Lovrics Rebeka 

"Te aztán nem vagy piskóta!"

 

                                             

   – Végre! Végre! – kiáltott a kapu felé kocogva, magasra emelt baljában a kulcscsomójával hadonászva a Sári-villa újdonsült tulajdonosa. – Már nyitok is! – fújtatott, és amikor megtette, kezet nyújtott az előtte álló, sudár, felettébb jóképű fiatalembernek, aki azért nyomta meg a kapucsengőt, mert úgy értesült, kertészt keresnek a téglafalakkal határol udvar gondozására. – Bot Lajos.
   – Piskóta Palkó. Jó napot kívánok!
   – Most már talán jó is lesz, hogy megérkezett. Még nincs tíz óra, úgyhogy van ideje egy gyors pörkölt megfőzéséhez.
   Pál kikerekedett szemekkel nézte a felettébb gömbölyű hasát simogató férfit, de tiltakozás helyett,  egy egyszerű bólintással tűrte, hogy a szépen berendezett konyhába kísérje. Lajos még azt sem mondta el, mit hol talál, és odébb is akart állni, mire a fejét vakargató egy kérdéssel megállította:
   – A kukta hol van?
   – Gondolom, a szekrényben – felelte, a márványpult alatti szekrényajtóra mutatva.
   – Hol??? – döbbent meg már a másik kezét is a fejéhez emelve. – De miért ott?
   – Mert ott a helye – vonta meg a vállát értetlenül.
   – A helye? Hú, ott aztán kényelmetlen lehet. És mikor jön ki?
   – Ha maga kiveszi.
   – Én vegyem ki?
   – Hát, nem is én! Az a maga dolga. Nekem van sok egyéb. Na, kapja ki gyorsan, és főzzön már, mert én mindennap pontban délben kérem az ebédet. De nem is értem, minek kukta egy egyszerű disznópörkölthöz?!
   – Hogy segítsen főzni.
   – De ahhoz nem kell kukta.
   – Már hogy ne kéne? Ki aprítja fel a húst?
   – A kukta biztos nem, csak maga! – tudatta utasítóan.
   – De az nem az én feladatom, hanem a kuktáé. Én főzök, ő meg darabolgat.
   Lajos kerek feje hirtelen hátracsapódott, és vastag tokája remegve ugrált a nevetés tehetetlen kínja alatt. Percekbe tellett, mire képes volt röfögőszerű beszédre:
   – Ja, hogy az a kukta!? Én meg azt hittem, arra a fazékra gondol, amiben hamarabb megpuhul az étel.
   – Dehogy, dehogy! – legyintett szintén nevetve, majd át-áthúzta mutatóujját az alsó ajka alatt függőleges csíkban futó szőrzeten. – Szóval, hol van?
   – Azt nem alkalmazunk. Sőt, ön az első alkalmazottunk, ugyanis csak egy hete költöztem a családommal a villába.
   – Értem. De holnap már lesz?
   – Nem áll szándékomban kuktát felvenni, mivel két személyre szerintem egy szakács is meg tud főzni. A kislányunk meg még csak egy éves.
   Pál ujja továbbra is a barna szőrszálakat piszkálta, de közben már jobbra-balra dőlt a feje.
   – De bébipapi neki is kell. Ideiglenesen nem segítene a felesége?
   – A feleségem egész nap Jázmint dajkálja.
   – Á, a kertésznek segít!
   – Kinek?
   – A kertésznek.
   – Az meg ki?
   – Aki a kertet gondozza.
   – Milyen kertet?
   – Ami a ház körül van.
   – Az én házam körül? – kérdezte felemelt hangerővel.
   – Esetleg, de az is lehet, hogy a szomszédba jár át a felesége.
   – Már miért járna át?
   – Hogy gondozza a jázminokat.
   Lajos tekintete békésebbnek látszott, amikor a szája tiltakozásra nyílt:
   – Nem, nem, nem! Azt hiszem, megint félreértettük egymást. Jázmin nem egy virág, hanem a kislányunk. És mondtam, hogy még csak maga az egyetlen alkalmazottunk. Majd lesz kertészünk is, mert nagyon kell, de még nincs.
   – Vagy úgy!
   – Úgy bizony! De főzzön, mert most már elmúlt tíz – jelentette ki, a karórájára pillantva. – Én meg megyek, mert dolgom van. Délben jövök az ebédért. Mára elég csak a pörkölt, de holnap legalább háromfogásos ebédet kérek! – rendelte el, majd ki is viharzott a konyhából.
   – Három fogásosat! Tehát, cukrász is legyek.
   A magára maradt, a motyorgást befejezve leült a hat konyhaszék közül az egyikre, és a gáztűzhelyt szuggerálva töprengett, hogyan kezdjen hozzá élete első főzéséhez. Legalább húsz percet csak ücsörgött, miközben a már főtt ételt elképzelve kitalálta, miként fogja elkészíteni. Utána már nem is habozott, ringlószilványi nagyságúra vágta a húst, majd hogy időben megfőjön, elővette a szekrényben gubbasztó, élettelen segítőjét. Teleengedte forró vízzel, beledobálta a disznócombdarabokat, majd feltette főni. A tésztán már jóval kevesebbet tépelődött, ugyanis pont úgy tett vele, mint a hússal, csak azt fazékba rakta. Mintha jól végezte volna dolgát, újból odatelepedett, ahová előtte nem sokkal, csak akkor már nem a főzéstudományom, hanem a kezében szorongatott, gyönyörű lányt ábrázoló fényképen gondolkozott. Felidézte édes csókjait, vágytól izzó öleléseit, de mielőtt eszébe jutott volna, a sors mennyire kegyetlenül játszotta ki a szerelmüket, az ételek sisteregve jelezték, hogy megkezdték puhulásukat. Annyit még ő, a szakács-analfabéta is tudott, hogy néha meg kell mutatni a fazekak aljának a fakanalat, de mivel élete szerelme mosolygós szája jobban érdekelte, nem kapkodta el a dolgot, és a tészta nemcsak ellágyult, illetve összeragadt, meg is égett. De a mi Palkónk azzal mit sem foglalkozva öntötte bele a tésztaszűrőbe, majd szerelme szemét bűvölte, amíg a hús meg nem főtt. Amikor viszont puhának vélte, leöntötte róla a vizet, és összekeverte őrölt pirospaprikával. Épp gondolta, kimerészkedik a konyhából, amikor Lajos kemény talpú cipője koppant a küszöbön.
   – Nem kozmált oda valami? – kérdezte krumpliorrát megmozgatva.
   – Dehogy, csak a tésztavíz futott ki a tűzhelyre – hazudta.
   – Azt látom! – jegyezte meg a konyhán körbepillantva. – Csupa mocsok lett minden. De mindegy, mert amíg én és a feleségem ebédelünk, magának lesz ideje kitakarítani.
   – Takarítani?
   – Persze! Maga felel a konyháért! Na, ma még én terítek, maga csak az ételt hozza, de holnaptól minden nap, legkésőbb fél tizenkettőre legyen megterítve az étkezőben. A két egybenyíló szobából alakítottam ki egyet. Itt kimegy – magyarázta a beltéri ajtóra mutatva –, utána jobbra fordul az előtérben, és a szembelévő ajtó oda is viszi.
   – Tehát, süssek-főzzek, terítsek, tálaljak, takarítsak, mosogassak?
   Lajos kihúzta zömök termetét, hogy minél közelebbről nézhessen a tőle közel két fejjel magasabb férfi szemébe, úgy vetette felé a szavakat:
   – Talán valami problémája van? Ha igen, szedje a sátorfáját! – Pál semmiképpen sem akarta elveszíteni épphogy csak megkapott állását, ezért fejet hajtott a villa ura előtt, és úgy tett, ahogy kérte. Legalábbis azt hitte, mert amikor főnöke meglátta a tésztaszűrőt és a kuktafazekat az asztalon, fintorogva nyílt ki a szája: – Miért nem szedte ki tálakba? – A kérdezett magyarázkodni akart, de úgy gondolta, inkább cselekszik, és már nyúlt is az edényekért, ám Lajos morogva hadonászott: – Most már el ne vigye! De holnap százszor jobban figyeljen! Na, most menjen, mert mindjárt jön a feleségem, és ő magának való asszony. Az idegeneket sem szereti. Rakjon rendet, és ha mi már jóllaktunk, maga is ehet. – Baljával legyezgetve utasította szakácsát, hogy távozzon. Pál csüggedten ment vissza a konyhába, ahol úgy határozott, a következő nagy munkálatok előtt megcsodálja szerelme csillogó tekintetét, de még annyi időre sem merülhetett el benne, mint a méhecske a virág kelyhében, mert Lajos vad, dongó-ordítása kizavarta onnan: – Ez meg mi?!?! Ez egyszerűen ehetetlen!!! – A hangját pillanatok múltával követte szépnek egyáltalán nem mondható teste is, és a mosogató mellé pattanó fülébe üvöltött: – Mit főzött maga? Moslékot?
   – Pörköltet – csengett a halk válasz.
   – Pörköltet? Ez magának pörkölt? – kérdezősködött az étkező felé mutogatva. – Hol tanult maga főzni?
   – Az ön konyhájában.
   – Mi van? Mit mondott?
   – Az igazat.
   – Az én konyhámban? Itt? De akkor maga nem is tud főzni! – mennydörgött belőle a felismerés.
   – Nem is mondtam, hogy tudok.
   Lajos arca pirosabb lett, mint a fakanálra tapadt paprika, de abból talán lemosott valamelyest a dühtől ki-kifröccsenő nyála:
   – De akkor miért ólálkodott be a konyhámba?
   – Én nem ólálkodtam, maga hívott.
   – Mert maga meg jött!
   – Jöttem, mert hívott.
   – Ne járassa itt velem a bolondját! – fújtatott, mialatt az arcán úgy ugrált az ideg, hogy Pál azt hitte, leszakad az arcpárnája. – Nem hívtam volna, ha nem csönget be a kapun. Maga jelentkezett szakácsnak!
   – Én ugyan nem! Én kertésznek jöttem ide, csak maga a konyhába hívott.
   – Mit habratyol?
   – Az igazat.
   – Az igazat? Ha most az igazat mondja, miért nem tudta azt tenni a kapuban is?
   – Mert nem kérdezte.
   – Ne szórakozzon velem, mert megjárja!
   – Eszemben sincs! Nagy szükségem van a munkára, de főzni nem tudok.
   Lajos talán maga is megunta, hogy arcbőre hol homorú, hol domború formát formált, mert a két tenyerével nyúzva próbálta kisimítani. Amikor úgy érezte, sikerült, nagy levegőt vett, és valamivel nyugodtabban szólalt meg:
   – Én ilyet még életemben nem hallottam! Valaki kertésznek jön a telkemre, és főzőcskézni kezd a konyhában. Ez nekem abszurd. Jól kitolt velem, de mi tagadás, kertgondozóra is nagy szükségem van. Adtam is fel hirdetést.
   – Tudom, olvastam, azért vagyok itt.
   A kerek arc megtekeredett a nyakon, majd megállt Pál mellkasával szemben.
   – És ahhoz már ért is?
   – Hogyne! – rikkantotta lelkesen. – Két gyönyörű kastély kertjét is ápoltam, csak sajnos mindkettőből kihaltak a tulajdonosok. De előtte még írtak ajánlólevelet. Elolvassa?
   A tömzsi ujjak idegrángás nélkül fogták meg az eléjük került papírokat, és a gazdájuk viszonylag hosszan tanulmányozta a rájuk rótt mondatokat, mire efféle hümmögésbe kezdett:
   – Hm! Hm, hm! Ez szép! Jól van! – nyögte végül megkönnyebbülten. – Jöjjön, megmutatom az udvart!
   A jókedvtől idétlenül vigyorgó Palkót egyáltalán nem zavarta, hogy a kertbe kiérve, a kíváncsi fűszálak, minden lépésénél, csapatokba verődve bújtak be a halásznadrágja szára alá. Néha még fel is kuncogott, amikor túl erősnek érezte a kéjes csiklandozást, és főnöke záporozó teveire nem is figyelve szúratta meg ujjbegyeit a kert hátuljában elburjánzott, kisebb-nagyobb akáctövisekkel, majd illedelmesen köszönt a ház oldalát védő rózsabokroknak. Lajos már az utcafront felőli területtel kapcsolatos álmait akarta mondatokba foglalni, amikor megcsörrent a zsebében lapuló mobiltelefonja. Felvette, de még köszönni sem maradt ideje, és az épphogy csak megszerzett, kellemes hangulata a pillantok töredéke alatt eltűnt a szeméből.
   – Mi? Létezhetetlen! Hogy az a...!!! Intézkednem kell! Mindjárt visszahívom! – dühöngött a telefonba a hívott, majd rácsapott a rajta lévő, az arcbőrével azonos színű gombra, és mint a bika, amelyet akkor biztosan felhergelt volna vörösségével, fújtatni kezdett. – Gondjaim támadtak! – hadarta Pál felé. – Megőrülök, hogy semmi sem megy simán! Így is magas a vérnyomásom, hát még...! De megoldom! – szögezte le, mialatt úgy próbált csökkenteni oxigéncseréje tempóján, hogy a tenyereit fel-le mozgatta külső combjai mellett. – Megoldom! – biztatta saját magát, majd ismét a mellette állóra nézett. – Maga essen neki a kertnek! A szükséges szerszámokat ideiglenesen a spájzba raktam. Hozza ki és csinosítsa ki az udvaromat!
   Az utasított engedelmesen bólintott, majd már szerszámokkal a kezében munkához látott. Az udvar élettelen csendjét hangos robajjal zavarta meg a fűnyíró, amellyel Pál a kert minden oldalán igen aprólékos munkát végzett. Mikor úgy gondolta, a gép aznapra megpihenhet, egy mozdulattal némaságra intette, és maga előtt tolva, fütyörészve haladt a bejárat felé, ahol Lajos kikerekedett szemei a földet nézték.
   – Ugye, milyen egyedi? – puhatolózott bazsalyogva a dolgát befejező.
   A kövér ember levegő után kapkodva, a fűre mutogatva kezdet makogásba:
   – Egye... egyedi? Ez... ez egyszerűen undorító! Miért hagyott körkörös alakban óriásfüveket?
   – Hogy egyedi legyen – felelte hetykén.
   – De ez nem egyedi, hanem iszonyú! Így nem lehet közlekedni.
   – Már hogyne lehetne! – értetlenkedett. – Csak mindet ki kell kerülgetni.
   – De én semmit sem akarok kerülgetni. Hogy fogok így egy kellemes sétát tenni az udvaromban?
   – Így! – kurjantotta, majd elengedte a fűnyírót, és táncoló mozgással araszolt a meghagyott fűszálak körül.
   – Maga nem normális! – kiáltott fel Lajos. Talán még folytatni is akarta megbotránkozását, de a telefonja megzavarta. – Na, mit intézett? – érdeklődött az apró lyukakba lihegve, majd három másodperc múlva felordított: – Az nem lehet!!! Ki kellett volna derülnie, mielőtt még aláírtuk az adásvételit. Telefonálgasson tovább, és húzzon ki a slamasztikából! – Köszönés nélkül szakította meg a hívást, majd a halántékát dörzsölve addig merengett, míg egy lágy szellő meg nem mozgatta a hozzá legközelebb eső fűcsomót, akkor ugyanis munkására förmedt: – Maga meg ne csak ácsorogjon, hozza rendbe, amit elrontott.
   – Igenis! – vágta rá katonásan.
   Lajos a fejét csóválva ment be a házba, a kint maradt pedig sebtiben munkához látott. Fürgén tátogott a kezében a metszőolló, amiért az akácágak egy-egy tüskeszúrással jelezték, mennyire bánatosak, de ő harag nélkül tevékenykedett tovább, mígnem Lajos újabb üvöltése ismét meg nem zavarta:
   – Mi a bánatért hosszú még a fű a kertemben? Nem megmondtam, hogy vágja le?
   – Mondta, mondta, de azt nem, hogy mikor.
   Lajos nyakán kidudorodtak az erek, amikor újra kieresztette a hangját:
   – Mondja, normális maga? Ha egyszer így ronda a fű, akkor logikus, hogy azonnal! Lásson hozzá, de tüstént, ne azt a nyamvadt... – Elakadt a hangja, mert akkor vette észre, az őt folyamatosan bosszantó mit művel, de csak annyi időre, amíg rángatózó, vékony szája újbóli beszédmozgásra képes nem lett: – Megmagyarázná, miért metszegeti az akácot, mikor én azt kértem, hogy vágja ki?
   – És a maga szava számomra parancs, ezért ki is fogom, csak gondoltam, először kisebb lombot csinálok mindegyikre, hogy a hasogatásnál azok már ne zavarjanak.
   A villa ura biztosan tudott volna mit reagálni az ostoba kijelentésre, de a telefonja nem hagyta. Az ügyes kertészlegény megint csak egyedül maradt az udvaron, és magánya azt súgta neki, mivel az akácfákon már csak kevés ág volt, ideje lenne az elhanyagolt rózsabokrokkal is foglalkoznia, ezért azoknak is megmutatta, mire képes a metszőolló. Szorgalmasan, kereszt alakba rakosgatta le a földre a lenyírt hajtásokat, de az őt ellenőrző ismét a körmére akart nézni, ezért amennyire a hájaitól tudott, futva, a testével és a hangjával az eget megremegtetve sietett felé:
   – Most meg miért nem vágta még ki az akácokat, úgy, ahogy elrendeltem? – tudakolta, majd ahogy az egyik fűkört próbálta kikerülni, hasra esett, de feltápászkodott, és az ökleit rázogatva rikácsolt: – És miért nem vágta még ki ezeket a rohadt füveket? És egyáltalán mit művelt a rózsáimmal? Nem megmondtam, hogy azokat hagyja békén?!
   – De, megmondta, de így olyan csúnyák voltak. De nem lesz bajuk! Sőt, sok-sok színűt varázsolok belőlük! Nézze – vigyorgott a levágottakra mutatva –, most keresztezem őket.
   – Maga nem ép! A keresztezést nem így... – Hirtelen elhalkult, majd a fejéhez kapott, végül olyan alakba mozgatta a karjait maga előtt, ahogy a rózsaszálak feküdtek. – Na, idefigyeljen! Mindjárt megüt a guta, olyan pocsék napom van! Magas a vérnyomásom, ezért egyébként sem szabadna bosszankodnom. De nem elég a rengeteg problémám, maga még minden órában tetőzi. Kap két órát, hogy rendbe tegye, amit elrontott, mert ha nem, úgy ki dobom, hogy a lába sem éri a földet. Megértette?!?!
   – Persze! – felelte halálos nyugalomban. – Ha azzal kezdte volna, hogy mennyi időm van, már rég pompázna az udvara. Most már teljesen tudom, mi a dolgom, és legyen egészen nyugodt, minden szépséges lesz. Maga csak lazítson, pihenjen, hiszen magas a vérnyomása.
   Lajost a idilli hangszín csak tovább bőszítette, hát még a szinte folyamatosan csörgő telefonja, de mivel az jobban érdekelte, trappolva, a kör alakú füveket kerülgetve tűnt el Pál elől. Persze, ő sem bánta, hogy nem kellett újabb parancsolgatást hallgatnia, meg amúgy is sokkal nagyobb élvezettel merült el a láncfűrész énekében. De annak sem akadt dolga örökké, és amikor kikapcsolásra lett kényszerítve, a kertben szorgoskodónak újfent ordibálás ütötte meg a fülét, csak az a Villa emeletéről, és női hangon hallatszott:
   – Csillapodj már le, és magyarázd el, hogy ezt hogy érted!
   – Mit nem értesz abból a szóból, hogy: ADÓSSÁG!!! – zengett Lajos. – Úgy négy órája hívott az ügyvéded, és azt mondta, azok, akiknek anyád eladta a villát, többmilliárdnyi adóssággal terhelték meg! Felrobbanok! Hol a vérnyomáscsökkentőm? Biztos lett vagy háromszáz a vérnyomásom! Mindjárt megüt a guta! – tudatta, miközben két tenyere közé szorította a fejét.
   – Csitulj már le! Ott van, ahol szokott, az éjjeliszekrényen! – közölte az asszony, az egyik kezével az ölében tartott kislányát ringatva, a másikkal az említett bútor felé mutatva. – Vegyél be egy szemet, higgadj le, és mondd el újra az...
   – Minek ismételjem, ha idáig sem értetted?!?! Az ügyvéded hívása után órákon keresztül telefonálgattam. A hír igaz! Rengeteg adósság van a házon!!! Hogy minek is vásároltuk vissza a villát? Ó, én barom, miért is hallgattam rád?! Most mi a frászt csináljak? Hogy oldjam...
   – Na, most már állítsd le magad! – mordult rá a felesége. – A villa mindig is a családomé volt! Azt az átkozott húsz hónapot leszámítva itt éltem egész életemben. Mindig is imádtam, és tudod, hogy anyukám is csak azért adta el, mert nem bírt benne meglenni apukám halála után. És nem a te lyukas zsebedből, hanem az én vagyonomból lett megvéve!
   – Átkozott húsz hónap??? – kérdezte a csetepatét egy égzengéssel tetőzve. – Csak tudnám, hogy akkor miért jöttél hozzám, ha már a mézesheteinket is átkozottnak tartod?! – ordította, és felesége szomorú szemeit elkerülve az ablakpárkányra csapott. Az udvaron díszelgő fenyőfák illatából próbált erőt meríteni, de észrevette, hogy a téglafalak mellett egyetlenegy akácfa sem maradt, noha ő arra kérte munkását, három méterenként hagyjon meg egy-egy darabot. Feszültségét a triplájára növelték a látottak, aminek következtében így üvöltött le az udvarra: – Hol van, maga idióta?
   Pál, mintha mindig is úgy becézték volna, azonnal a hátsóudvaron termett, és szalutálva szólalt meg:
   – Ahol a munkaadóm szeretné!
   – Akkor takarodjon a pokolba!!! – parancsolta, mialatt nyálával sűrűn öntözte a már haldoklásnak indult facsemetéket, majd feleségének zúgott: – Már csak ez a barom hiányzott! Most mondd meg! Gyere már ide, és nézd meg, mit csinált!
   A zárkózottá vált gyönyörű nő érdeklődés nélkül, de az ablakhoz ment, és kipillantott rajta. Ám azt felfogni sem tudta, a kert milyen változáson esett át, mert Pál tündöklő szemeibe mélyedt el. Karjaiban megremegett a csöppnyi gyermek, mert talán ő is azt érzete, amit édesanyja: hamarosan mindketten a parkettára zuhannak. De nem történt meg, mert az ablak alatt álló tekintete mágnesként vonzotta magához az őt bűvölőt. Viszont abból Lajos már mit sem látott, ugyanis vadlóként vágtatott le az udvarra, és a meghagyott fűcsomókat kerülgetve rohant Pál felé. Öklei húsgombócot formálva közeledtek a szélles mellkas felé, de az ablakban álló kiáltása megállította:
   – Azért inkább ne bántsd!
   – De, megölöm!
   – Nem te, ő téged! – pontosított az asszony.
   – Nem is fogom! – tudatta hófehér fogait kivillantva Pál.
   – Ki, kit? – firtatta tombolva, a már szétnyitott ujjakkal hadonászó Lajos.
   – Köszönöm, szerelmem! – fújta ki magából a fent maradt.
   – Mit? – kíváncsiskodott egyre értetlenebbül a zömökebb férfi.
   – Neked bármit, bármikor szívesen! – mondta lágy hangon Pál.
   Lajos arca most már vadregényes tájjá vált, és miközben az ideg azt próbálta eldönteni, heggyé vagy völggyé alakítsa, a két tenyér Pál pólójába mart.
   – Maga agyalágyult barom! Vera az én feleségem, ezért nem magát hívja szerelmemnek!
   A szép, hosszú ujjak lefejtették a pamutról a tömzsieket, azt követően a felettük kinyíló szájból ekképp csilingelt a beszéd:
   – Lehet, hogy a maga felesége, de a szeméből látom, hogy még mindig az én szerelmem.
   – Magának elmentek otthonról! Maga azt sem tudja, mit beszél!
   – De! – szólt le halkan, de határozottan Veronika. – Tőle jobban senki sem tudja, mit beszél!
   – Rád is rád jött az ötperc? – üvöltött felfelé Lajos.
   – Inkább csak rád! – hangzott a válasz. – Húsz hónapja nem volt olyan tiszta a fejem, mint most! Mint most, hogy láthatom az elhunytnak hitt szerelmemet, Késmárki Zoltánt! – Szeme ragyogva tekintett az említettre. – És ugye, most már örökké az is marad? Ugye, többé nem vár vissza téged a hadsereg? Ugye, úgy lesz, ahogy ígérted? Ugye, az volt az utolsó küldetésed, ami...
   – Úgy lesz, Verácskám! Minden úgy lesz, ahogy ígértem! Sajnálom, hogy azt hazudták neked, hogy hősi halált haltam, de a bevetés titkossága miatt senkinek sem árulhatták el az igazat! De miattad leszereltem, és végleg hazajöttem, hogy együtt nevelhessük szerelmünk gyümölcsét: Jázminkát.
   – Ó, én Zolikám,...
   – Mit nevel maga??? – tajtékzott állattá válva Lajos.
   De az a megnyilvánulása Zoltánt már nem érdekelte, sem a vörös ábrázata, mert mindkettőt magára hagyva úgy szaladt felfelé a lépcsőn, hogy közben ezt kiabálta:
   – Végre, nem kell tovább játszanom a dilis szakács vagy a kertész szerepét! Jövök, szerelmem! De amíg felérek, megsúgom: hogy nincs semmilyen adósság a villán, csak szövetkeztem az ügyvédeddel, és néhány bennfentes személlyel.
  A küszöbnél egy pillanatra megtorpant, majd szélsebesen indult el a felé libbenőhöz, aki ezt kacagta:
   – Te aztán nem vagy piskóta!
  Testük összesimulva forrt eggyé, és ajkukat forró csók hevítette, így ők már azt sem látták, ahogy a az udvaron toporzékolót szó szerint megütötte a guta, majd hanyatt vágva, tövises utakon zavarta imádott akácfái után.

– VÉGE –

Érd, 2014. 04. 27.