Lovrics Rebeka: 

Attila kedvenc karbantartója

                                                  

– Ígérem, ezentúl mindenre pontosan figyelek, csak ne bántson megint! Soha többé nem felejtek hüvelyt a borsószemek között – zokogta a hat éves kisgyermek az őt lefogó mostohaanyjának.

De hiába rimánkodott, a kegyetlen asszony lekapta az asztalról a sodrófát, és addig ütötte a kicsi testet, amíg az már kapálózni sem volt képes.

Ilyen és ehhez hasonló rémálmokra riadt reggelente a huszadik évét betöltött Zsolt, aki az iszonyatos gyerekkorát elhagyva, közel négy éve Balatonalmádi egyedülálló szépségű épületében, a Sári-villában lelt nyugalmat és munkát. Bár a ház kisasszonya, Zseraldina mindig nagyon utálatos volt vele, de róla az nemcsak azért pergett le, mert a szintén húsz éves szűz mindenkivel az volt, hanem azért is, mert munkaadója, és egyben a villa tulajdonosa, Attila olyan szeretettel viszonyult hozzá, mint még senki a világon. Azon a forró, júliusi reggelen is együtt kávéztak az udvarban, a farönkökből kialakított székek kényelmében, és a napernyő árnyékában.

– Meg kéne nősülnöd! – hozta szóba egyik gyakori témáját a negyvenhét éves férfi. – Értem én, hogy a mostohaanyád miatt gyűlölöd a nőket, de hidd el nekem, nem mindegyik házisárkány. Jó, én is egy boszorkányt fogtam ki, de hiszem, nem mindegyik olyan, mint Zsuzsa volt. És ha egyszer megérint egy szép asszony szeme, nem fogok tiltakozni a megismerkedés ellen. Neked is csak ezt tudom javasolni.

– Nem tudom, Till – vonakodott dús, szinte az egész arcát betakaró, fekete szakállát vakargatva a karbantartó. – Nem érdekelnek engem a nők. De azt a kedvedért megígérem, hogyha rám talál a szerelem, nem fogok hadakozni ellene.

– Ez a beszéd! – csapott mosolyogva a mellette ülő vállára. – Ne is legyél olyan nemgyűlölő, mint a lányom. Tudod, ő meg a férfiaktól viszolyog. Pedig hány kérője lehetett volna...! De hát csak a külseje vonzza a fiúkat, a természete már taszítja. Pont olyan, mint az anyja volt. Jaj, de tudott ő is hisztizni, kényeskedni, veszekedni,...

Attila, mint már annyiszor, akkor is tovább tudta volna sorolni négy és fél éve elhunyt felesége borzalmas tulajdonságait, de inkább csak legyintett egyet, és annak örült, hogy péntek lévén a szokásosnál is kevesebbet kell dolgoznia, majd elhatározta, egyik autószalonjában sem teszi tiszteletét.

– Jól is csinálod! – bólogatott nyújtózkodva Zsolt. – Én felrakom az új csillárokat, és délután tűzök a szokásos pénteki biliárdpartira.

– Nagyon helyes! Mivel este Dina is megy a barátnőjéhez, sőt ott is alszik, egész éjjel csak az enyém lesz a három szint, és kiengedhetem a pincéből a hárememet – bohóckodott kacsintva.

Zsolt felkacagott, de nem sok időre, mert az emlegetett helyiségről eszébe jutott, hogy a boros polcok fölötti díszvilágítás elfelejtette funkcióját, és a bár főnöke sosem sürgette, ő, jó munkás gyanánt, azonnal munkához is látott, miközben magában a jólelkű nevelőapjának mondott köszönetet, aki, ha tehette, nemcsak mostohaanyja bántalmazásaitól védte meg, hanem mindenre megtanította, amit egy férfinek hasznos tudnia. Ügyes kezei hamar végeztek, majd megtisztultak, mert remélték, a másik férfikézzel egyszerre nyúlhatnak a reggelizést segítő villához. De épp, amikor a ház idős, már negyven éve hűségesen és kiválóan dolgozó szakácsnője, Erzsébet eléjük rakta a szalonnás tojásrántottát, Zseraldina ásítva botorkált a faasztalhoz.

– Nehogy már ezzel kelljen ennem! – mutatott az orrát felhúzva Zsoltra.

– Neked is jó reggel, Dina! – mordult rá az édesapja, majd így folytatta: – Tudod, mennyire haragszom ezért az ellenszenves viselkedéséért! Zsolti szinte már családtag. Tessék vele aszerint bánni!

A rendre intett elhúzta a száját, de mielőtt újabb nemtetszését fejezhette volna ki, sikítva csapott meztelen bokájára:

– Jaj, megcsípett egy légy!

Abban a pillanatban Zsolt is a bokájához kapott, de csak rövid ideig vakargatta, aztán zavartan állt fel az asztaltól, és úgy is szólalt meg:

– Semmi baj, Till! Én reggelizem Erzsikével. További jó étvágyat! – kívánta mosolyogva, majd elindult.

– Nem úgy megy az, fiam! – rikkantott utána alkalmazója. – Ülj csak le és egyél velünk!

– Köszönöm szépen, de bent amúgy is hűvösebb van – közölte visszafordulva, változatlan mosolygással, azután haladt tovább, de még egy pillanatra a lábához ért, és ismételten megvakarta.

– Látod, mit csináltál? – panaszkodott a megcsípett testrészét folyamatosan kapargató lányának Attila.

– Én ugyan semmit! – vetette pökhendin édesapja felé. – Csak elkergettem egy paraszt mocskos mancsát a tányéromtól.

– Hogy beszélhetsz így?! – tudakolta megbotránkozva. – Az ilyen megjegyzéseid miatt szégyellem, hogy a gyerekem vagy!

– És? – tette fel a költői kérdést a vállait felrántva. – A lényeg, hogy anya most is büszke lett volna rám! Ő tudta, hogy hol van a helye az alja népnek! És most szeretnék végre nyugton enni!

Az özvegyember csak nézte lánya kreol bőrét, rikító gyöngyfogát, és mialatt szinte feleségét látta magával szemben, szavakat sem talált a modortalanságára. De már rég megszokta, ezért túl hosszasan nem bánkódott miatta, csak azt sajnálta, hogy elviselhetetlensége miatt soha sem lesz nagyapa. Viszont amikor délután egyedül maradt a házban, hol azon töprengett, hogy nem is baj, ha az a gonosz stílus nem öröklődik tovább, hol azon, ha mégis após lesz egyszer az életben, szegény vejének majd mi mindent kell eltűrnie.

 

Még reggel is hasonló gondolatokkal ébredt, és alig várta, hogy megossza Zsolttal, de a fiatalember nem ült a szokásos időpontban a kerti asztalnál. A villa ura attól függetlenül helyet foglalt, és remélte, csak azért késik a nagyon kedvelt karbantartója, mert túl jól sikerült az esti kiruccanása. Ám amikor már a tele lévő porcelán átvette a levegő hőmérsékletét, bement a házba, és bekopogott a Zsoltnak átadott, közvetlen a lépcsőházból nyíló szoba ajtaján. Mivel válasz nem érkezett, lassan, de hangos köszönések közepette benyitott. De ott, illetve a mellette lévő fürdőszobában és előtérben is csak annyira látta a keresettett, mint az udvaron. Átment a konyhába, és a szalámit szeletelő Erzsébetet kérdezte, aznap találkozott-e Zsolttal.

– Nem – felelte. – Tudod, hogy rosszul alszom, és sokat virrasztok, de őt nem, csak Dinát hallottam hazajönni az éjjel. Vagyis hajnalban. Nincs a lakrészében?

– Nincs.

– Furcsa, pedig még sosem maradt ki egész éjszakára, hogy reggel, ha kell, időben tudjon kezdeni.

– Így van. Nem is értem. Tényleg nagyon furcsa. De az is, hogy Dina hazajött. Ráadásul éjjel. De mit tehetnék, várok még.

Úgy is tett. Lánya ébredéséig a bejárati ajtót támasztotta, hátha meglátja betoppanni Zsoltot, de csak Zseraldina csoszogott lefelé a lépcsőn, miközben egy hangosat köszönt:

– Jó reggelt! Zaklatottnak tűnsz, apucikám!

Szerencse, hogy Attila hátát tartotta az ajtófélfa, különben biztos, hogy hanyatt vágódott volna.

– Apucikám??? – értetlenkedett kikerekedett szemekkel. – Életedben nem hívtál így! És három éves korod óta nem is köszöntél nekem! Meg anyádon kívül talán senkinek sem!

– Tudom, tudom! – erősítette meg a tényt szemlesütve, de a következő pillanatban megpördülve ugrott le az utolsó lépcsőfokról, és kacagva szaladt a tátott szájjal állóhoz, majd miután egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára, ezt kiáltotta: – De éjjel csoda történt velem! Gyere, kávézzunk együtt, és közben elmesélem! – hadarta lelkesen, majd megragadta édesapja kezét, és pajkosan húzta ki az udvarra. Tapsikolva ugrott kedvenc székébe, mialatt fülig érő szájjal hozzá is fogott élménybeszámolójához: – Képzeld, este megismerkedtem egy sráccal! Az egész úgy kezdődött, hogy mint tudod, Judithoz indultam, de egy hatalmasat tanyáltam a járdarésbe nőtt fűcsomóban. Jól megütöttem a térdem. De nem számít! Hamar meggyógyult. Ugyanis, jött ő, a hős megmentő! Jaj, apucika, olyan nagyon szép szemei vannak! Jött és felsegített. Még jó, hogy rögtön a szemébe néztem, és így nem voltam vele undi. Mert hát azzal a szempárral nem lehet undiskodni! Jaj, apucikám, olyan nagyon gyönyörűek! Szóval, felsegített, és én rögtön el is felejtettem, hogy Judithoz indultam. Csomót sétáltam vele. Mármint Krisszel. Merthogy úgy hívják. Jaj, olyan nagyon jó volt! Sétáltunk, beszélgettünk, utána hazakísért, és a kapuban megcsókoltam. Vagyis megcsókoltuk egymást! Mennyei volt! Azt hiszem, szeretem.

Attila szavakat nem találva hallgatta lányát, és úgy belebambult a sugárzó énjébe, hogy azt sem tudta, miként került a kezébe a Zsoltnak kivitt kávéscsésze, csak azt érezte, szorongatja, illetve a levegő által simogatott nyelve kávéízű. Attól tért magához, hogy a széken ficánkoló olyan kedves mosolyt küldött a feketét elé tevő Erzsébetre, amilyet még soha életében senkinek, sőt szép, kerek mondatban meg is köszönte. A nagyokat pislogó értetlenkedve vette tudomásul, hogy szakácsnője egy cseppet sem döbbent meg a szeretettel teli viselkedéstől, csak visszamosolyogva ment a dolgára.

– Hát! Hú! – kezdte a reakcióját. – Hűha! Nagyon megleptél! Nem is tudom, mit mondjak! Örülök! Nagyon örülök! És odáig vagyok a remek hangulatodtól! Ha tudtam volna, hogy a szerelem ilyen jó hatással van rád, már rég összehoztalak volna valakivel – viccelődöt kacsintva. – Mikor láthatom a fiút?

– Hamarosan bemutatom – ígérte, majd a tekintete a villa sarka felé csapódott, szája pedig felkiáltott: – Ó, de guszta szendvicskék! Köszönjük, Erzsike!

– Nagyon szívesen! Jó étvágyat!

A villa ura nézte, szakácsnője arca is hasonló jókedvet árasztott, mint egyetlen gyermekéé, de elképzelni sem tudta, hogy a két nő, akik tíz éve szinte egymásra sem pillantottak, miért sugároznak annyira. Persze örült összeakadt mosolyuknak, de az okára is kíváncsi lett volna, viszont arra még jobban, miért kell anélkül az ember nélkül reggeliznie, akivel oly gyakran ült egy asztalnál. Nem is evett sokat, ami lányának is feltűnt, mert amikor látta, hogy a férfias kéz eltolta maga elől a tányért, ezt kérdezte:

– Mi a baj? Alig ettél.

– Zsolti nem jött haza az éjjel. Tudom, hogy téged nem érdekel, de én nagyon aggódom érte.

– Én meg azt tudom, hogy mindig szerettél volna egy fiút, és egy kicsit vele akarod pótolni a hiányát.

– A mondatodnak csak az eleje igaz. Tényleg olyan egy kicsit, mintha a fogadott fiam lenne, de nem ezért kedvelem. Egyszerűen mint embert tartom nagyra. Az a fiú csupa jóság. Párját ritkítja a lelke.

– Épp ezért ne aggódj miatta. Biztosan visszatalál. Csak talán csajozik egy sort.

– Nem szokott, de remélem, most kivételt tett!

– Miért is ne?! – rikkantotta, majd a száját megtörölve egészen közel hajol édesapjához, és huncutkodós suttogásba kezdett: – Lehet, hogy vele is csoda történt az éjjel. Lehet, 2002. július 14-e a csodák péntekje. Vagy a csodák éjjele.

– Megkergültél, te csaj! – nevetett fel. – De legyen neked igazad! Meg hát csak hazajönne, ha nem érezné jól magát ott, ahol van. A fürdőmben csöpögő csap meg ráér.

– Csöpög a csapod? – furcsállta visszahőkölve. – Mióta és melyik? A kád vagy a mosdó?

Attila összehúzta a szemeit, úgy nézett a kíváncsiskodóra.

– A mosdó, és reggel vettem észre, de ez neked miért olyan fontos? Mióta érdekel téged, ha...

– Nem érdekel – szakította félbe kicsit zavartan, majd közönyt telepített az arcára, és az állát vakargatva beszélt tovább: –, csak úgy kérdeztem. Az apa tekintete lánya szemébe kúszott, és azon keresztül próbálta vizsgálgatni lelke jó útra téved kavicsait, de még mielőtt kitalálta volna, honnan gyűjtött annyi értékes darabot, a vastag száj szóra nyílt: – A mobilján hívtad már?

– Nem, de ez egy jó ötlet! – ismerte el, majd tettekkel bizonyította, de amikor a sokadik hívás után is csak azt hallotta egy géphangtól, hogy később próbálja újrahívni a kikapcsolt telefont, akkor csüggedten felsóhajtott: – Nem veszi fel. Felhívom a rendőrséget.

– Jaj, azért azt ne! Ne aggódj, apucikám, tombol egy kicsit, aztán hazatalál. Meg a zsaruk rögtön úgysem csinálnak semmit.

– Ez igaz. Jó, akkor elmegyek a biliárdszalonba, hátha ott tudnak valamit róla.

– Menjél, addig úgysem nyugszol. Én meg felhívom Juditot, és pletyizek vele az éjszakáról.

Attila egyik szeme bármennyire is nevetett gyermeke pozitív átalakulása miatt, a másik szinte sírt, annyira aggódott Zsoltért, így gyalogosan, de szapora léptekkel haladt célállomása felé. A bárpult mögött egy szemrevaló, fiatal leány kacérkodott a pultot támasztó fiatalemberre, de amikor megtudta, a megérkezett kit keres, lehajolt, majd egy borítékkal a kezében egyenesedett ki, és mialatt Attila felé nyújtotta, ezt mondta:

– Reggel a kolléganőm ezt nyomta a kezembe, és arra kért, adjam át önnek.

– De mi ez? – kérdezte, és elvette a fehér papírt.

– Nem tudom, csak azt, hogy attól a szakállas, szótlan csávótól magas jattot kaptunk azért, hogy az ön saját kezébe adjuk át. Fogyaszt valamit?

– Nem – felelte tömören, majd köszönt és távozott.

Lába már jóval lassúbb léptekkel taposta a hazafelé vezető utat, hogy szeme tisztán láthassa a levelezőlapra írt sorokat:

Kedves Till!

 

Ne haragudj, hogy köszönés nélkül tűnök el, de úgy érzem, így lesz a legjobb. Az egyik hajón egy klassz munkalehetőséget ajánlottak, és úgy döntöttem, elfogadom. Jó a pénz, és ott talán senkinek sem leszek útjában, nem úgy, mint a villában a lányodnak. Nem haragszom rá, mert megszoktam a természetét, és kérlek, Te se őt okold! Jó lesz ez így. A hajón talán még becsajoznom is sikerül majd. Ha igen, megírom, és ha rám talál a szerelem, pár év múlva bemutatom Neked a családomat.

Köszönök mindent!

Mindig jó érzéssel fogok gondolni Rád!

 

Baráti szeretettel: Zsolti

 

Kétszer is elolvasta a búcsúlevelet, de a beleírt kérést fel sem fogta, mert a villába érve felszáguldott a harmadik szintre, és az öklével verte a lányszoba ajtaját.

– Nyitva! – kiáltott ki Zseraldina, majd a kezében tartott naplóját az ágyra tette, és kíváncsi szemmel nézett a küszöböt átlépőre. – Azt hittem, beszakítod az ajtóm – jegyezte meg halvány mosollyal.

– Mert én meg azt hittem, zárva van. Mindig be szoktál zárkózni. De ez most nem téma! De ez már az! – tudatta, majd egyenesen az ágyon ülő combjára dobta a borítékot, és mérgesen nyílt ki a szája: – Nézd meg, megint mit műveltél! Szégyellem, hogy az utódom vagy, és inkább azt kívánom, soha meg sem születtél volna! Kisbaba korodtól csak a baj van veled! Egyfolytában hisztiztél és bőgtél! Bíztam benne, hogy majd kinövöd, de nemhogy nem tetted, még gonoszsággal tetőzted! A véred minden cseppje gonosz, akárcsak az anyádé volt! Átkozom az a napot, amikor elvettem! Csak ne lett volna olyan gyönyörű! Tudod, mennyire szeretnék unokákat, de inkább azt kívánom, sose menj férjhez, mert szerencsétlen uradnak is tönkretennéd az életét! – Zseraldina csak ült, és némán tűrte a szidalmakat, amik ezzel tetőződtek: – Bárcsak ne léteznél!

Az ajtó csapódott a magából kikelt mögött, a sértegetett pedig félhangosan olvasta el a levelet. A végére érve ugyanazt a hangulatot érezte, mint édesapja, fél órával korábban, amikor kilépett a villa kapuján. Azért is volt, hogy az ő lába is mozdult, és a haragos keresésére indult. Ott találta meg, ahol a karbantartóval olyan sokat beszélgetett, majd közvetlen a mellette lévő faszékre ült, és óvatos mozdulattal tette a vállára a kezét.

– Ne haragudj! – kérte lágy suttogással. – Nem akartam rosszat, csak nagyon hülye voltam, de ígérem, esküszöm, hogy mától megváltozom!

Attila befejezte az asztallábbal folytatott szemezést, és lassan emelte a mesébe illően szép szempárra a sajátját.

– Hm! Tényleg teljesen olyan vagy, mint az anyád volt, de talán mégsem, mert ő soha, egész életében egyetlenegyszer sem kért bocsánatot, és a hibáját sem ismerte el sohasem. Szerinted tényleg képes lennél elhagyni a megörökölt gonoszságát?

– Igen! Érzem, hogy igen! Csak kérlek, segíts, és ne haragudj rám!

– Megpróbálom. De nagyon hiányzik Zsolti! Annyira megszoktam! Tudod, volt már vagy tíz karbantartóm, de ő volt a kedvencem. De remélem, boldog ember lesz, és azt is, igaz, amit a levél végére írt. De csak-csak, mert a szelleme visszatérhetett, ugyanis mielőtt lejöttem, a mosdóba kellett mennem, és nem láttam csöpögni a csapot.

A remény örök életű keze egy apró, mégis tisztán látható mosolyt simított a szájára, és mintha tilos lenne neki mint apának, félszegen indította a tenyerét lánya arca felé, majd épphogy megérintve megcirógatta. Zseraldina szeme sarkában összegyűlt egy könnycsepp, amely akkor buggyant ki, amikor hirtelen, vad mozdulattal édesapja nyaka köré fonta a karjait, és szorosan átölelte. A sós nedű záporozni kezdett a csordultig telt könnycsatornából, majd a világosbarna ingre zúdult.

– Szeretlek! – tört fel a zokogás a szépségből. – Olyan nagyon szeretlek! És olyan nagyon hiányoztál!

Attila tenyereit a szeretet kényszere a karcsú hátra tapasztották, mialatt a szája remegve nyílt szét:

– Te sírsz? De miért sírsz? És azt mondtad: szeretsz! Te azt mondtad nekem, hogy szeretsz? Jól hallottam? Nézz már rám, Babarózsám! – kérte, majd felcsúsztatta a tenyereit, és csak a két pici fülön állította meg, amelyeket enyhén megszorítva húzta magával szembe a csodaszép arcot. – Te tényleg szeretsz?

– Nagyon, nagyon szeretlek! – szipogta könnyeit törölgetve. – Olyan aranyosan mondtad, hogy Babarózsám! De hogy jött ez neked?

– Így hívtalak picike korodban? Nem emlékszel?

– Sajnos nem! Azért hagytad el, mert undok voltam?

– Igen – válaszolta halkan, a fejét lehajtva.

Ám Zseraldina utánahajolt, és már mosolyogva tett fel egy másik kérdést:

– Ha többé nem leszek az, hívnál megint így?

– Boldogan, Babarózsám!

– Ej már, elsózzátok a levest! – kiáltott fel a semmiből előtűnve, kezében egy kockás pamuttal legyezgetve Erzsébet. – Jöttem, hogy letöröljem az asztalt, és lassan terítsek, erre azt látom, hogy nem is kellett volna bevizeznem a kendőt. De beszélgessetek csak, még alig múlt tizenegy, majd jövök később.

– Gyere csak nyugodtan, drága Erzsike! Amit a legjobban tudni akartam, megtudtam, mert elmondta az én Babarózsám! – közölte a szákácsnővel, de közben érzelemmel megtelt szemei csakis gyermekét nézték.

A húsleves nem volt sós, hanem pont olyan ízletes, mint mindig, ha az ügyes asszony fűszerezte, akárcsak a többi étel, továbbá a délután, amit Zseraldina angyali kedvessége tett fenségessé. A rengeteg beszélgetés közepette Attila meg is feledkezett Zsoltról, és késő este, amikor még jó éjszakát puszit is kapott lányától, úgy feküdt le az ágyába, hogy lassan maga is elhitte, az előző éjszaka varázserővel bírhatott.

 

Biztos, hogy a sok izgalom az álmára is hatással volt, mert többször is felébredt, de éjfél után nem sokkal az illemhely is hívogatta, így a nyitott körteraszra kilépve indult volna felé, de Erzsébetnek az udvarról felszálló suttogása a terasz szecessziós díszítésű korlátjához csalta:

– Mondtam, hogy neked nem is kell. Majd én mindent elintézek! Menj fel és aludj!

– De hogy tudnék, ennyi szörnyűség után? – hallatszott a sötétség által felerősített Zseraldina hangja. – Egy életen át lelkiismeret-furdalásom lesz!

– Azt megtiltom! Én követtem, én vágtam el a torkát, én aprítottam fel, én főztem meg, én daráltam mócsinggá, és én nyomkodom a hangyabolyokba is! A te kezed tiszta marad! Menj és feküdj le, ahogy kértelek!

– De...

Attila majdnem csak lezuhant a körteraszról, amikor meghallotta szakácsnője mondatait, de erőt gyűjtött és leszólt:

– Ti meg miről beszélgettek odalent? Miket hordtál össze, Erzsike? Most álmodom vagy alszom?

– Atis, tedd meg, hogy mint kiskorodban, most is szót fogadsz nekem! Légy szíves, most megint te fogadj szót nekem, és menj vissza a szobádba!

– Erzsike, rég felnőttem, de a tiszteletem is velem öregedett, ezért jelenleg, számodra csak azzal szolgálhatok. Ezért most mint főnököd kérlek, hogy mondd el, mit süketeltél össze az előbb! Lemegyek és hallgatlak. – A két nőből egyszerre tódult ki a félelem és a megkönnyebbülés sóhaja, amikor a férfi papucsa a lépcsőn csattogott, majd megismétlődött, mihelyst megállt velük szemben. – Na, halljam, mit hallottam rosszul az előbb!

– Semmit, mert...

Zseraldina halk szavait Erzsébet magabiztos beszéde törte meg:

– Majd inkább én! – Nagy levegőt vett, és azt mind Attilára fújva, egy kérdéssel kezdte meg a válaszadást: – Feladnál a rendőrségen, ha megtudnád, hogy gyilkoltam?

Attila jobbja a kócos, rövid hajába túrt, cserepes szája pedig ilyenformán mozdult:

– Erzsike! Két perce ébredtem. Azt sem tudom, hogy hívnak, erre te ilyen hülyeséggel...

– Atis fiam! Öreg vagyok, nem hülye, ezért nem beszélek össze-vissza. Igazat mondtam. Gyilkoltam.

A bal kéz is követte a jobbot, majd összefogva olyan egyedi kócfrizurát varázsoltak az özvegyember feje tetejére, hogyha ő tükör elé állt volna, biztosan megijedt volna saját magától.

– Erzsike! Éjjel van, és...

– Jó! – csattant fel az asszony hangja: – Akkor kezdem a legelején. 1982 januárjában hasított belém először a gondolat, hogy másként leszel apa, mint ahogy azt a feleséged mondogatta..

– Mit mondtál??? – kiáltott bele az éjszakába a férfi.

Erzsébet, mint hajdanán, fiatal nőként, Attila mögé állt, és a hátát nyomva tuszkolta befelé a házba, de a lábával egy időben a szája is járt:

– Anyukám nagymamámtól tudta, hogy nagyanyósod milyen volt terhesen, és sokat mondogatta. Talán te is hallottad olykor-olykor, mert sokszor felemlegette, mint azt is, hogy neki köszönhető, hogy te és Zsuzsanna asszony – de hogy meghalt, már csak Zsuzsabanya. Na, de halottakról jól vagy semmit...

– Erzsike! – szólt erélyesen a házba lépő férfi, majd megtorpant, illetve megfordult a lépcsőfeljáró előtt, és híres kedvességét félredobva az asszonyra förmedt: – Magamtól is tudom, hogy az anyósom ajánlásával lettél a családunk szakácsa. Csak a lényeget mondd!

– Jól van, na! – legyintette, majd elindult az előtér felé, és ekképp folytatta: – Mondom, mondom, csak hadd üljek már le, mert alig kapok levegőt! – kérte, utána konyhába ment, és az egyik széken megpihenve, jobb tenyerével az arcát legyezgetve fújtatott: – Valahol ott tartottam, hogy anyukámtól tudom, milyen volt nagyanyósod terhesen. A te feleséged is pont úgy viselkedett. El is mondtam anyukámnak, mire ő ezt mondta: „Meglátod, ő is ikreket hoz majd a világra, de olyan tűz-víz természetűeket, mint az én nagyasszonyom, meg a testvére, Piroska!” Mondogattam én neki, hogy az orvos csak egy babát lát, de ő nem hitt nekem, csak fújta a magáét. De a hónapok múltával annyira bogarat ültetett a fülembe, meg Zsuzsabanya is olyan furcsa volt, no meg az az óriáshasa...! – Még egyet suhintott a kezével, majd mindkét tenyerét a combjára fektette, és azokat dörzsölgetve pörgette tovább a nyelvét: – Szóval, kezdtem hinni, hogy igaza van. De hát nem lett csak egy gyerek, és ezt Zsuzsabanya sokszor, fennhangon meg is erősítette. Teltek az évek, és láttam, hogy Zseraldina kiköpött az anyja meg anyai nagyanyja. De anyukám már kiskorában másra is felhívta a figyelmemet: „Nézd, megint úgy csapott a homlokára, mintha ráröpült volna valami!” Vagy: „Megint ok nélkül rezzent össze, mintha megijedt volna valamitől” De ilyeneket is sokszor mondott: „Figyeld, megint ok nélkül fájlalja a hátát! Tudjuk, hogy kényes, de ez más! Érzi az ikre fájdalmát! Ő valahol nagyon szenved. Menj, lyányom, és derítsd ki, az asszonyod mit csinált a másik gyerekével! Biztos, hogy kettőt szült, de mivel egyet sem akart, azt eladta, vagy tudom is én, mit csinált veled! Én mondom, derítsd ki!” Ő mondta, én meg megtettem. – Lajos úgy csoszogott a mosogatóhoz, mintha az elmúlt percek alatt húsz évet öregedett volna, és a fölötte lévő szekrényajtót is akképp nyitotta ki. Tétova mozdulattal nyúlt az egyik pohár után, amit előbb teleengedett csapvízzel, majd remegő kezével táncra kényszerítve vitte az ajkához. Mindkét szája sarkán csurgott kifelé a víz, de akkor Erzsébetet sem az érdekelte, a pizsama felissza-e mindet, vagy neki kell-e majd a mopért szaladnia, hanem az, mielőbb elmondhassa, ami a szívét nyomta: – Tudod, hogy szerettem a villát. Te és a szüleid voltatok a családom, ezért nem is mentem férjhez, de azért szerelem nekem is kellett. Megismertem egy özvegy magánnyomozót, akivel évek óta tartom a...

A kézben ficánkoló pohár nagyot csattanva csapódott a mosogatóba, és az darabokra hullt csilingelésével, Attila pedig egy ordítással ezt kérte:

– A lényeget!!!

– Apucika, kérlek...

Zseraldinát viszont Erzsébet szakította félbe:

– Hagyd csak, gyermekem! – sóhajtotta, majd újra a főnökére nézett: – Próbálom, de hidd el, hogy nem könnyű! Szóval, a szeretőmmel megkerestettem a másik kislányodat, akinek az anyja csak életet és nevet adott: Zsófiát – Mondatát lezárva felállt és megfogta a lánykezet. – Akkor már tizenhat éves volt, és egyedül élt a nevelőapjával.

Az elhangzott szó miatt eljött a pillanat, amikor a hajadon már nem bírt a nyelvével:

– Pista bácsi jó ember volt. Ha látta, hogy a mostohaanyám vert, mindig megmentett tőle, csak sajnos nagy volt a birtok, és sok dolga volt rajta. Volt, hogy csak reggel, este láttam. Mindig szeretett volna egy fiút, de a mostohaanyám meddő volt. Mivel más gyereke nem volt, nekem adta át a tudását, ami a kezében volt. Tizenhárom éves koromban halt meg a mostohaanyám, onnantól lett jó az életem. A nevelőapámnak mindig azt hazudta, hogy távoli rokonainak a gyereke vagyok, ezért vett magához, de Erzsike ránk talált, és..., és...,

– Nyugodj meg, Zsófikám! – kérte a könnytől benedvesedett arcú szépséget Erzsébet.

Attila továbbra is a mosogatót bámulva, nagyon halk kérdést csúsztatott ki magából:

– Te vagy Zsolti?

– Igen! – felelte erőt gyűjtve, férfias hangon a kérdezett: – Álszakáll- és bajusz, válltömés, és..., és... Apucika, kérlek, bocsáss meg! El akartam mondani, csak..., csak...,

– Én nem engedtem! – vallotta halkabb hangon Erzsébet. – Tudtam, hogy nemcsak a környéket és engem, téged is megőrjített Zseraldina. Sokat szenvedtél miatta, és azt én már nem bírtam nézni. De azt láttam, hogy mennyire szereteted a másik lányodat, noha azt hitted, idegen. Pedig nem az. Ő igazán csak a te lányod! Ő te vagy! Ő a te családod csodálatos tulajdonságait örökölte! Ő az igazi Jánoky lyány! Ő a te véred, Atis!

– Tudom! – közölte alig halhatóan a ház ura, majd mintha az ő dolga lenne, leguggolt, és elkezdte felszedegetni a padlóra esett szilánkdarabokat. – Tudom – ismételte meg magát halkan. – Az első naptól fogva szeretem, csak nem tudtam, miért. Aztán láttam, tapasztaltam, mennyire arany szíve van, és megértettem. Viszont azt nem tudtam hová tenni, miért volt sok, azonos, egyszerre elkövetett mozdulata Dinával. Sokszor egyszerre vakaróztak, tüsszentettek, köhögtek. Olyan különös volt, és én nem értettem, hogyan lehetséges ilyesmi. És eljött a tegnap reggel, és nem láttam a kedvenc karbantartómat, csak a jóságát Dinába. Láttam Dina gyönyörűségét, de nem találtam az utálatosságát. Nem tudom, érthető voltam-e, de minden olyan zavaros. – Dolgát végezve kiegyenesedett, és szembe állt Erzsébettel. – Megölted Zseraldinát?

– Isten és te is bocsáss meg nekem, de igen! Azt tettem vele, amit talán hallottál a teraszról. Hallottad? – kérdezte zavarodottan.

– Igen, hallottam.

– Apucika, az én hibám minden, mert ha nem jövök ide, és...

– Nem, kislányom, csak az anyádé, mert amit tett, az aljasabb, mint Erzsike tette. Engem egész életében csak megalázott, téged pedig a pokolba küldött, élve temetett el, és közben megfosztott minket egymástól. Igaz, Erzsike is gyilkolt, de lássuk be, egy gonosz lelket küldött át túlvilágra, ezért talán az ő bűne is megbocsátható. És arról nem is beszélve, hogy egy másikat, egy angyalit pedig kiemelt a pokolból, hogy én mint az apja, istennőként bánhassak vele. Vele, az én kedvenc, sőt az egyetlen gyermekemmel! – mondott véleményt, majd lánya elé lépett: – Én csak azt kérném, hogy soha többé ne hazudj, még akkor sem, ha úgy érzed, muszáj! Meg még két dolgot: ha létezik a te Krisztiánod, mutass be neki, és ne használd a Zseraldina nevet!

Zsófia szeméből kitűnt minden bánat, illetve félelem, és felszabadult boldogsággal ugrott édesapja ölébe, ahol ezt kacagta:

– Eszemben sincs! Hiszen engem Babarózsának hívnak!

– Úgy is van! – nevetett Attila is, és abban a perben több puszit adott gyermeke arcára, mint Zseraldináéra a húsz év alatt. Ám hirtelen elkomolyodva újra kérdezett: – És Krisztián létezik?

– Létezik bizony! Péntekenként csak egy órára, az álca miatt ugrottam be biliárdozni, utána mindig átöltöztem, és vele találkoztam. Fél éve járunk, és imádjuk egymás! Megkérte a kezemet, és már alig várja, hogy bemutassalak neki! Szerinted elmondjam neki, hogy én csak a másodszülött Jánoky lány vagyok, vagy hallgassak el mindent? Ja, és abban is szeretném kikérni a véleményedet, hogy szerinted mit kezdjek Judittal. Tudod, abban sem hazudtam, hogy viszolygok a nők társaságától. Ő meg aztán annyira egy hisztérika, hogy borzalmas.

– Az hát! Gőzerővel rázd le! A másik dologgal kapcsolatban pedig azt gondolom, ronda dolog hazugsággal kezdeni egy házasságot, de kivételesen azt mondom: te, Erzsike és én is hallgassunk el mindent örökre, vagyis a titkunkat vigyük magunkkal a sírunkba is.

 

 

 

– VÉGE –

 

 

 

 

Érd, 2014, 04. 29.