Lovrics Rebeka: 

Az első állomás

                                                         

   Az ég elrakta sárga festékét, amivel aranyló csillogást kölcsönzött az alatta békésen ringó Balatonnak, és épp a sötétkéket húzta elő, amikor Jolánt öreges léptei a körteraszról a lakásba vitték. Nem csukta be azonnal az ajtót, mert szobája küszöbe előtt állva szerette hallgatni, hogyan csendesedik el Balatonalmádi egyetlenegy szecessziós épülete, a Sári-villa körül a város, ha a lakói pihenni vágynak. Így volt ezzel már akkor is, amikor még leányok sokaságáért, igazgatónőként kellett felelnie a gyönyörű házban, és most is, amikor a saját tulajdonának mondhatja. Ezekben a percekben sosem engedte lelkének, hogy visszautazzon a múltba, ahol a szerinte idegesítően cserfes kislányok megzavarták elmélkedésében, mert csak azt akarta érezni, ahogy a nyugalom a testét ölelte, a szellő pedig a Balaton friss illatával az orrát csiklandozta. Ám amikor nyughatatlan kényeztetője tovaröppent, önmagához hű zsörtölődéssel fordított a kulcson, illetve húzta el a függönyt. Ilyenkor azonnal mellette termett a magány, ami sok éve, azóta követte, hogy egyetlenegy gyerekét, a hajadonként megszült, Down-kóros fiát elveszítette. Igaz, nagy társasági életet előtte sem élt, mert jeges tekintetét, foghegyről odavetett tőmondatait kerülte, aki csak tudta, de azért mindig akadt mellette valaki, akit szúrós szavaival lekezelhetett. De amióta teljesen magára maradt és megvásárolta a villát, senki sem kérdezte meg tőle, hogy a vele és az épülettel egyidős kovácsoltvas korlátot szorítva miért megy le az alsó szintre, onnan pedig miért tart egyenesen ahhoz a helyiséghez, amibe régen csak neki mint igazgatónőnek volt szabad belépnie: a pince felé. Megállt közvetlen a lépcsőlejáró előtt, és bár ahányszor a házban töltötte az éjszakát, annyiszor lement a betonlépcsőn, de azon az estén valahogy nem mozdult a lába. Rossz érzés keringte körbe, és betegeskedő szívét szúró fájdalom hálózta be. Megfordult, hogy a szobájába visszamenve lepihenhessen, de megtorpant, mert egy halk kislánykuncogás osont a füléhez. Egy pillanatra azt hitte, képzelődik, de amikor újra, csak már egy kicsit hosszabban hallotta, félelem lett úrrá rajta. Mellkasára csapta a tenyért, és a köntösét markolva, szuszogva várt, megismétlődik-e a hang, amikor a konyhából hirtelen és élesen kezdett hatalmas lármába a falon függő kakukkos óra élettelen madara. Jolán ijedtében nagyot sikított, majd a hangerejét megtartva szidalmazta az órakészítő mestert, és mintha feledte volna a kuncogást, enyhe légszomjjal küszködve botorkált vissza az emeletre. Lihegve rogyott az ágyára, ahol egyik kezével zakatoló szívét próbálta magában tartani, a másikkal az izzadtságcseppeket törölgette le az arcáról. Arra lett figyelmes, nemcsak a tenyere, a szél is segítségére volt a száradásban, ezért tekintetét az ággyal szemben levő teraszajtóra vitte, és meglepődve látta, hogy a légáramlat a nyitott ajtaján keresztül beszökve az elhúzott bársonyfüggönyét legyezgette. Nagyon öreg volt, de nem szenilis, vagyis biztosan tudta, hogy ő aznapra már kizárta a külvilágot, így sejtése sem volt róla, hogyan lehetett nyitva az ajtaja. Fel akart állni, hogy becsukja, de mellkasára olyan nyomás nehezedett, mintha egy elefánt ráült volna, úgyhogy képtelen volt rá. Remegő, tátott száján keresztül próbált minél több oxigénhez jutni, amikor megint annak a zajnak lett fültanúja, aminek a földszinten, csak most rögtön követte egy hangosabb, női nevetés is. Kiszáradt száján rezegve szökött ki a mondat, amivel megkérdezte, áll-e valaki a körteraszon, de a válasz ismét csak egy kuncogás volt, majd a csöndesség csapódott mellé. Rossz természetéből fakadó ellenszenves beszéde zúgolódva akart kitörni belőle, de nemcsak a szó, kis híján a vér is belefagyott, mert a hálójával szomszédos helyiségben zubogva öblített a vécétartály. Egész testét mozdulatlanná dermesztette a rettegés, és még saját, ziháló légvételét sem hallotta. Percek teltek el a nesztelenség homályában, amikor a mellkasába olyan erős fájdalom hasított, hogy az életben maradás ösztöne kiszakította a dermedt állapotból. Figyelte remegő kezét, amint az éjjeliszekrénye felé nyúlt, remélve, nem lelöki, hanem magához veszi a gyógyszerét. De hiába volt ő a villa úrnője, valamint hiába ítélkezhetett egykoron kemény parancsokkal leányok tömkelege fölött, mert akkor a fenyegetettségérzés nem engedte hatalomra tőri diktátori énjét, és a kis üvegcse a parkettán koppant. A kín és a titokzatos zajok mindent legyőző ereje újra az ágyba préselte, és tehetetlenül kellett eltűrnie, ahogy életmentő tablettája a szabadulás keringőjét járva táncolt a lakkozott felülettel. Szinte hallatszott gúnyos öröménekük, de akkor már képtelen volt a tőle megszokott, ordító paranccsal csendet követelni. A teraszajtó továbbra is nyitva volt, és a szellő be-befújt egy-egy ősz hajszálat a hozzá hasonló korú nők hajából, ő mégis vacogott. Erőtlen mozdulattal húzta a vállára a paplant, amikor az üveg és a parketta nászénekét felváltotta egy pattogás. Az irányába, a másik ajtó felé fordult, és látta, hogy egy teniszlabda nagyságú, világító fej követi, majd arrébb löki a padlón már megállt üveget, végül mintha dolgát végezte volna, lassú gurulással haladt meghatározatlan célja felé. Ám azt már Jolán képtelen volt tovább nézni, mert mint kiskorában, ha budapesti gyermekszobájában eluralta a kávéházból hazatérő mostohaapja iránti iszony, a fejére rántotta a takarót. A pillanatok töredéke alatt sós nedvesség folyt bőre minden pontjára, de jól tudta, nem a meleg gyapjú, hanem a szorongás hevítette, amely már kést szúrt zakatoló motorjába, amikor újfent észlelte a kislánykuncogást. A hang egyre közeledett hozzá, de ő még akkor sem mert kilépni a sötétség biztonságosnak tűnő rejtekéből, amikor egy ütést érzett a combján. Teste csak arra volt képes, hogy összerándulva viszonozzon egy keveset a fájdalommentes, de ijesztő érintésből, mert arra kellett koncentrálnia, hogy a körülötte lévő kevés és fülledt oxigénből minél többet adjon esdeklő szívének. Épp úgy érezte, megfullad, amikor szökellő léptek távolodtak tőle, azután fürdővíz csobogott a fal felől. Már semmi kétsége nem volt afelől, hogy az épületben nem egyedül tartózkodik, mert hitte, gonosz lelke nem hasadt ketté, illetve a naplemente óta nem borult el az elméje. Viszont a rémület és a szenvedés annyira a hatalmába kerítette, hogy nem tudta, mitévő legyen. Csak az lenne képes megmondani, ami az egész emberiséget a rabszolgasága alá hajtotta, hogy hányszor járt körbe a kakukkos óra nagymutatója, amire a kényszer annyi bátorságot öntött Jolánba, hogy óvatos mozdulattal, résnyire felemelte a takaróját. Ám azonnal meg is bánta, mert a fénylő fej közvetlen az orra előtt villogtatta meg réges rég elhamvasztott mostohaapja kéjsóvár szemeit, és bárgyú bazsalygását. A takaró azonnal visszacsapódott a nedves arcra, és majdnem csak szét is szakadt Jolán elkeseredett sikításától. Talán a ruganyos anyag számára megnyugtatóan hatott a fürdőszobából kitóduló, boldogsággal átitatott női nevetés, ámde a paplan alatt lapulónak maga volt a pokol. Tehetetlenségében csak feküdt és hallgatta az orgánumot, míg az át nem alakult gyönyörű, de fájdalmat sugalló énekhanggá. A víz fröcsögő hegedülése közben újra szólt a refrén, aminek sorai ismerősek lettek az öregasszonynak. Gondolkozni próbált, hogy hol találkozhatott már a bús versszakkal, de a levegőhiánytól képtelen volt. Ráébredt, hogy vagy ott fullad meg a paplan alatt, vagy legyőzi riadalmát. Nyirkos balja határozottan tolt a takarón, aminek következtében megint csak, de akkor a már várt pattogás dobolt az éneklés ütemére. A gyapjú felemelkedve engedte friss oxigénhez jutni a kiszakadni készülő szívet, és amennyire Jolán a kínzó gyötrelemtől képes volt, nagyot habzsolt belőle, majd erőtlenül kiült az ágy szélére. Látta, hogy a sötétséggel cimborázó, a parkettán heverő földöntúli pofa elégedetten vigyorgott rá, de mivel már tudta, gumi-lénye nem árthat neki, a tenyereire támaszkodva felállásra kész volt, ám a gyengeség győzött, és az öreg test a jobb oldalára vágódva terült el a padlón. A nyilallás már nemcsak a mellkasát, a csípőjét is gyötörte, de maradt még annyi energiája, hogy a karját kinyújtva elérje a gyógyszerét. Halkan pattant az üveg teteje, de csak nehézkesen engedte el egyik tartalmát, amely reszketve csúszott a vágyakozó nyelv alá. A kevés nyál munkához fogott, és oldani kezdte a tabletta porszemcséit, azok pedig a szorító marok görcsös ujjait húzták egyre távolabb a küszködő testrésztől. Ahogy lassacskán távolodott a gyötrődés, úgy nőtt az agy kapacitása, és ilyen gondolatok születtek benne:
„Tudom, hogy hallottam már ezt a nótát! De hol? Mikor? És egyáltalán kitől? Fel kell ülnöm, úgy jobban hat az orvosság is, és talán gondolkozni is jobban tudok!” – biztatta önmagát, majd bal tenyere segítségével feljebb tolta felső testét, és sikerült az ágynak támasztania a hátát. Az éneklés hirtelen csenddé változott, amitől újra összerezzent. Ült és várt, hogy milyen hátborzongató meglepetésre számíthat még, de nyugalom uralta a villát, amíg a rejtélyes leányhang ismét jókedvűen meg nem zavarta. Jolán visszatért ereje felszínre hozta utálatos mivoltát, és ekképp förmedt nem kívánatos vendégére: – Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?
   – Ha igazán érdekel, keress meg! – hangzott a suttogó válasz.
   Jolán nem szokta meg, hogy dirigáljanak neki, ezért ekképp ordított fel:
   – Keresgéljen téged, aki megbolondult! Hívom a rendőrséget!
   Vágyta, hogy a nevetgélés aggodalommá alakuljon, de amikor nem történt meg, dühe új erejével állt fel a földről, és lépett a telefonasztalhoz. De még fel sem emelte a kagylót, mert észrevette, hogy a vezeték, amely áramot lehelt volna a készülékbe, két darabban lifegett az asztalka különböző pontjain. Ismételten nyugtalanság hatolt belé, de a reménység végtelenségig kitartó szelleme sem illant el, és annak segítő kezét szorongatva iparkodott a körteraszon, illetve a spájzon áthaladva az előtérbe. Csakhogy hiába ért oda bicegősebben, mégis gyorsabban, mint szokott, mert az ott lévő telefonkészülék vezetékének is ugyanaz a sors jutott, mint a másiknak. Gyengesége a falhoz kényszerítette a hátát, és talán össze is esik, ha a mellette lévő fürdőszobából meg nem hallja a már jól ismert kuncogást. Ezidáig hiába ijedt meg tőle, akkor a kilátástalanságán és a haragján kívül más érzés nem volt benne, így lenyomta az ajtókilincset. Döbbenten nyugtázta, hogy az illemhely ugyanolyan állapotba volt, ahogyan ő hagyta, csak valami kicsi, fekete, számára doboznak tűnő tárgy világított a vécéülőke lehajtott tetején. Óvatos léptekkel közelített hozzá, és amikor majdnem megérintette, a dobozkából egy kisleány kuncogó hangja áradt. Jolán visítása megrezgette a villa erős, már sok-sok mindent kibírt falait, de rögtön utána egy női nevetés is, amelyet az öreg fülek a két egybenyíló szoba felől hallottak. Olyan indulat gyűlt össze az újfent vad zakatolásba kezdett szívben, hogy tulajdonosa elhatározta, ráncos ujjaival fojtja meg jókedélyű betolakodóját. Ám lelke hiába keverte mérgezett örvényét, agya leállításra kényszerítette, mert a hálójával szemben lévő szobából elhunyt fia halk nyöszörgése szakadozott ki. Úgy sietett át, mint a gyásznap évei előtt, melyet abban a pillanatban biztosan el is feledett, mert a szőnyegen átvágtatva haladt az ágyban fekvő felé. Átölelte az egyetlenegy embert, akit valaha szeretett, és nyálas szája cuppogva simult az archoz, de amikor megérezte annak hidegségét, továbbá bűzös gumiszagát, sikítva hátrált a szekrény felé. Észlelte, hogy papucsa talpa alatt darabokra tört egy másik, fekete dobozka, de közben két nevetős kérdést is:
   – Ó, csak nem gumibabává vált szegényke? Vagy csak simán meghalt?
   Jolánt az a tudat, hogy tragédiájából valaki kegyetlen tréfát űzött, állatias üvöltésre késztette:
   – Megöllek!!!
   – Ne fáradj, már megtetted! – tudatta nevetve, majd suttogott: – De feltámadtam és visszajöttem, hogy bosszút álljak!
   – Én sosem gyilkoltam! – ordította. – Sohasem gyilkoltam! Soha senkit...
   Ragozni akarta mondatait, de a mellkasába újra belenyilallt a fájdalom, ezért csak nyögdécselni volt képes. Csoszogva tartott hálószobája felé, hogy magához vegye gyógyszerét, de amikor átlépte a küszöböt, a számára legundorítóbb ábrázat a terasz felől pattogva rohant vele szemben. Megszeppent ugyan, de felindultsága jóval erősebb volt, és remélve, fülön csípheti az őt molesztálót, elindult a nyitott helyiség felé. Ám az, és a sorra következők is élettelenül várták, viszont a lépcsőházból önfeledten terjengett a jókedve, így Jolán haragvása sem maradt az emeleten. Tény, hogyha nincs az erős korlát, gurulva ért volna a földszintre, de az megtartotta még úgy is, hogy a szíve közepében egy betondarabot cipelt. Lekerült, és a fájdalmas pontnál gyűrögetve köntösét várt, honnan ad majd jelet magáról az, akit akkor tényleg képes lett volna meggyilkolni, de mivel csak a nesztelenség ólálkodott körülötte, elhatározta, a hosszú előtéren át a konyhába megy, hogy egy késsel a kezében nagyobb biztonságban tudhassa magát. Mialatt a kenyérvágókés a markába került, a famadárka olyan ricsajba fogott, hogy Jolán a pániktól megfordulva szabdalni kezdte szerencsétlen állatkát. A penge éle épp a csőrön csillant meg, amikor a már hiányolt nevetés átcsörtetett a villán. Az öregasszony a duplán halott madarat magára hagyta, és amennyire sajgó csípője és mellkasa engedte, sietve követte a lármát. Megtorpant a pincelejárónál, mert újból lentről szállt fel a gyermeki kuncogás, de azzal a tudattal, ha dobozból árad, ha egy hús-vér kislányból, ő lemegy és szétkaszabolja, épp lépni akart, amikor két jéghideg kéz a vállára csapódott, és efféle búgás jutott a hallójáratába:
   – Húúú! – Ezt egy nevetés kísérte, majd egy utasítás: – Hátra ne nézz, csak eredj lefelé! – Jolán beszélni és mozdulni is akart, de a kínhoz párosult légszomjtól egyikre sem volt képes, ezért ismételten az a hang szólalt meg, amivel addig az estéig sosem találkozott: – Ha nem mész magad, viszlek! Akarom mondani: rángatlak, ahogy te engem, a második éjszakán. Emlékszel még? Én igen! Én sosem fogom elfelejteni, ezért is vagyok itt, veled! Csak veled! Csak most, hogy szerencsétlen fattyúd kipurcant! – A hangszín egyre erősödött, és már az utálatosság fűszerezte, majd az egyik jeges kéz megmarkolta az ősz hajat, és egy rántó mozdulattal a földre kényszerítette a megöregedett testet. Jolán ordított a szenvedéstől, de össze-összeszoruló szemén keresztül látta, hogy egy fehér lepedőbe bújtatott test fordult meg körülötte, és a hajánál fogva húzta lefelé a lépcsőn. – Vajon apró darabokra törik a csontod? Az enyém megúszta, de én még csak gyerek voltam, nem ilyen aszott nyanya, mint te. Emlékszel már? – kérdezte, miközben jobbra fordult, és a helyiségben lévő asztal tetejére rángatta a tehetetlent.
   Jolán két csuklója hátrafeszítve bilincselődött az asztal két lábához, míg a bokái terpeszbe a másik kettőhöz. Hallotta, ahogyan össze-összekoccant fogai közül így törtek ki a szavak:
   – Mari. Szegesi Mari.
   – Telibe trafáltál, kisanyám! – kurjantotta, és mialatt fel is nevetett, lehúzta magáról a lepedőt. – Jó a memóriád, nyanya! – tudatta, majd ifjú teste körbe-körbe járt az asztal körül. – Lássuk csak, mit is csináljak most veled? Tépjem le rólad a ruhákat, mint te régen rólam? Á, az nem jó ötlet, mert az én fiam nincs itt velem, és nem is Down-kóros, én meg nem vagyok olyan beteg állat, mint te. De akkor mit is...
   Nem volt túl nagy talány Jolán számára, hogy miként akart folytatódni a mondat, ezért nem az, sokkal inkább egy másik dolog érdekelte, ami túlröpült a rettegésén és a kínzó szívfájdalmán is.
   – Ha tényleg te vagy Szegesi Mari, hogy lehetsz ilyen fiatal? Csak harmincnégy év van köztünk.
   – Hogy neked milyen jó a memóriád! – gúnyolódott. – Harmincnégy év és tizenegy nap. Ezért annyi idősre műtettem át magam a jövőben – közölte, majd az öregasszony feje fölé állt, és a haját húzva így folytatta: – De ha ilyen jól emlékszel rám, akkor van rá esély, hogy én voltam az egyetlenegy kislány, akit meztelenre vetkőztetve, kikötözve a beteg fiad elé löktél, hogy az kiélje rajtam minden degenerált perverzitását? Igen? Vagy másokon is élvezkedett? Másokat is mart, karmolt? Másoknak is leharapta a mellbimbóit? – Hangszíne hűvösebb volt, mint a pince levegője, de a tekintete nem ölt. – Na, beszélj már! – kérte lágy tónusra váltva, a hajszálakat elengedve.
   – Igen. Ebben a pincében, míg a fiamat itt kellett rejtegetnem, csak te és én jártam. Ferikéről még a nevelőnők sem tudtak. Téged sem akartalak lehozni, csak egyszer kiszökött Ferikém, és téged, meg még négy lányt megpillantott. Utána még jobban őriztem, de nem hagyott békén. Mindig azt hajtogatta, hogy barátkozni akar a sárga hajú kislánnyal.
   – Barátkozni??? – üvöltött fel Mária, miközben jobb öklével Jolán mellkasára ütött. De azonnal meg is bánta, mert a ráncos bőr falfehér lett, és a szájon a kínlódás minden borzalma egyszerre tódult ki. – Te, meg ne dögölj itt nekem! Játszunk még, hogy te is...
  – Nagyon fáj a szívem! – nyöszörgött a kibilincselt. – Érzem, elhagy az erőm. Azt csinálsz velem, amit akarsz, úgysem tehetek ellene semmit. De hadd kérdezzek előtte valamit! Hogy értetted azt az előbb, hogy a jövőben átműtteted magad.
   Mária olyan jóízűt nevetett, mintha Jolán egy viccet mesélt volna el, majd copfot csinált aranyszőke hajából, és a szája kanyarulatát megtartva beszélt:
   – Jó, lásd kivel van dolgod, válaszolok! De csak hogy tudd, én nem vagyok olyan szemét, mint te. A jövőből érkeztem a fiam által feltalált időgéppel. Tudta, hogy az aljasságod tönkretette a gyerekkorom, és mivel hatalmas koponya, elhatározta, megoldja, hogy bosszút álljak. Élek még ebben a korban is, épp hatvan éves vagyok, de öregen hogyan szaladtam volna helyiségről helyiségre, ha...
   – Szóval, a jövőből jöttél – szakította félbe erőtlen szavakkal Jolán, majd fehér arcára egy halovány életszín szökött, ahogyan tovább beszélt: – Akkor rossz időt választottál. Nem jó helyen játszod a bosszú angyalát. Sőt, megbosszulnod sem kell, ha még korábbra mész vissza az időben, és megakadályozod, hogy a mostohaapám évekig tartó erőszakoskodása miatt a méhembe kerüljön Ferike. Szerettem, de...
   – Nahát, hogy neked még mindig hogy vág az agyad! – kacagott fel újra Mária. – Az is a terveim között szerepel. Csak először még sok állomás vár rám, hogy az életednek minden hetében bosszút álljak rajtad. Minden alkalommal más-más kínhalált fogsz halni, mire eljutok a keserűségem okozta állomásig.
   – Tégy, ahogy akarsz, úgysem tehetek ellene semmit! – jelentette ki egyre bágyadtabb hangon. – A... a mostani sikerül...ül...ült, meee..., mert én...én... most meghalok. Úgy é...érzem, én...

 – VÉGE –

Érd, 2014. 04. 18.