Niko Lenart

Dóra naplója

 

                                                                                                   
Mostanában egyre többször gondolkodom el az idő fogalmán. Az idő, – milyen viszonylagos..
Egy emberöltőnyi, mint amennyi nekem is kiszabatott rövidnek és hosszúnak is mondható megélve, átélve azt, míg az időkerekén, csupán egy villanás.
A múló idő – ami nap, mint nap megtörténik-, történés. Megtörténik velünk és már el is múlt.
Bármi is és bárhogyan is történt, már megtörtént, egy film, egy fotó, egy napló bejegyzés, vagy az emlékezet őrzi már.
Emlék, emlékkép.
Előttem egy kalapdoboznyi megsárgult fénykép, rajtuk a múlt, a történelem.
Mulattom az időt –,nekem néha már csaknem ez a napi időtöltésem.

Találomra kiveszek egyet a dobozból. Rajta egy szép régi épület, egy villa. Hol is lehet…, mi is történhetett ott? Kutatók az emlékeim között, megpróbálom visszaforgatni az idő kerekét, miközben erősen a képre koncentrálok Aztán váratlanul elém tárul a múlt.
– Már tudom, a fénykép Magyarországon készült, Balatonalmádiban, István bátyám Balaton parti nyaralójában, talán még a boldog békeidőkben. Nézem a villáról készült fényképet és emlék-töredékek, nevek, arcok, illatok, ízek, imák törnek fel az emlékezetem mélységesen mélynek vélt kútjából. Hagyom magamat sodortatni emlék-folyammal.

Azok a Balaton- parti nyarak. Vitorlázás a Balatonon. Bálok, áttáncolt, átvitatkozott, átkártyázott, idő-mullató, borgőzös éjszakák! A társaság. Csupa remek ember. Arisztokraták, főúri, nemes,
kifinomult jellemű ember

– Istvánék az esküvő után hozományként kapták meg az apósától a pátkai birtokot és ezt a nyaralót . A nyaralót még század elején építtette egy iparmágnás a családjának Nyári-lakként használták. A  gazdasági válságban tönkrement a család – mint akkor sokan mások is-, el kellett adja a villát.
Szinte potom áron vette meg akkor Ivánka báró a Székesfehérvár melletti pátkai birtok mellé a nyaralót. ’37 nyarától sokat jöttünk el ide.

– Boldog békeidők, szép emlékek. Hogy elmúlt mindez! Milyen másabb, békésebb, idillibb volt az élet akkoriban. Mintha lassabban haladt volna előre az idő kereke. Majd aztán odakint a világban zajosabb lettek a mindennapok. Szinre lépett egy zajos ember, egy eszme, ami felkavarta, megváltoztatta a látszólag békés Európát. Férfiak kezdtek háborúzni, harcolni elvekért, vélt jogokért, mások javaiért, miközben emberek milliói tragédiákat éltek át.

Ahol látszólag békésen telt az élet, a félelem, a gyanakvás, a féltés belopta magát a mindennapokba, az emberek életébe. Megváltozott az élet. Bár látszatra békésen, gondtalanul teltek a mindennapok, de a bizonytalanság érzése beköltözött az életünkbe.
– Egyre-másra tűntek el személyek, családok ki azért, mert félt, ki azért, mert gondos előrelátással látni vélte a jövőt.
A mi családunk, mindkét részről, viszonylagos biztonságban tudta magát. Ezért élte a gondtalanabb nemesek, gazdag polgárok életét.
– István bátyámat érettségi után édesapám Prágába küldte, a Generáli Biztosítótársasághoz gyakornoknak. Egy évig dolgozott ott, majd a gyakorlati idő letelte után a bécsi Kereskedelmi Főiskolán tanult tovább.
Mivel kiskorától nagyon muzikális volt, és komponált is, inkább zenésznek készült – noha szüleink ezt ellenezték. Egy ideig párhuzamosan tanult a Kereskedelmi Főiskolán és a Konzervatóriumban is, majd végérvényesen a zenével kötelezte el magát.
– A zenéből nem lehet megélni! – mondta édesapám, így aztán a konzervatórium sikeres befejezés után a biztosítótársaságnál szerzett neki állást. Először Eperjesen dolgozott, majd amikor megnősült, Erzsikével Budapestre kerültek, édesapám itt bérelt nekik egy apartmant, a biztosítótársaság központjánál gyakornoki állás kapott. Nemsokára a kassai fiók vezetője lett. Két év múlva apósa rábízta a pátkai bírtok felügyeletét.

’36-ban én is férjhez mentem- tizenhét évesen –, és János megkapta a Tompa -pusztai birtokot.
Később ahogyan történtek az események, a Balaton-parti villa élete is hol zajosabb, hol nagyon csendes lett. Voltak hetek, hónapok, amikor átmeneti, biztosnak vélt búvóhelyet jelentett személyeknek, családoknak.

Így előfordult azután, hogy a széles ismeretségi körből, egy nem frekventált helyen levő, biztos búvóhelyet jelentett a villa családoknak, személyeknek.

A háború alatt is sokak számára jelentett biztos menedéket a villa. Volt, amikor négy-öt család is talált itt átmenetileg menedéket.

’45-ben, a háború befejezése előtt egy héttel, – mi akkor Pesten laktunk- egy éjszaka halk kopogást hallottunk az bejárati ajtón. János vonakodva nyitott ajtót, és ott állt az ajtóban, megtörten, rongyosan, piszkosan, sebesülten András, a mi kertészünk.
János gyorsan behúzta az ajtón, s leültette a konyhába.
Andrást ’43-ban vitték el katonának. Apósom és János sem tudott rajta segíteni, pedig megpróbáltak mindent A felesége lebénultan, ágyhoz kötötten ott maradt egymagába egy kisgyerekkel. Mi mást is tettünk volna, mint vigyáztunk rá. Mikor Pestre költöztünk, azután apósom és az intéző felesége, vigyázták az életét.
– Miközben evett, mesélt: – megszökött a frontról, először hazament, de apósom felküldte utánunk. Egy hétig jött. Sírva, összekulcsolt kézzel kérte a férjemet:– Méltóságos úr, az isten szerelmére kérem, adjon menedéket és civil ruhát.....A nagyságos úr küldött méltóságodhoz a pusztáról. Rejtsen el, mert ha az oroszok megtalálnak, főbe lőnek, vagy Szibériába száműznek hadifogságba és mi lesz a családommal.
. Nem akarom, hogy letartóztassanak. Segítsen méltóságos ura.

– Amíg kicsit felerősödött, a sebei begyógyultak, nálunk maradt. A dajka szobájában bujtattuk el. János papírokat rendezett neki, megbeszélte István bátyámmal, hogy a balatonalmádi villába alkalmazza kertésznek.
Így történt aztán, hogy András a család kertésze lett, háborús sérülésektől kicsit bicegve, de legális papírokkal utazott le a villába és foglalta el a szuterént.

Zavaros idők voltak, aki tehette elmenekült az országból. Sokkoló volt a lebombázott, romokban heverő város, a szörnyűség, a sok temetetlen halott, mindaz amit átkellet élnünk, az éhínség.

Aki tehette kereste a menekülés lehetőségét, közben lassan megindult az élet Teltek a hónapok, múltak az évek zajlottak az államosítások, a kitelepítések.
Így jött el 1948. Ez az év, ami örök időkre kitörölhetetlen nyomott hagyott az életünkben. Azt hittük azok a tragédiák, melyeket átéltünk tovább már nem fokozhatók. Tévedtünk.

Isten, a Sors, vagy maga Jánoska –, a fiúnk- másként döntött.
Április végén egy járvány tarolt végig az iskolán, ahova Jánoska járt. Kruppe! Az egyik napon szinte ugató köhögéssel jött haza az iskolából. Hívtam hozzá azonnal orvost. A doktor megvizsgálta, injekciót adott, gyógyszert írt, magyarázott, miközben nyugtatott: holnapra jobban lesz.

Eljött a holnap, de nem lett jobban, jóllehet mindent végigcsináltam amit az orvos javasolt. Kértem vigyük kórházba, – várjunk még egy napot mondta ő.
Éjszaka rosszabbul lett, majd meg fulladt a köhögéstől. Bevittük a klinikára, ott a fejüket csóválták, miért nem vittük korábban?- kérdezték. Még két napig élet-halál között lebegett. Harmadik nap éjjel aztán végleg itt hagyott minket.
Azt hittem nem élem túl. Amúgy is megviselt a majd egy hete tartó kialvatlanság. János, próbált meggyőzni, össze kell szednem magamat. Mert itt van a kis-Magda, akinek szüksége van rám.
A tudat, hogy még szükség van rám, tartotta bennem a lelket, szinte öntudatlanul, önvádtól kínzottan éltem át a napokat.
Míg el nem jött az a májusi nap. Lent voltunk Tompa pusztán, kint voltunk éppen a gazdaságban, amikor futva jött utánunk nagyanyám öccse-  aki tábornok volt akkor-, és kérlelte Jánost: Fogd a családod és menekülj, vidd el őket innen messzire, hagyj itt mindent, hagyd a gazdaságot, ne szólj senkinek csak fuss nagyon rossz világ jön ránk!
– Mi aztán amit tudtunk, bírtunk gyorsan bepakoltuk a személyautóba és elindultunk nyugat felé. Pesten az apartmannál még néhány dolgot magunkhoz vettünk és indultunk tovább, meg sem álltunk Balatonalmádiig.
Addigra a nyaraló már állami tulajdonba került, elvették István bátyáméktól. Akkor éppen árva gyerekek otthona volt.
András – a kertész- ott maradhatott, mint gondok. Lent a szuterénban aztán kitaláltuk hogyan legyen tovább. Ekkor András volt az, aki megmentett minket.
Legény korában Ausztriában tanulta ki a kertész szakmát, sőt még vincellér is volt Aztán mint vincellér került át Sopronba, az unokatestvéremék szőlőbirtokába. Itt ismerte meg a későbbi feleségét, aki a birtok közelében nőtt fel és hazahúzta szíve. Így került András-, mint kertész- apósom birtokára.
András emlékezett rá, hogy a Caroláék szőlőjében a prés ház alatti nagy borospincéből, egy szűkebb átjárón, át lehetett menni a hegy túloldalán lévő a szőlőbirtok másik felébe,- lerövidítve így az utat. A határok lezárásával, Ausztriához került a birtoknak ez a fele.

Még aznap éjjel utaztunk tovább Sopronba Caroláékhoz, majd onnan a pincéken át Ausztriába- Bécsbe, Salzburgba és innen Brazíliába.
Két nap múlva – éjszaka aztán Jánost megint Almádiba érkezett, immár Andrásért és a családjáért.  Valamelyest felépült a felesége, itt éltek együtt a két gyerekkel.
Összepakoltan vártak már. Az unokatestvéremék is örömmel fogadták a hírt, hogy lesz aki ezután vigyázza a szőlőbirtokot odaát.
.
Így történt aztán, hogy csendben, titokban még aznap éjjel végleg elhagytuk a villát.