Bozóki Gabriella

 Örökség

2014.04.19.

Édesapám már egy éve küzdött a halálos kórral, és sajnos nem sok esély volt rá, hogy legyőzi. Június volt, a tervezett római vakáció helyett a kórház onkológiai osztályát látogattam. Szörnyű volt így látni, hogyan emészti meg lassan a betegség az egykor életerős apukámat. Anyukám végül úgy döntött, hogy a nagymamámhoz fogok utazni Balatonalmádiba, hogy legalább nekem legyen esélyem egy kellemes nyárra. Először tiltakoztam, nem szerettem volna itt hagyni édesapámat, és a gondolat is nyomasztott, hogy talán most fogom őt utoljára látni. Végül beadtam a derekam, és egy borús reggelen letargikus hangulatban felültem a magyar tengerre induló vonatra. Nagymamám az állomáson várt,alig ismert meg.

-Jézusom, Zsófi! Belőled szinte minden élet eltűnt! Hát ennyire nagy lenne a baj? Édesanyád említette, hogy nagyon megvisel ez a helyzet, de úgy nézel ki,mint aki éveket öregedett. - Köszönés helyett már egyből szörnyülködéssel fogadott, amitől ideges lettem. De nem szóltam semmit, nem állt szándékomban összeveszni vele már az első napon, ezért sóhajtva csak ennyit mondtam:
-Igen, elég fáradt is vagyok nem igazán alszom mostanában.
-Semmi baj! A friss levegő, és a nyugodt környezet majd segíteni fog. Már Jókai is megmondta, hogy a Balaton és környéke a legjobb orvosság a lépbajra. - Igaza volt neki,mert már az első esti séta után jobban éreztem magam. A parton megálltam és néztem az enyhén hullámzó vizet, amit a lemenő nap sugarai sárgásvörösre festettek.  A nyári szellő falevéllel kevert vízillatot hozott magával, ami még idillibbé varázsolta az egyébként is festői tájat. A vadkacsák beszélgettek egymással, biztos az anyuka vacsorázni hívta fiókáit. Ezen a partszakaszon nagyon kevés fürdőző volt, tiszteletben tartották, hogy a környéken lakók nyugalomra vágynak. A napok szinte repültek, nagymamám otthoniasan berendezett házában végre aludni is tudtam. Este a teraszon ülve beszélgettünk, a régi időkről és a gyerekkoráról kérdeztem legtöbbször. Előtte megnyílhattam, elmondhatta a félelmeimet, meg hogy el sem tudom képzelni az életemet apukám nélkül. Az ilyen aggályaimat anyukámmal nem szerettem volna megosztani, ezzel csak terheltem volna, inkább vigasztalni próbáltam. De most nem kellett hitegetnem és vidámnak tűnnöm, bármikor sírhattam, és ölelő karokat is kaptam. A mama mesélt még a dédnagyanyám haláláról, és az azt követő időről. Ő 18 évesen veszítette el az anyukáját, csak egy évvel volt idősebb, mint én most. Kicsit szégyelltem is magam, de sikerült megszabadulnom a terhelő érzésektől, és egy időre átadni magam az élet szépségeinek is. Amikor a parton voltunk, több alkalommal láttam a stégen egy nőt, aki egy helyben, szinte mozdulatlanul állt, arccal a Balaton felé, mintha várna valamit vagy valakit. Egyszer meg is kérdeztem a nagymamámat, hogy ismeri -e, és tud- e valamit róla.
-Igen, ismerem. Ő Nádasdy-né, igazi úri nő. Almádi központjában él abban a gyönyörű házban,a Sári-villában, ami a férje családjáé. Régebben csak nyáron jöttek le, mert Budapesten élnek, ha jól tudom, a Rózsadombon. Amikor 15 éve itt nyaraltak, a lányuk, Sári néhány barátjával fürdeni indult. A lány bizonyára túl mélyre úszott, és eltűnt. Valószínűleg vízbe fulladt. Az édesanyja viszont szentül hiszi, hogy a lánya még életben van, minden nap a parton várja az érkezését, le is költözött. A férje majdnem minden hétvégén meglátogatta, amíg élt szegény. De . A tragédia előtt ritkán még beszélgettünk, amikor összetalálkoztunk, azonban most már inkább kerülöm, mert szegény asszony az őrület határán van. Több fiatal lányt megszólított már, mert azt hitte, hogy Sárit  látja. Ha lehet, akkor ne beszélgess vele, csak annyit, amennyi az udvariassághoz feltétlen szükséges.
-És mi van, ha neki van igaza, és tényleg él még a lánya? - kérdeztem elgondolkozva, ez a történet felkeltette az érdeklődésemet.
-Csillagom, olyan naiv vagy. Ennek sajnos semmi esélye. Kár ezért a szép fiatal lányért, de Isten semmit nem tesz gond nélkül, biztosan szüksége volt egy angyalkára. - Másnap délután felfedezősétára indultam, valójában a ház érdekelt, mert eddig elkerülte a figyelmemet.  Tízpercnyi séta után megpillantottam, szinte a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű villa volt, hatalmas, boltíves ablakokkal, ápolt, mesébe illő kerttel. Nem tudom, mennyi ideig állhattam a palota kapuja előtt, de amikor megfordultam, hogy tovább induljak, a ház tulajdonosnője állt előttem. Amikor a szemébe néztem, láttam, ahogy elsápad, majd kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az enyémet, és remegő hangon megszólalt:
-Sári, kislányom! Én tudtam, hogy életben vagy, nem telt el úgy nap, hogy ne vártalak volna haza. Senki nem hitt nekem, de az anyai ösztönnél semmi nem erősebb. Most pedig soha többet nem engedlek el, mert ha még egyszer elveszítenélek, azt már nem élném túl. -  Azzal karon ragadott, és meglehetősen erőszakosan magával vitt a házba. A váratlan fordulattól annyira meglepődtem, hogy szinte nem is ellenkeztem. Amint beléptünk a tágas, faburkolatú előtérbe, egyből tisztázni akartam a félreértést.
-Nézze asszonyom! Hallottam a sajnálatos eseményről, és mélyen együtt érzek, de attól tartok, itt valami félreértés történt, ugyanis én nem vagyok az Ön lánya, én Budapesten élek édesanyámmal. Ha tudok bármiben segíteni, szóljon és megteszem, viszont lassan indulnom kell, mert vár a nagymamám.
-Sári, Sári! Mi történt veled? Beszélsz itt össze-vissza, de nem baj. Egy biztos:én többet téged ki nem engedlek innen. Nem tudom, hol, kivel és miért voltál ilyen sokáig távol tőlem, de most szigorítok:kulcsra lesz zárva a szobád. Nagyon nem szeretném ezt, de a szükség nagy úr, ls ki tudja, nem -e kóborolsz el megint?- A nő olyan ijesztő meggyőződéssel beszélt, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy én tévedek. A villa szecessziós stílusban épült, amiről nem csak a stílusjegyek árulkodtak, hanem a teljes elvonulás, elkülönülés a társadalomtól. A madarak csicsergésén, és a szél fújásán kívül semmilyen más zajt nem hallottam. Nádasdy-né sajnos tartotta az ígéretét, és bezárt a szobába, ami egykor a lányáé volt. A falon Sári képe lógott, aki valóban kicsit hasonlított rám, de azért nem lehetett minket összekeverni. Körülnéztem a tölgybútorokkal berendezett hatalmas szobában, és elképzeltem, mivel tölthette el napjait Sári ebben a gyönyörű házban. A szobában állt egy zongora is, azon biztos szívesen játszott. Aztán megint eszembe jutott, hogy szegény nagymamám mennyire aggódhat értem, és azt próbáltam kitalálni, miként szökhetnék meg a nő fogságából. A hatalmas faajtóhoz mentem, de zárva találtam. Aztán jöttem rá, hogy az ablakon is ki tudok mászni, hiszen nem vagyok olyan magasan, a második emeleten, és egy-két kisebb karcolással megúszhatom a kalandot. A szobába ekkor Nádasdy-né lépett be két csésze teával.
-Tudod, az eltűnésed óta minden egyes napom azzal telt, hogy rád vártam. Szegény édesapád évekkel később sem tudott lebeszélni erről az elszántságról, ő nem hitt benne, hogy valaha láthat még. Ezért is ment el, én is sokszor kívánkoztam hozzá, csak az tartott életben, hogy neked még szükséged lesz rám. Idáig bevallom, azért nem jöttem be hozzád, mert tartottam tőle, hogy az egész csak álom, és az üresen álló szobád fogad majd. De most már biztos vagyok benne, hogy ez a valóság, mert ilyen szép álom nem létezik. - Azzal átölelt, és zokogni kezdett. Este, amikor a szökési kísérletemet terveztem, egy pillanatra megsajnáltam a szegény nőt. Aztán rájöttem, hogy nem csak vele ilyen kegyetlen az élet, például nekem is van elég szenvedés, amit el kell viselni, nincs szükség még máséra is. A terv megvalósítása könnyebb volt, mint hittem. Hazaérve nagymamámat a konyhaasztalnál ülve találtam, néhány szomszéd társaságába. Amikor meglátott, először megijedt, majd örömében sírni kezdett, és szorosan átölelt. Mindent elmondtam neki, ő pedig rosszallóan csak ennyit mondott.
-Lányom, már megint nem hallgattál rám. Reméltem, hogy nem úszni indultál egyedül. - A napok teltek, azon vette,m észre magam, hogy augusztus vége van, és az utolsó napjaimat töltöm Almádiban. Féltem hazamenni, mert anyukám azt mondta, apa már nincs tudatánál, ezért nem tudok vele beszélni. Nádasdy-né is igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy nem élné túl még egyszer a lánya elvesztését, ugyanis a szökésem után egy héttel kaptam a hírt, hogy szegény asszonyt elvitte a szíve. Azt gondoltam, neki így jobb, hiszen senkije nincsen, de az édesapámat nem kéne elvenni a szerető családjától. Egyik délelőtt csöngettek, mivel a nagymama a hátsó konyhában volt, én nyitottam ajtót. Egy elegáns, öltönyös férfivel találtam szemben magam, bizonytalanul köszöntöttem:
-Jó napot, uram! Miben segíthetek?
-Magának is, hölgyem!  Én Keresztes Zsófiát keresem, tudtommal itt tartózkodik a nagymamája, Váradi Jánosné társaságában.
-Igen, én vagyok Azonnal szólok a nagyinak.
-Ami azt illeti, nekem a kisasszonnyal volna beszélnivalóm. A nagymamájára csak a jóváhagyásnál lesz szükség. Varga Gábor vagyok, Nádasdy Károlyné ügyvédje. És azért keresem, mert ügyfelem Önre hagyta minden vagyonát, köztük a balatoni kastélyát. Itt van a nyilatkozat.
-Elnézést, ügyvéd úr! Itt valami tévedés van,én nem vagyok annak a nőnek a lánya, csak egy kis ideig éltem nála, mert azt hitte, hogy én vagyok Sári, és szinte fogva tartott, hogy el ne hagyjam.
- Nézze, Zsófia! Én nem igazán vagyok kíváncsi ezekre sz apró részletekre, a lényeg, hogy Nádasdy asszony néhány nappal a halála előtt módosított a végrendeletén, és Önt nevezte meg egyedüli örökösének, mivel élő rokonai nem maradtak. Nem indokolta meg, miért, de ez nem is tartozik rám. Most viszont szükség lesz Váradinére, hiszen csak ő írhatja alá az átvételt igazoló papírt. Mivel ez egy kis város, nincs szükség a felesleges hercehurcákra, a ház kulcsa itt van, a pénzt pedig még a héten utaljuk. -A meglepetéstől meg sem tudtam szólalni, forogni kezdett velem a szoba. Fel sem fogtam, hogy egy óriási vagyon tulajdonosa lettem, ráadásul alig pár perc alatt. Két nappal később aztán anyukám is meglátogatott, és közölte a régóta esedékes szörnyű hírt:apa eltávozott örökre. A fájdalom és az öröm nem semlegesítették egymást, hanem felváltva égették a szívem. A temetés után anyukám minden jogi dolgot leellenőrzött, amik szintén alátámasztották, hogy az én tulajdonomban áll a ház. A városi keserűségek elől menekülve leköltöztünk a villába, ami minden pillanatban valami újabb meglepetéssel bűvölt el. A falai között, és az édenkertjében én is kezdtem hinni, hogy léteznek csodák. Talán apa is visszajön, csak egy hosszabb utazásra ment el. Ébredés után és lefekvés előtt az ablaknál állva vártam, hogy érkezzen, hiszen ezek után úgy gondoltam, bármi megtörténhet, csak akarni és hinni kell.