Fecser Zsuzsanna

A villa őrzői


I.

A világ legvarázslatosabb villájában a Szerelmem átölelt, és soha többé nem engedett. Ahogy tekintetünk találkozott, szánk mosolyra húzódott. Szerencsések voltunk, amiért megadatott nekünk, hogy viszont szerethessük egymást. Úgy éreztem, a világon minden miértünk volt: a kert csodaszép növényei, a patak tiszta vize, a melengető napsugarak és a friss levegő egyaránt a mi boldogságunkat szolgálta. Az élettel teli villát muzsikaszó töltötte be, a világ megszűnt körülöttünk: csak egymást láttuk, ahogy táncot járva az örökkévalóság felé vesszük utunkat. A fény és a sötétség harcában mindig vannak áldozatok. Mi is azok voltunk. Szerelmünk felragyogott, de idő előtt kioltották, és utána nem maradt más, csak üresség, sötétség, magány és halál…
Kincső!- Nevem hallatán szemhéjam felpattant, és felébredtem álmomból.
Szerettem a hétvégéket, mert olyankor nem kellett korán kelnem, és mindig jól aludtam. Most azonban megdöbbenve vettem észre, hogy teljesen kiizzadtam idegességemben, és a szívem vadul zakatolt. Szédülni kezdtem; elég nyomorultul éreztem magam, az okáról pedig fogalmam sem volt. A gondolataimba merülve felidéztem az álombeli villát: olyan béke és nyugalom járt át, amilyet még sosem éreztem. Visszavágyódtam oda, és bármit megadtam volna azért, hogy ne csak a képzeletemben létezzen. Gyönyörűnek éreztem magam, ahogy a földig érő, pompás szoknyában táncolva, hosszú, hullámos hajam meglengette a lágy, tavaszi szellő. Ahogy a Szerelmem velem volt, a világomat elárasztotta a fény.
- Kincső, felébredtél már?- Anya újabb kiáltása visszarántott a valóságba.
Egy kis kertes házban laktunk Balatonalmádi szélén, nem messze a Balatontól. Ilyenkor nyáron nagyon sok időt töltök a „magyar tenger” partján, ahogy a korombéli fiatalok többsége is. Nemrég múltam tizennyolc éves, és idén fogok érettségizni is a helyi gimnáziumban. Még nem igazán tudom, mihez szeretnék kezdeni az életben. Mindig is úgy gondoltam, hogy minden egyes embernek megvan a saját dolga a világban; Isten mindenkinek valamilyen különleges feladatot szánt, s addig élünk a világban, amíg azt be nem teljesítjük, utána lejár a földi életünk ideje, és valami még ennél is izgalmasabb veszi kezdetét. Valami olyan, amit ép ésszel fel sem lehet fogni, s tudtunkon kívül a mindennapi életünk része, de csak keveseknek adatott meg, hogy meg is lássák azt.
Akárcsak a szerelem, amiről igazából alig tudok valamit. Sokszor voltam szerelmes, de sosem viszonozták az érzéseimet. Magamat okoltam, amiért nem vagyok olyan szép vagy vékony, mint a többi lány, de a barátaim és a szüleim is mindig azt mondják, hogy szeretet sugárzik az arcomról, hogy tökéletes és szép vagyok. Nyilván. Persze hogy is lehetnék szerelmes? Ma már ez egészen mást jelent. A korombéliek szerelme rövid ideig tart, és a testi örömökre fordítják a hangsúlyt, miközben hiányzik a lelki összetartozás. Reménytelen romantikus vagyok, aki hisz az igaz szerelem mindent elsöprő erejében. De mégis hol találhatna rám ilyen szerelem?


II.


Kincső, ezt a cikket el kell olvasnod!- kiáltott már apa is.
A szekrényemet kinyitva álombéli emlék idéződött fel: a nagy gardrób telis tele volt szebbnél szebb apróvirágos, pettyes és színes szoknyákkal és blúzokkal, ruhákkal; dúsan díszített, óriási kalapokkal, tollakkal és ékszerdiadémmal átszőtt fejdíszekkel, selyemből készült pumps cipőkkel. Persze, nincs panaszra okom, hiszen a szekrényem most is tele volt ruhákkal, de valahogy már nem ugyanazt az érzést idézte fel bennem.
Magamra kaptam hát a fürdőköpenyemet a szekrényből kivéve, és a világból kiábrándultan lebaktattam a lépcsőn. Álmaimban a villa lépcsőfokai fehér márványkőből készültek, és lépéseim zeneként hatottak. Most a fa lépcsőnk fokain lépteim hangja olyan volt, mintha egy egész ménes ló dobogna le rajtuk. Leültem a fából készült székünkre, és rögtön eszembe jutott a villa kipárnázott trónszékeinek kényelmes melegsége. Felsóhajtottam, ahogy az előttem álló, fehér porcelántányérra és az állatmintás bögrére tévedt a tekintetem. Álmomban arany tányérból, pohárból és evőeszközökkel ettem. Nem lehetett csak álom!
Ezt hallgassátok!- Apa az asztal másik végében reggeli közben újságot olvasott, és habozás nélkül felolvasta a legérdekesebb cikket. - „Rejtély a villában! A helyi Sári villában ismeretlen okok miatt minden egyes nap, pontban éjfélkor megszólal a zongora, pedig a gondnok szerint senki sem játszik rajta. Kísértetek lakják a villát, ami fölött mára már eljárt az idő kereke?”
Hihetetlen, hogy kísértetháznak állítják be azt a csodaszép épületet!- csattantam fel. Arcomon könnyek kezdtek csordulni, ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan a földdel teszik egyenlővé a villát. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, miért, mégis odahúzott a szívem.
Hát, tudod, valamit ki kell találniuk az eladóknak, mert ha nem talál sürgősen vevőre a villa, a banknak jogában áll a szerződésük szerint önállóan cselekedni - magyarázta apa sajnálkozva. - Gazdag Lórántnak pedig nem áll szándékában megőrizni a villát. Biztosan egy újabb szupermarketet építtet a helyére, amiből már így is több van a kelleténél.
Gazdag Lóránt?- Összeráncolt szemöldökkel néztem apára, majd odaültem mellé. - Ő meg kicsoda?
Ő annak a banknak az igazgatója, amelyiktől annak idején a birtokot megvették a villa építői. Nézd, itt van róla egy kép is!- Apa elém tette az újságcikket, és a fotóról egy fekete hosszú kabátot viselő, fekete kalap mögött megbúvó, ellenszenves, beesett arcú, félelmet keltő férfi nézett vissza rám.
Mindent el fog lepni a sötétség, azért, mert ti elbuktatok!- visszhangzottak a bankigazgató szavai a fejemben egy feltörő emlékképben, mire én a fejemhez kaptam.
Jól vagy, Kincső?- apa furcsállva nézett rám.
Persze, csak hirtelen úgy éreztem…- suttogtam, majd elállt a szavam; kirázott a hideg, ahogy ránéztem a bankigazgatóra. A tekintetéből sötétség tükröződött, és látszott rajta, hogy bármire képes, hogy véghezvigye tervét.
Egész nap a különös álmom járt a fejemben. Többnek éreztem egyszerű álomnál; sokkal inkább emlékképekként hatottak rám az átélt események. A délutáni társasjátékozásunk közepette megszólalt a csengő. Gondolkodás nélkül siettem a kaputelefonhoz, mert apa és anya nyerésre állt, amit sajnos még mindig nehezen viseltem. Nagyon szerettem nyerni, de hát ki nem? Meglepődtem, amikor Martinára, a legjobb barátnőmre ismertem látogatónkban.
Martina velem egy idős volt, és nagyon hasonlított rám, bár kicsivel magasabb és karcsúbb is volt; egyenes, vállig érő barna hajjal és tengerkék szemmel. Ha vele voltam, úgy éreztem, minden rendben volt. Ő volt a nővérem, a bizalmasom, akivel mindent megosztottunk egymással, nem titkolóztunk; barátságunk a szereteten és bizalmon alapult.
Ugye van kedved kocsikázni? Még a vihar előtt hazaérünk! Ricsi végre elhívott, de vele van Csani is, ezért kell még egy lány. Kérlek! Jó lesz, megígérem! - Martina lázban égett, de megértettem, mert tudtam, mennyire szereti Ricsit.
  Rendben!- egyeztem bele kellemetlenül.
Köszönöm!- Martina hálásan megölelt, elköszöntünk a szüleimtől, és kimentünk.
Vegyes érzésekkel szálltam be Martinával a terepjáró hátsó ülésre. Nem tartottam túl sokra egyik fiút sem. Divatos öltözködésük kiemelte a konditeremben felszedett izmaikat, amik sajnos az agysejtjeik kárára növekedtek. Szívdöglesztőek voltak, de egyikük se vágyott komoly kapcsolatra, ezért nem érdekeltek. Márpedig, ha nem gondolják komolyan, mégis mi értelme az egésznek?
Ennek ellenére meglepően jól elbeszélgettem velük. Hazafelé ért utol minket a vihar: villámok cikáztak az égbolton, és mennydörgés süvített. Az eső szakadni kezdett, le kellett lassítani a kocsival, mert semmit sem lehetett látni. Aztán feltámadt a szél is, és a szemünk láttára tőből csavarta ki a fákat.
Vigyázz!- kiáltottam fel, mire Ricsi beletaposott a fékbe, és a következő pillanatban egy hatalmas fa az út jobb oldala felől kidőlt elénk, elzárva az utat előttünk. Az a fa ismerős volt. Túlságosan is… úgy éreztem, egy részem vele együtt megszűnt létezni.
Most mit tegyünk?- kérdezte Martina kétségbeesve.
Nem fordulhatunk vissza!- sulykolta Csani, és barátjára nézett. - A kocsi nem mozdul, biztosan beszorítja a fa.
Nézzétek, hol vagyunk! Menjünk be ebbe az öreg házba! Ott majd kihúzzuk reggelig. - Ricsi határozottan szállt ki a kocsiból, miután leállította a motort, de én visszatartottam.
A kétemeletes épület gyönyörű, ám kissé lelakott volt; fekete kovácsoltvas kapuval és szürke háztetővel; az álombéli üdvözült helyet láttam benne.
Ez a Sári villa! Oda nem mehetünk be!- tiltakoztam összezavarodva.
Csak nem félsz a kísértetektől?- Csani rám vigyorgott.
Kísértetek nem léteznek!- jelentettem ki idegesen, miközben mind kiszálltunk. - De ez birtokháborítás!
Jaj, ugyan már! Kinek a birtoka? Észre se fogják venni, hogy itt töltöttünk egy éjszakát. Különben is, a rendőröknek ebben a viharban bőven akad más dolga, nem erre a házra fognak figyelni!- Csani érvei túl meggyőzőek voltak. - Ha nem hiszel a kísértetekben, bizonyítsd be!
Érzem, hogy ezt még meg fogom bánni!- felsóhajtottam, és követtem a barátaimat a villa felé.
Éreztem, ahogy átléptük a villa birtokának határát, hogy ez a vihar mindent megváltoztat. A kert növényeit vadul táncoltatta a szél, a patak vize kiöntött, a felhők fekete színt öltöttek. A történelem megismétli önmagát, de vajon ezúttal ki győz: a fény vagy a sötétség?
Hiába volt rajtunk kabát, bőrig áztunk a nagy esőben, amíg elértük a bejáratot. Az ajtó jobb oldala melletti falba egy évszámot véstek: 1910. Ez a villa száznégy esztendejével a történelmünk részévé vált. De csak addig marad a része, amíg el nem pusztítják, mintha soha nem is létezett volna. Ahogy megérintettem a falba vésett évszámot, megbizseregtem. A szemem előtt millió kép jelent meg egyetlen pillanat alatt, és újra rám tört a fejfájás.
Én mentem be legutoljára a Sári villába. Ahogy átléptem a küszöböt, beakadt a cipőm, és hasra estem. A többiek halkan felnevettek, de nekem valahogy szörnyen ismerősnek tűnt ez a helyzet. A hasamon fekve körbenéztem a helységen: az ablakok mentén a függöny leszakadozott, mindent beterített a por és a pókháló; az egész ház üres, sötét, magányos és halott volt.
Miután feltápászkodtam, leporoltam magam, és követtem a többieket. A szemközti nagyteremben telepedtünk le, a fiúk begyújtották a régi kandallót, és a tűz köré gyűltünk. A kandalló előtt ülve felsejlett előttem két mezítelen test emléke, ahogy szerelmük ugyanezen a helyen szenvedélyesen beteljesült.
Egyre kínosabban éreztem magam Csani mellett, mert egyfolytában a szerelmespáron járt az eszem, de úgy tűnt, Martina és Ricsi végre kezd összemelegedni. Nem is tudtam a barátaimra figyelni, mert teljesen magával ragadott a ház. Vonzódtam ehhez a régi bútorzatú, annyi mindent megélt épülethez, és arra gondoltam, rajtam kívül hány ember csodálhatta már meg létezése óta. Megőrjített, hogy úgy éreztem, ismerem ezt a helyet. Szeretve gondoltam rá, mintha ide tartoznék. És ennek a rejtélynek a kulcsa valahol itt rejtőzik ebben a villában.
A fiúk kísértet történeteket kezdtek mesélni, és mindenáron ránk akarták hozni a frászt. Mintha nem lett volna elég a mennydörgés és a villámlás ebben a sötét, elhagyatott, omladozó házban! Mégis rövid időn belül mind elaludtak a melegséget árasztó tűz körül, egyedül én maradtam ébren. A mobil telefonomat elemlámpaként használva világítottam meg az utat magam előtt. A nagyteremből kisurranva végigsétáltam a folyosón. A falakat díszkeretbe foglalt festmények, emléklapok és oklevelek díszítették, amik mind a régi korokat idézték fel. A finoman faragott fakorláton megszokottan húztam végig a kezem, és egy vésetre bukkantam. „M&K” - ez állt rajta. Úgy éreztem, valamire emlékeznem kell. Olyan természetesnek éreztem a villában töltött időt, mintha az otthonom lett volna!
A lépcsőn felfelé csöndben lépkedtem. Furcsállva guggoltam le, és letörölve a port azt vettem észre, hogy a lépcsőt fehér márványból építették. És ekkor minden értelmet nyert: az álmomban látott varázslatos villa a Sári villa volt! Lehetetlennek és őrültnek tűnt az egész, mégsem számított: csak még izgatottabb lettem, és a villa minden egyes zugát fel akartam fedezni, mert minden apró rész egy-egy varázslatos történetet hordoz magában, és nekem mindegyiket meg kellett ismernem.
A villa életre kelt előttem: fülemben csengtek a szavak, nevetések; éreztem a boldogságot, a félelmet, a fájdalmat és a gyötrődés. Megkönnyeztem, ahogy arra gondoltam, az emberek emléke haláluk után feledésbe merül.
A bálterem előtt földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas olajfestményről a legvonzóbb fiatalember nézett vissza rám, akit valaha láttam. Magas és erős volt; barna haja és szeme őszinteséget sugárzott. A kép sarkán feltűntették a fiú nevét: M. Mihály. Ahogy a szemébe néztem, önkénytelenül könnyek száza hullott végig az arcomon, a szívem pedig vérzett a fájdalomtól. Testem-lelkem szenvedett, miközben az oka elmém elől el volt rejtve.
Ahogy éjfélt ütött a nagyóra, a bálterem zongorája megszólalt. Halálra kellett volna rémülnöm, engem mégis egyre közelebb húzott a mennyei muzsika, ami ismét az álmomat idézte. A tágas bálterem ugyanolyan sötét és poros volt, ahogy az egész villa, ebben a pillanatban azonban megtelt fénnyel.
Tudtam, hogy visszatérsz hozzám!- Az ismerős hang hallatán összeszorult a szívem. Ahogy megfordultam, teljes életnagyságban előttem állt a fiatalember a portréról. - Kincső!- A fiú szeretetteljesen rám mosolygott, de nem érinthetett meg, mert nem ehhez a világhoz tartozott.
Mihály? Én ezt nem értem!- suttogtam sírva. A szívem majd kiugrott a helyéről, mégis ez tűnt a legtermészetesebb dolognak a világon: hogy itt vagyunk együtt.
Hamarosan mindent megértesz - ígérte a fiú, és a bejárat fölé irányította tekintetem -, de előbb ezt látnod kell!
A bejárat fölött egy újabb portré díszelgett. Tátott szájjal vonultam a kép elé, és ahogy a holdfény rátévedt, magamra ismertem a csodaszép, boldog, fiatal lányban.
Ki ez a lány?- Az őrület szélére sodródtam. - Miért néz pontosan úgy ki, mint én? 
Mert az a lány te vagy, száz évvel ezelőtt - válaszolta a fiú nemes egyszerűséggel.
De hisz ez lehetetlen!- sóhajtottam.
Sosem érezted, hogy nem ehhez a korhoz tartozol? Nem töltött el boldogság, ahogy átlépted a villa küszöbét?- A fiú belém látott, majd közelebb lépett, és felém nyújtotta a kezét. -  Elfeledtették veled, ki vagyok, de a szívedből nem tudtak kitörölni. Tudom, őrültségnek hangzik, de ugyanúgy szeretlek, mint száz évvel ezelőtt, és tudom, hogy te is szeretsz. Higgy nekem, és én feltárom előtted a múltat!      
Kezeit vállaimra helyezte; érintése melegséget árasztott, mire egy hatalmas fénysugár beterítette az egész szobát, az idők szárnyán visszaröpítve minket a múltba, szerelmünk történetének kezdetére.
Nem éreztem másnak a múltbéli világot. A város fejlődése persze kezdetlegesebb volt, de az emberek segítőkészen egymás szolgálatába álltak. Mihály végigkísért, ahogy közelebb lépkedtünk az épülő Sári villához. A rettenthetetlenül álló falakat és a tetőt már felhúzták. Az emberek csodálatára jártak az épületnek. Egy jómódú, idősödő férfi éppen fát aprított, újdonsült felesége a baromfikat gondozta, fiú pedig a lovak között játszott, amikor egy hintó megállt a vaskapu előtt, és egy fiatal lány csomagokkal szállt le róla.
Ő én lennék?- kérdeztem Mihálytól könnyel teli szemmel.
Igen! Csak tizennégy éves voltál. Ezen a napon költöztél hozzánk, miután a szüleidet elvitte a tüdővész. Emlékszem, mennyire örült a nagynénéd, hogy saját lányaként nevelhet fel! De nézd csak, most fogunk először találkozni!- Mihály mosolyogva mutatott a lóháton közeledő fiú felé.
Ó, Sári, hát megjött!- A férfi abbahagyta a favágást, és a tizennégy éves énem elé sietett, elvette tőle a csomagjait, és beljebb tessékelte. - Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!
Józsefemmel úgy örülünk neked. Jól utaztál?- Sári néni üdvözült mosollyal zárt a karjaiba, de nem kapott választ. - Mihály, ő itt az unokahúgom, Kincső! Mostantól ő is a családunk tagja.
Szia!- köszönt a két gyermek egymásnak félszegen. A mellettem álló Mihály kedvesen elmosolyodott, és meghatódtam, ahogy a gyermeki éneink összeölelkeztek.
Én majd mindent megmutatok a környéken!- ajánlkozott a kis Mihály, mire a tizennégy éves Kincső átlépve a küszöböt jól orra esett. Emlékszem, nem bántam, mert a fiú azonnal megbabonázott. - Légy óvatosabb, Kincső! Majd én vigyázok rád!
Az első perctől fogva elválaszthatatlanok voltunk. Az idő múlásával egyre közelebb kerültünk egymáshoz; játszópajtások, barátok, bizalmasak voltunk. Együtt gondoztuk az állatokat: Mihály megtanított lovagolni, és a lovak nemes kiállása és szilaj gyönyörűsége magába bolondított, és bejártuk lóháton a környéket. A mi feladatunk volt összegyűjteni a tyúkok tojásait, egy alkalommal azonban játszásból inkább egymást dobáltuk meg vele, nagyokat nevettünk, aztán Sári néni kénytelen volt kissé elfenekelni minket csibészségünkért, pedig ez nehezére esett, mert csupa szív asszony volt.
Tizenöt éves korunkban, tavasszal együtt egy fát ültettünk a kapu mellé.
Csak képzeld el, milyen jó lesz, amikor majd az unokáinknak erről a fáról mesélünk!- suttogta a kamaszodó Mihály ásás közben.
Elterveztük az egész életünket együtt…- súgta a fülembe Mihály.
A mi fánkat döntötte ki a kocsi elé a vihar…- döbbentem rá. - Ezért fájt úgy!
Szüreten mindig versenyeztünk, ki tudja a legtöbb szőlőt leszedni, és együtt tapostuk ki a szőlőlét. Amikor együtt voltunk, ragyogott a szívünk a boldogságtól, és mindig nevettünk. Tizenhat évesek voltunk, amikor Mihály egy szüret alkalmával először megcsókolt.
Neked meg mi bajod?- A fiú alkonyatkor talált rám a présházban, ahová elbújtam.
Miért vagy itt? Nem kellene a szomszéd lánynak udvarolnod?- Elképesztően féltékeny voltam, pedig semmi sem történt.
Jó akarok lenni az udvarlásban, amihez gyakorlat kell, mert egy bizonyos lány előtt nem sülhetek fel. Az a lány te vagy, Kincső!- Mihály megsimogatta az arcom, és megcsókolt.
Minden csókunk olyan boldoggá tesz, akár a legelső!- mondta a mellettem álló fiú.
Tizenhét évesen már elköteleztük egymás mellett magunkat, de a szüleinknek nem árultuk el. Imádtunk bálba járni; imádtunk a pezsgő életet, és mindig együtt táncoltunk, de ez senkinek sem szúrt szemet. De szívesen voltunk otthon is, félrehúzódva egy-egy sarokba. Egy délután a lépcsőn Mihály ölében feküdtem, miközben ő valamit a korlátba vésett.
Kincső, ezt nézd!- óvatosan felültetett, és akkor szembesültem a M&K vésettel. Kötődése meghatott. - Amíg a ház áll, szerelmünk nem merül feledésbe, még akkor sem, ha mi már meghaltunk. Itt hagyjuk szerelmünk emlékét az utókornak!
Nem hagyhatjuk, hogy lerombolják a villát!- suttogtam Mihálynak sírva.
Örülök, hogy lényegre látó vagy, de a történetnek még koránt sincs vége!
El kellett titkolnunk a világ elől, mennyire szerettük egymást. Megjátszottuk magunkat, mert nem értettek meg minket. De ha egyedül voltunk, ha senki sem látott minket, csókot loptunk a másiktól. Éveken át mindig ugyanúgy búcsúztunk el a naptól: a mezőn egymás karjában fekve, a természet lágy ölén, a madarakat hallgatva, Isten szent ege alatt. Nincsenek rá szavak, milyen boldogok voltak a Sári villában, együtt töltött éveink.
Mi mindent megpróbáltunk, de volt, akit nem tudtunk átverni. Volt egy ember, aki felismerte szerelmünk erejét, és idő előtt véget vetett a boldogságunknak…- idézte fel Mihály. - Sejtelmünk sem volt arról, mire képes a szerelmünk. Észre sem vettük, de miattunk szépült úgy meg a villa, mert a szeretetünk fénnyel árasztotta el. És ezt akarták elvenni tőlünk.
Miután mind a ketten tizennyolc évesek lettünk, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy világgá kürtöljük szerelmünket, és összeházasodjunk. Nehéz idő köszöntött ránk, a nagy háború előszele elérte otthonunkat, és egyre nehezebbé vált a mindennapi betevő falat megkeresése.
Gyerekek, nagyszerű hírünk van!- Állt elénk Sári néni Mihály apjával egy tavaszi napon, miközben a kertben dolgoztunk. - Gazdag Lóránt, a harmincéves bankigazgató feleségül kérte a mi szép Kincsőnket, és biztosított minket, hogy jólétben fogunk élni, akkor is, ha kitör a háború!
Micsoda?- felháborodva hagytam abba a munkát, és mélyen a szemükbe néztem kiabálás közben. - Én nem akarok hozzámenni! Nem őt szeretem!
A szerelem olyan luxus, amit a szegény ember nem engedhet meg!- mormolta Sári néni.
Hogy tehettétek ezt? Elárultatok minket!- Mihály felháborodásában csatlakozott hozzám.
Az esküvőt mihamarabb megtartjuk, és nem akarok kifogást hallani. Kincső, ennyivel tartozol nekünk! Négy éve nevelünk; a mi házunkban élsz, a mi kenyerünket eszed, úgyhogy mi döntünk a sorsod felett is!- határozott József keményen, bár a szükség beszélt belőle.
Nem ti vagytok a szüleim, de azt kívánom, bárcsak halottak lennétek, mint ők!- kiabáltam, és sírva elrohantam.
Sosem fogunk megbocsátani nektek - jelentette ki Mihály. - Hogy árulhattatok el minket? És mindezt a pénzért… milyen ember vagy te, apám? Nem csodálom, hogy anyám feladta a harcot a kórral, és inkább meghalt, mert nem bírt veled lenni. Ha ő itt lenne, helyesen döntene, és mellettünk állna! 
Mihály követett a bálterembe. összetörve borultam a zongorára, és keservesen sírtam. Nem akartam, hogy elszakítsanak az egyetlen embertől, aki fontos volt nekem. Nem érhetett így véget a szerelmünk, hiszen éppen csak elkezdődött.
Nem hagyom, hogy máshogy menj feleségül. Én foglak feleségül venni, mert engem szeretsz, és én viszont szeretlek! Kincsem, kérlek, ne sírj! Találunk megoldást: te és én!- vigasztalt Mihály rendíthetetlen nyugalommal.
Úgy érzem, az egész világ összeesküdött ellenünk!- fakadtam ki.
Akkor még jobb: te és én a világ ellen!- Mihály felemelte a fejem, és letörölte könnyeimet. - Nézz rám! Azt akarom, hogy emlékezz erre a pillanatra. Sose felejtsd el, mekkora ereje van a szeretetnek! Legyen bármilyen sötétség, találd meg az utat a fény felé!   
Az óra éjfélt ütött, miközben Mihály felnyitotta a zongorát, az ölébe ültette, és egy mennyei dallamsort kezdett játszani. A szívhez szóló zongoradarab előcsalta könnyeimet, miközben a szívemet melengette. Ilyen muzsikát csak az tud játszani, aki ismeri az igaz szerelmet és a hozzá tartozó fájdalmat.
Villámcsapásként ért a felismerés, honnan volt annyira ismerős és megindító a jelenben hallott zongoraszó. Minden ritmus, minden dallam megmásíthatatlanul megegyezett vele.
Ezt a dalt nekem írtad, és azóta is minden egyes nap, pontban éjfélkor eljátszod a Sári villában!- Szívem vadul verdesett a mellkasomban, ahogy tudatosult bennem, s Mihályhoz fordultam. - Nagy rejtélyt okozol egyeseknek!
Már száz éve minden egyes nap eljátszom, emlékeztetve arra, hogy a szerelmünk mindent legyőz, hogy a szeretet mindennél erősebb, és a sötétségnek sosem lesz akkora ereje, mint a fénynek. - Mihály megsimogatott, de alig éreztem. - Száz évig vártam, hogy visszatérj hozzám.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok, hogy ennyi ideig vártál rám!- Rámosolyogtam. - Most már itt vagyok, Szerelmem!
Az utolsó napunkat még látnod kell! Ekkor voltunk a legboldogabbak, mégis minden véget ért…- Fájdalommal küszködve haladtunk tovább az időben.
József és Sára elmentek!- Mihály boldogan térdelt le mellém a nagyteremben, ahol éppen a kandalló előtt üldögéltem könyvet olvasva. - Biztos, hogy te is ezt akarod, Kincsem?
Még soha semmit sem akartam jobban!- suttogtam, eldobtam a könyvet, mélyen a szemébe néztem, és őszinte mosoly terült szét az arcomon.
Még soha semmire sem vártam ennyit, de érted megéri!- súgta Mihály a fülemben, miközben csókolgatni kezdett, és levetkőztettük egymást. Átjárt a szenvedély, és a kandalló előtt fekve beteljesítettük szerelmünket. Az egész villát beborította a határtalan fény, ahogy testben és lélekben is örökre egyesültünk.
Mihály?- Egymás karjaiban feküdtünk még órákon keresztül. - Szeretlek!
Én is szeretlek, Kincső!- súgta a fülembe, hozzám bújt, és rövid időre álomba merültünk.
Mi ez a zaj? Te is hallottad?- Hajnalban felriadtam, mert a villa előtt autók álltak meg.
Öltözz fel gyorsan!- határozott Mihály, mire mindketten felkaptuk magunkra ruhadarabjaink, és kéz a kézben, a kandalló előtt állva vártuk a folytatást.
Pisztolydördülés zajára összerándult testünk, és valaki betörte az ajtót. Tíz fekete kabátba burkolózott, fegyveres férfi rontott be és körbevettek minket. Mihály a karjaiba zárt, de éreztem, innen nincs menekvés.
Lám, kit látnak szemeim? Csak nem az én leendő feleségemet?- Gazdag Lóránt vészjósló mosollyal fegyvert szegezett ránk. - Ne vegyétek személyesnek; ez a dolgunk! A sötétség és a fény évezredek óta a világ lelkeiért harcol egymással. A szerelmetek túlságosan veszélyessé vált számunkra; nem hagyhatjuk, hogy valami ennyire megerősítse a fényt, mint ti, mert így a sötétség nem nyerhet. Az esküvővel próbáltalak szétszakítani titeket, de ez lehetetlen. Most kell elpusztítanom titeket, miután beteljesítve szerelmeteket a legboldogabbak vagytok. Hihetetlen erővel ruháztátok fel ezt a villát, úgyhogy meg kell szereznem, hogy a sötétséget erősítse ereje. József és Sára a járulékos veszteség, ti pedig az áldozatok!
A tervét bevégezve a bankigazgató elsütötte fegyverét, Mihály a testével felfogta a golyót, összeesett; a következő golyó pedig engem talált el, mire összecsuklottam.  
Mindent el fog lepni a sötétség azért, mert ti elbuktatok!- harsogta, miközben tehetetlenül szenvedtünk. Testünk lángolt a fájdalomtól. Lelkünket meggyötörték.
Ez nem igaz!- Haldokoltunk, de utolsó leheletünkkel is azért küzdöttünk, hogy elérjük a másikat, miközben szívverésünk egyre csak lassult. Ahogy kezeink utoljára egymásba fonódtak, a szívünk megszűnt dobogni.
A bankigazgató azt hitte, legyőzött minket, de halálunk után testünkből végtelen fénysugár tört elő, ami kiűzte a sötétséget a villából.


III.


Ha mindketten száz éve meghaltunk, hogy lehetünk most életben?- kérdtem.
A fényt szolgáltuk életünkben és halálunkban is. Mivel feláldoztam volna magam érted, a fény erői angyallá változtattak, hogy megvédhessem a villát a sötétségtől. Megígérték, hogy egy nap újjászületsz, de nem emlékezhetsz előző életedre. A legnagyobb szükség idején, most, hogy a sötétség el akarja pusztítani a villát, a fény újra harcra hív minket. Erejének forrása a mi szerelmünk. Mi vagyunk a villa őrzői.
Most vissza kell térnünk a saját időnkbe!- Mihály magához ölelt. - Félek, túl sok időt töltöttünk itt!
Az időutazást követve Mihály aggodalma beigazolódott: Lóránt csatlósaival ismét bejutott a házba, és a nagyteremben ránk vártak, hogy elpusztítsanak.
Jó újra látni, Kincső! Amint látod, a fiatalságomat az örökös harc felemésztette, de ennek a villának az ereje majd visszaadja azt is!- A bankigazgató ránk vigyorgott.
Ezúttal minden másképp lesz!- mormolta Mihály, miközben szembesültünk azzal, hogy Ricsi és Csani elárultak; ők engedték be üldözőinket a villába, Martinát pedig csapdába csalták. A szívem attól rettegett, hogy most ő lesz a járulékos veszteség harcunkban.
Mihály angyal, vagyis nem érintkezhet veled, Kincső, egyedül pedig túl kevés vagy!
Nincs egyedül!- Martina kitört a fiúk szorításából, és sírva megölelt. - Kérlek, bocsáss meg! Nem kellett volna idejönnünk, és igazad volt Ricsivel kapcsolatban! Ne haragudj rám; annyira szeretlek!
És a szeretet csodát tett; Martina szeretete megmutatkozott: szívéből előtört a fény, eltalálta Mihályt, és visszarántotta a mi világunkba. Szerelmem immáron újra ember volt.
Mi vagyunk a villa őrzői. Sosem győzheted le a fényt, mert nem ismered a szeretet hatalmát!- Mihály a karjaiba zárt, és száz év után újra szerelmes csókot lehelt ajkaimra.
Az igaz szerelmünk tisztasága a fényt erősítve hatalmas erővel ruházta fel a villát. A sötétséget nemcsak kiűzte, de meg is semmisítette. A villát átjárta az élet: a port, a piszkot, a sötétséget elűzte a fény, és a felkelő nap sugarai a régi dicsőségű villát köszöntötték.  
Ez a tiéd!- Mihály átadott egy régi papírt, amit egy fiókból vett elő.
Ez micsoda?- kérdtem, miközben elolvastam a szerződést.
Eszerint a Sári villa mindenkori tulajdonosa a Madách család, a te családod!- Mihály átölelt. - Száz éve Sári néni örökös híján a bátyádra, Jánosra hagyta a villát, aki annak idején, még a járvány előtt elhagyta a szüleidet. Ő a családod őse. Végigkísértem a családod száz éven át, mert a sötétség mindig résen volt, de most már nekik van okuk aggodalomra, hiszen együtt vagyunk, és ki tudja, mi mindent vihet véghez szerelmünk? 
Akár hiszel benne, akár nem, a tetteinkkel vagy a fény vagy a sötétség erőit segítjük. Élj úgy, mint mi: szeress és engedd, hogy szeressenek, mert akkor hatalmas erő birtokába jutsz. A családommal beköltözünk a villába, és átalakítottuk: nyitva áll a gyerekek, felnőttek és állatok előtt, akik nyugalomra, békére, szeretetre vágynak, mert ezt mind megtalálod a Sári villában.
Kész rejtély, hogyan épült újjá a villa egyetlen nap alatt!- A szüleim alig hitték el, hogy a villa az őseink révén a miénk. A teljes igazságot sosem fedtem fel előttük.
Igen: rejtély…- suttogtam; Martinára mosolyogtam, majd Mihály mellém lépett.
A világ legvarázslatosabb villájában a Szerelmem átölelt, és soha többé nem engedett.

Vége