümölcsök és a tartalmuktól megfosztott virágcserepek árulkodtak a korábbi tombolásról. 
Hajnali sétára indultam aznap reggel. Mindig is odaadással csodáltam az éledő természet hangjait. A madarak énekét, a fák lágy neszét. A körülöttem burjánzó növényzet, bár jócskán megtépte az előző napi vihar, mégis csaknem teljes pompájában tündökölt. Fénylő fűszálak hajlongtak a bársonyos nyári szélben és színes virágok bomlottak felülmúlhatatlan illatokkal árasztva el a levegőt. Minden ragyogó volt és nyugodt.
Egyetlen papírdarab zavarta csak meg a természet idilli képét. Fennakadt egy bokor vékonyka ágain. Kiszabadítottam, s anélkül, hogy jobban megnéztem volna, összehajtogattam, majd a zsebembe tettem. Napokkal később akadt csak a kezembe megint, mikor kiürítettem a séta reggelén viselt pulóver zsebeit.
Csaknem elfeledkeztem róla, de mielőtt a szemétbe hajítottam volna, vetni akartam rá egy pillantást. Ahogy megláttam, mi van az eddig szem elől rejtett oldalon, olyan izgatott lettem, mintha egy rendkívüli titkokkal telt világba léptem volna.
Egy ház alaprajzát találtam meg, amit a szél valahol felkapott, s egy egészen más helyen tett le. Éppen az orrom elé.
A gyűrött papírdarab, azonkívül, hogy óhatatlanul és az engedélye nélkül is bepillantást engedett egy ismeretlen személyes tulajdonába, hirtelen ezer kérdést vetett fel.
Vajon épülő, már kész vagy még el sem kezdett házról van szó? Kié lehet és mégis hol található?
Miután ezeken a kérdéseken túljutottam, kezdtem csak el tüzetesebben átvizsgálni a rajzot. S, ami valódi meglepetésként hatott is csak eztán következett. A terveken feltüntetett könyvtárszoba és házi kápolna ugyanis egy letűnt korba vezetett vissza. Egy múlt századeleji sejtelmes helyre, ahol életre kelnek poros könyvekben olvasott legendák.
Napokig nem tudtam másra gondolni, csak a titokzatos házra, s a köré szövődő történetekre, amiket a vad képzelet alkotott és színezett, míg félelmetessé, drámaivá vagy tragikussá nem váltak.
Nem érdekelt már az olvasnivaló, ami könyvtorony formájában magasodott a szállásunk asztalán. Hidegen hagyott a Balaton lágy hullámainak hívogatása is. Csak ültem, hátamat egy odvas fának vetve, s hagytam, hogy a körülöttem létező, szüntelen duruzsolás a semmibe vesszen.
Újra és újra a kezembe vettem a tervrajzot, és azon tűnődtem, hogy bukkanhatnék jogos tulajdonosának a nyomára.
Éjjelente a kerti hintaágyban ücsörögtem, s továbbra is a rejtély kulcsát próbáltam megtalálni. Ezidőtájt lettem figyelmes az utca túloldalán álló impozáns villára, amit korábban lakatlannak véltem. Soha senkit nem láttam a környékén, és nem állt autó a kapufeljárón.
Mígnem egy éjjel, pontban éjfélkor, mikor magasan ragyogott a fényes hold, világosság nem gyúlt az egyik szobájában. Az ablakon át szűrődött ki a gyenge fény, amit inkább gyertyának véltem, mint halogénizzó világításának. Kisvártatva aztán a halványan pislákoló sugár bebarangolta a villa szobáit. Egyiket a másik után. Mintha egy bolyongó lélek keresett volna valamit a falak között.
Attól a naptól fogva minden éjjel a kertben ültem, s árgus szemekkel figyeltem a házat. És minden áldott éjjel, amint éjfélt ütött az óra, meg is ismétlődött a szokatlan jelenet.
S bár napközben továbbra sem láttam senkit a villa körül, az éjszakai mozgolódás határozottan élet jelenlétére mutatott. Arra, hogy valaki meghúzta magát az ódon falak takarásában.
E misztérium s lehetséges magyarázatai olyannyira lekötötték a figyelmemet, hogy közben csaknem teljesen megfeledkeztem a tervrajzról. Míg egy reggel az ágyamat igazgatva újra a kezem ügyébe nem került.
S ekkor a váratlan felismerés eget rengető erejével akkorát csapott rám, hogy hátrahőköltem a súlya alatt.
Kinéztem az ablakon, ahol a villa épületét éppen fényárban fürösztötte a nyári felkelő nap, majd ismét a tervrajzra pillantottam. Az, ami korábban meg sem fordult a fejemben, megcáfolhatatlan bizonyosságként áramlott ereimben: a villa alaprajzát tartottam a kezemben.
A két rejtély mámorban élő szerelmespárként fonódott hát össze az orrom előtt, s attól a reggeltől kezdve kéz a kézben jártak.
A kezdeti lelkesedésem azonban, amit e felismerés diadalittas öröme okozott, hamar köddé vált szívemben, s a tudatlanság idegeket kínzó gyötrelme áradt szét helyette a testemben.
Egy este aztán úgy döntöttem, enyhítek lelkem kínjain, és közelebb merészkedek a házhoz. A jótékony sötétség a kezemre játszott, s lehetővé tette, hogy az arcomra kiülő merész elhatározás és az azt követő tett a lehető legláthatatlanabb maradjon.
A kapuhoz osontam, és lenyomtam a kilincset. Fogalmam sem volt, mi vezetett az elgondoláshoz, hogy netán a kaput nyitva találom, de – veszítenivalóm nem lévén – meg kellett próbálnom.
Ám a rozsdás kilincs nem engedelmeskedett kezem bátortalan, mégis határozottan létező óhajának, s nem engedett bebocsájtást a zöldtől és virágoktól ékes udvarra.
Ahhoz, hogy a bejutás reménytelennek tűnő kísérletét annyiban hagyjam, már túl messzire merészkedtem. A szívemet bátorító erő gátakat ledöntő intenzitással kezdett munkálni bennem, s végül hamarabb találtam magam a kerítés túloldalán, mint azt valaha is gondoltam volna.
Odabentről már korántsem tűnt olyan jó ötletnek az egész, ráadásul a helyzet visszássága ijesztő hangokkal töltötte meg az éjszakát. A város zaja elülni látszott, s mind hangosabbá váltak a körülöttem lidércként hullámzó neszek. Egy denevér suhant el a fejem fölött, bagoly kezdett váratlan, ám annál élénkebb huhogásba és nádat zörgetett a feltámadó szél.
Ledermedve álltam ott a kertben hosszú percekig. Idegesen kapkodtam a fejem a zajokra, s próbáltam felidézni, mi késztetett arra, hogy bemásszak ide.
Mígnem az ablakban megjelenő halvány fény szavak nélkül is válaszolt a kimondatlan kérdésre. Mikor az első ablakból eltűnt, s láthatóan megkezdte szokásos útját a villa szobái között, a ház közelébe osontam. A kíváncsiság és a vágy, hogy lássam a bent lézengő alakot, kihúzta szívemből a bátortalanság tövisét, és tettekre ösztökélt.
Követtem hát a fény útját, ameddig csak tudtam, egészen addig, amíg az emelet felé nem vette az irányt. De bárhogy is néztem, akármennyire is meregettem a szemem, senkit sem láttam. Mintha egy eltávozott, de világunkban maradt lélek tette volna meg rögeszmés sétáját minden éjjel.
A szellemvilág azt megelőzen egyáltalán nem érdekelt, sőt inkább megrémítettek a sírontúli lényekről szóló regék és történetek. A villában zajló rejtélyes eseményekre azonban más magyarázatot nem leltem.

Évek teltek el ezután, és a családom minden nyáron visszatért a Balaton-partra. Mindig ugyanott szálltunk meg, s én még hosszú ideig figyeltem csillagos nyári estéken, hogy éjféltájt gyertya fénye lobban a villában, majd a kósza fénysugár bejárja az épületet, s dolgát végezve kialszik.
Hallottam meséket egy hűséges komornyik itt ragadt lelkéről, és egy szerelmét keresgélő szobalány szelleméről is, de az igazságra soha nem derült fény.
Közben felnőttem, s a hátam mögött maradtak a közös családi nyaralások. De a mai napig is sokszor visszatérek Balatonalmádiba, mert a villa rejtélye iránt érzett kíváncsiságom szemernyit sem apadt. Mint ahogy a házat övező titokzatosság sem fakult. Persze az épület azóta patinássá vált, az idő múlása rajta hagyta vasfogának nyomait. Ám mindezek ellenére is pontosan ugyanolyan hangulatot áraszt. S ha az érdeklődő szem kitartóan fürkészi,  ma is láthatja,  amint éjfélkor felgyulladnak odabent kósza a fények...