Hrabacsik Balázs Mihály 

Csak beszélgessünk

- Csak beszélgessünk, Lilla! - kérlelte a vele szemben ülő nő.
- Miről? - kérdezte közömbösen a megszólított. Fiatal, húsz év körüli nő volt, egy idegen azonban negyven évesnél nem mondta volna fiatalabbnak. Feltűnően vékony volt, arca beesett, szőke haja kócosan, ápolatlanul hullott a vállára, mintha nem is tudna a létezéséről.
     - Amiről csak szeretne – jött a válasz, és levette a szemüvegét. Ő már tényleg rég átlépte a negyvenet, hajában ősz szálak erdejét lehetett felfedezni, arca ráncok tucatját viselte, de nyugalmat sugárzó tekintete mégis fiatalabbá tette.
Pár másodpercig néztek egymásra, aztán az idősebbik tovább próbálkozott.
     - Mesélhetne Jasonről, elmondhatná milyen volt a kapcsolatuk.
Lilla egy ideig maga elé bámult, aztán egy halvány, mosoly-szerű rándulás jelent meg az arcán, végül megszólalt:
     - Skóciából költözött ide – mondta. - Én csak felületesen ismertem az angol nyelvet, folyton próbált tanítgatni. Sokszor angolul néztünk sorozatokat, olvastunk újságokat, ha nem értettem valamit elmagyarázta. Volt mikor úgy csinált, hogy csak akkor érti meg, mit mondok, ha angolul beszélek hozzá. 
Lilla szünetet tartott.
- Sajnos ritkán volt, hogy egy időben mentünk el otthonról, így reggelente általában elkerültük egymást. De, hogy ezt egy kissé kellemesebbé tegyük, kitaláltunk egy játékot. Amíg reggel az egyikünk zuhanyozott, a másik üzenetet hagyott a bepárásodott tükrön. Mindig mikor folyt rám a gőzölgő víz, alig vártam, hogy végezzek és a puha köntösömbe bújva elolvassam az aznapi angolul írt jókívánságokat. Egyik este mikor együtt fürödtünk felmerült, hogy… hogy gyereket vállalunk - Az utolsó szónál elcsuklott a hangja. – Sajnálom, most mennem kell – mondta ingerülten, aztán a földre szegezte tekintetét.
- Csak nyugodtan. Akkor jövő héten?
- Öhm… igen, persze. – jött a bizonytalan válasz, aztán miután a szemüveges kinyitotta neki az ajtót, Lilla kiment a szobából.

#

- Szóval terveztük, hogy gyereket vállalunk – kezdett bele Lilla a következő héten, ugyanott, ugyanakkor. Ezúttal sokkal nyugodtabb volt, nyoma se volt rajta a zaklatottságnak, amit előző alkalommal mutatott. –
De az addigi apró, kétszobás kis lakás nem éppen volt alkalmas hozzá. Mikor Jason elújságolta a hírt, hogy megvett egy villát a Balaton mellett, nagyon mérges lettem rá. Nem gondoltam, hogy egy ilyet megengedhetünk magunknak, de végül sikerült meggyőznie. Elmondta, hogy a vállalkozásával szerzett egy kis plusz pénzt, valamint, hogy sikerült áron alul megvennie a házat. Amikor pedig élőben megláttam minden kétségem elszállt: olyan óriási, gyönyörű és hívogató volt, hogy nem találtam szavakat: Egyszerre millió gondolat kezdett cikázni az agyamban, hogy mennyi mindent fogunk majd ott csinálni, milyen lesz, amikor a gyerekek zsibongásától és nevetésétől lesz hangos a villa. Mikor azonban beköltöztünk, inkább az „óriási” jelző kezdett egyre óriásibb kétséget ölteni bennem. Folyton feszült voltam, elveszettnek éreztem magamat benne. De a férjemnek megint sikerült elérnie, hogy megváltozzon a véleményem. Azért, hogy jobban magunkénak tudjuk a házat, átfestettünk a szürkés, fakó falakat sárga, kék, zöld vörös színekre, bármire, ami élénk és vidám hangulatot adott a szobáknak. Persze közben rengeteget nevettünk, néha „véletlenül” egymást is összefestettük – itt Lilla pislogott egyet, mire arcán könnycseppek gördültek le. Elhallgatott.
- Tarthatunk egy kis szünetet, ha szeretné – mondta neki a nő.
Lilla megrázta a fejét, kardigánja ujjával megtörölte arcát, felnézett és folytatta.
- Egyre több személyes tárgy került ki a ház minden kis zugába: a falakra közös képek, saját festmények, a polcokra Balatonból szerzett kagylók, nyaraláson vásárolt kacatok. Az innen-onnan ajándékba kapott italokat is kipakoltuk, bár sokáig nem bírták, tudja, Jason sohasem vetette meg az alkoholt. A szobákat is egyre jobban megismertem, a konyában egy-két hónap után egészen otthonosan mozogtam, annak ellenére, hogy addig életemben semmit nem sütöttem, talán néha egy rántottát. A beköltözés második hónap harmadik estéjén a zuhany alatt újra felmerült az addig félretett téma. – szünet. – Szóval, hogy gyerekünk legyen. Miden jól hangzott, amíg csak beszéltünk róla, de amikor oda értünk, hogy dönteni kellett, megijedtünk. Huszonnégy évesek voltunk, és bár édesanyám ilyen idősen már a második gyerekét, engem várt, én azonban még túl korainak éreztem a dolgot. Végül is abban állapodtunk meg, hogy egy kutya egyelőre elég lesz. A bátyám, Gergő kutyatenyésztéssel foglalkozik, ezért felkerestük őt. Én rögtön beleszerettem egy nyáladzó, foltos kis szőrgombolyagba. Jason először ellenezte, hogy egy Bernáthegyit vegyünk, de ezúttal nekem sikerült meggyőzni őt. Gergő is nyugtatta, hogy nem lesz vele gond. Könnyen kezelhető és roppant hűséges állat, ha pedig bármi probléma adódna, nyugodtan forduljunk hozzá.(Erre persze számtalanszor szükség is volt.)
Lilla elhallgatott és tudata a szoba falain áthatolva egyre messzebbre vándorolt.
- Kedves bátyja van.
- Igen, az – mondta Lilla visszazökkenve. – Nem is hinné, mennyire az. A baleset után ő segített nekem mindenben: a ház átalakításában a szükséges eszközök beszerzésében… - lehalkította hangját, az utolsó szó szinte alig volt hallható, látszott az arcán, hogy küszködik, nehogy újra elsírja magát.
- Fejezzük be mára? – kérdezte a szemüveges, de mielőtt végigmondta volna Lilla már heves bólogatásba kezdett.
#
    A szemüveges nő Lilla tekintetét követte, aki a szobában bútorról bútorra repülő, egymásba kapaszkodó legyeket figyelte. Csend volt.  Csupán egy-két távoli autó motorjának a zúgását lehetett hallani és a legyek időről időre felhangzó zümmögését. Először végigmásztak az ablak függönyén, majd rászálltak a szoba egyetlen szekrényére, onnan pedig a két nőt elválasztó asztalra ereszkedtek le.
- Cujonak neveztük el – kezdte halkan Lilla. – Egyik este arra ébredtem, hogy zajt hallok a nappaliból. Ránéztem az éjjeli szekrényen lévő rádióra, hajnali egy óra volt. Idegesen felkeltem, hogy lemenjek, megnézzem, mit csinál az az állat már megint. Jellemző volt, hogy estére mindig kitalál valamit, hogy szórakoztassa magát. Már akkor lepődtünk meg, ha végig tudunk aludni egy éjszakát anélkül, hogy felverne minket. Próbáltuk hozzászoktatni, hogy kint lakjon, de esténként addig kaparta az ajtót és vonyított, amíg be nem engedtük. Mindegy, szóval felültem az ágyban, ránéztem Jasonre, ő kellemesen feküdt az ágyban és félpercenként horkantott egy nagyot. Mindig ezt csinálta alvás közben, nem tudom miért, ő se tudta, de ezért szerettem. A sok kis furcsasága miatt – Lilla becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt és folytatta.
  - Tehát felkeltem az ágyból, ittam egy korty vizet az éjjeliszekrényre még este kikészített poharamból, felhúztam egy köntöst, kimentem a szobából, le a lépcsőn a nappaliba. Nézelődtem, de nem láttam Cujot sehol se. Azon tűnődtem, talán a kedvenc fotelja mögött lapít, amit annyira szeret tépkedni és rágni. Talán meghallotta, hogy jövök és szégyenében elbújt. Elindultam oda. Most sem értem, hogy nem vettem észre a nyitva álló, pontosabban feltörve álló bejárati ajtót. Már majdnem ott voltam a fotelnél, mikor valaki hátulról elkapta a nyakamat, a fejemet a hajamnál fogva hátra húzta és belesuttogott a fülembe:
- Egy hang és szétloccsantom a fejedet! - mondta, miközben a hideg pisztolyát a halántékomhoz szorította. Ott volt a cső vége a fejemen, a férfinak csak pár millimétert kellett volna behajlítani az ujját és én halott vagyok. Borzalmas érzés volt. Rengeteg ilyet lát az ember a filmekben, de soha sem hinné, hogy az vele is megtörténhet. Annyira meg voltam ijedve, hogy ha akartam se tudtam volna megszólalni, de még megmozdulni.
- Ha már itt vagy, segíthetsz kirámolni a lakást. Merre vannak az ékszereid?  – kérdezte fenyegetően.
Hallgattam. Próbálkoztam, de egy szó se jött ki a torkomon. Erre a férfi fogta a puskáját és fejbe vágott vele, de közben egy pillanatra sem engedett el.
- Fent a hálószobában, felmegyek érte – nyögtem ki végül, miközben éreztem, hogy homlokomon folyik le valami.  Reméltem, hogy ha felenged, fel tudom kelteni Jasont, aki majd mindent elintéz, de a rabló mintha a gondolataimban olvasott volna, rögtön válaszolt:
- Egyedül biztos nem! - mondta ingerülten, és lökött rajtam egyet, mire én a padlóra estem. - Talán hülyének nézel engem? Nem, én is veled megyek, de egy hangot se, különben esküszöm, itt helyben szitává lőlek!
Egy percig sem kételkedtem a szavahihetőségében. Mikor felértünk a szobába, odavezettem az éjjeliszekrényhez, ő akkor elengedett, hogy ki tudjam húzni a fiókot - de közben éreztem, hogy végig a fejemhez tartja a fegyvert. Remegő kézzel nyúltam a szekrényhez, tényleg halk akartam lenni, de valahogy sikerült felborítanom a poharamat, mire az leesett a padlóra és apró darabokra tört. Erre a hangra, már Jason is felébredt.
- Mi folyik itt? – kérdezte.
- Szerencsétlen kurva! Hogy lehetsz ennyire béna!? – szitkozódott a betörő, miközben Jasonre emelte a fegyverét. Eddig végig háttal álltam neki, nem láttam, hogy néz ki, de most megfordulva és egy másodperc töredékéig megsajnáltam: Szakadt farmerban volt, fekete, koszos pulóverben, arcát eltakaró maszkját pedig egy molyrágta sapka adta, amin sietve vágtak két lyukat. Kétségbeesett, más lehetőség híján jött el ide…
- Nem kell ezt tenned – mondtam neki. – Menj el, megígérem, nem hívjuk ki a rendőrséget.
- Fogd be! – rivallt rám. – Te pedig meg ne mozdulj! - kiáltott oda Jasonnek, aki már nyúlt is a párnája alá a baseball ütőért.  Én mindig mondtam neki, hogy ne itt tartsa, de erre ő folyton a zombi teóriájával jött, hogy bármikor eljöhet az apokalipszis. „Akkor majd örülni fogsz, hogy itt van. „- mondta mindig.
- Nézd meg mit csináltál! –mondta a maszkos. - Most a férjedet is meg kell ölni, pedig csak téged akartalak lepuffantani! Ha nem lettél volna ilyen szerencsétlen… de hát nincs mit tenni… muszáj lesz… Legyen első a férfi. Csak hogy végig nézd, milyen következménye van a hülyeségednek!
  Hatalmas düh fogott el. Nem akartam elhinni, hogy komolyan végezni akar velünk. Mit ártottunk mi neki?  Egyre nagyobb undort keltett bennem azzal, hogy a fegyverét lóbálva fenyegetett minket. Anélkül egy senki lenne, mint általában, valószínűleg az anyjával lakik, aki elküldte otthonról dolgozni – gondoltam. - Az persze lustasága miatt inkább könnyebb pénzszerzéshez folyamodott. Eldöntöttem, hogy rávetem magam. Talán engem tényleg lelő, de Jasonnek lesz ideje elkapni a férfit. Szerencsénkre azonban haboztam.
  Mindannyian háttal voltunk a szoba ajtajának, így nem láthattuk, hogy jön. Én már kész is voltam ugrani mikor egy hatalmas árny suhant át a szobán, megelőzve engem a földre terítette a rablót. Cujo volt az. Rávetette magát a férfira és elkezdte harapni a kezét, amiben a fegyvert tartotta. Az a fájdalomtól üvöltve próbálta leszedni magáról a hatalmas állatot, de esélye sem volt. Láttam mennyire szenved a férfi, a vér csak úgy folyt belőle, lassan az egész szobát beterítette. Én pedig álltam és néztem, élveztem, nem értem, fel sem merült bennem, hogy leállítsam a jelenetet.
- Cujo elég! - szólt rá Jason, majd fogta a férfi fegyverét és rászegezte (bár nem hiszem, hogy meg bírt volna mozdulni). Közben szólt nekem hogy hívjam fel a rendőrséget. Meg is érkeztek tíz percen belül, a betörőt elvitték. Tíz évet kapott, amit én kevésnek tartottam. Mondtam is Jasonnek, hogy az ilyet életfogytiglanra kéne ítélni, ő meg, hogy biztos sikerült jó ügyvédet szereznie.
   Lilla nézte a szemüveges nőt egy fél percig, majd bejelentette, hogy mennie kell. Az idősebb nő felállt, hogy kinyissa az ajtót neki.


#

Egy héttel később a megszokott este 6 órás időpontban, a megszokott szobában:
- Mesélhetne nekem a balesetről – kezdte a szemüveges nő.
- Szereti a zenét?
- Hogyan?
- Egyszerű kérdés, szereti a zenét?
- Öhm… igen, persze, mindenki szeret valamit hallgatni.
- És magának mit jelent? –faggatózott tovább Lilla.
- Nos, sokszor motivál, vagy megnyugtat, ha ideges vagyok.
- Mikor én hallgatok zenét, otthon, mindig becsukom a szemem és elképzelem, hogy sétálok. Nem repülök, sétálok. Miért akar mindenki repülni? Miért nem elégednek meg azzal, hogy sétálnak? Az ember mindig többet és többet akar. Tegnap Vivaldit hallgattam. Ültem a kanapé mellett a székemben, becsuktam a szemem, és a zenére koncentráltam. Felálltam a székből. Ahogy azonban felemelkedtem, rájöttem, hogy nem merek leesni a lépcsőn, mert már egy lépcsőházban találtam magam. Féltem, hogy lezuhanok, ezért ugrottam egy nagyot, és 20 lépcsőfokkal lejjebb értem földet. Megláttam, hogy lefelé halad a lift. Hamarabb akartam leérni a földszintre, ezért elkezdtem rohanni, versenyt futni vele, ahogy ezt bátyámmal is mindig játszottunk kiskorunkban.  Ő most is ott futott, bár már rég lehagytam. Mindig is lassabb volt nálam. Aztán kiértem a parkba ahova Cujot szoktuk kivinni, hogy más kutyákkal tudjon találkozni.  Egyre gyorsabban rohantam, éreztem, ahogy a hajamba kap a szél, éreztem, hogy fáradok, hogy nem bírom tovább… -
A nő érdeklődve figyelte Lillát, akinek most az arca öröm és düh egyvelegét mutatta.
- Nekem a zene a szabadságot jelenti, hogy a zenével le tudom győzni a korlátaimat - mondta Lilla, majd közölte, hogy mennie kell, mire az idős hölgy felállt, hogy kiengedje.


#


- Egy barátunkhoz mentünk vacsorára. Rábíztuk a házat Cujora, majd beültünk a kocsiba, a férjem vezetett oda, ő volt a soros. Hamar oda is értünk, megvacsoráztunk, közben beszélgettünk nagyon jól éreztük magunkat. Jason megivott egy pohár bort, ezért mondtam neki, hogy inkább én vezetnék, de ő hajthatatlan volt. Mondta, hogy hamar hazaérünk, nem lesz semmi gond, meg, hogy ő amúgy is jobban lát egy pohár bortól. Végül beültem az autóba. Elindultunk. Bár sötét volt, de az utat a kocsi világításával tökéletesen lehetett látni. Meg is nyugodtam, hogy tényleg nem lesz semmi baj, de váratlanul kiugrott valami az autó elé. Jason megpróbálta kikerülni, de túl gyorsan történt minden. A kocsi lökhárítója elkapta a szarvast, az felpattant a szélvédőre, az irányíthatatlanná vált autó pedig belesodródott az árokba. – Lilla itt már egész testében remegett, arca csupa víz volt, de nem hagyta abba a mesélést.
- A kórházban ébredtem fel. Rögtön kérdeztem, hol van Jason, mert nem láttam sehol. Eszembe se jutott, hogy magamra figyeljek, észre se vettem semmit. Mikor az ápolónő behívta a főorvost, már a férfi arcán volt a válasz – Lilla zokogásban tört ki. – Meghalt! Miért? Egy rohadt szarvas hülyesége miatt? Miért olyan ostobák az állatok, hogy kimennek egy világító autó elé? Miért??- üvöltötte Lilla kétségbeesetten.
Az idősebb nő nem tudott mit mondani. Tudta, hogy Lilla most legszívesebben elrohanna innen, de a kerekes széke ebben megakadályozta őt.
- Neki kellett volna mennem a betörőnek, és akkor Jason most teljes, boldog életet élhetne.  – mondta még mindig a könnyekkel küszködve.
- Akkor ő érezné ugyanezt.
- Mennem kell - közölte és az ajtó felé kezdett gurulni, mire a szemüveges nő felállt és kiengedte.
-Akkor jövő héten?
Nem jött válasz.

#


A következő héten Lilla nem volt ott a szokott helyen, a szokott időben. Se az azután. És az azt követőn se. Másfél hónappal később azonban kopogtattak a pszichológus nő ajtaján. Az meglepődve állt a küszöb előtt, majd mondta, hogy valaki pont lemondta az időpontját, úgyhogy menjen csak be. A nő egyik alkalommal sem látta ilyen állapotban Lillát. Pizsamájában volt, mezítláb, haja pedig egy vizes csimbókban lógott a fejéről.  Begurult a szobába, aztán a nő leült vele szemben.
- Történt valami? – kérdezte aggodalmasan a szemüveges a kezét tördelő nőtől.
Látszott Lillán, hogy gondolkozik, hogyan kezdje, de nem találja a szavakat.
- Én meghallgatom, ne féljen –mondta melegen a nő. - A bátyjával történt valami? – kérdezte egy perc után.
- Nem tudtam máshova menni.
A szemüveges bólintott, a másik nő az asztal lábát bámulva sóhajtott egyet, majd szemét arról le nem véve elkezdte.
- Otthon voltam. Egyedül, senki más nem volt a házban egy egész hete. Befejeztem a fürdést, és odagurultam a tükörhöz amikor…
Egy percet után:
- Mi történt?
- Mivel fürödtem, a tükör párás volt. Nem számítottam semmire, nyújtottam a kezem, hogy letöröljem a tükröt és akkor megpillantottam valamit. Egy üzenet volt rajta, egy szó: „Sorry!”
A hölgy felvont szemöldökkel nézett a lányra. Nem szólalt meg, csak várt. Várta, hogy Lilla azt mondja: „Csak vicceltem!”
Lilla maga elé bámult. Nem szólalt meg, csak várt. Várta a nőt, hogy azt mondja neki: „Csak álmodtad!”