Bíbor Johanna

Öngyilkosok villája

 

Egy elhagyatott villa áll a Balaton mellett, már évtizedek óta nem lakik benne senki. Mégis rengetegen keresik fel évente. Hogy miért? Azért, hogy megöljék magukat. Ez az Öngyilkosok Villájának története.
Nem tudom tovább fizetni a lakást… A feleségem is  el akar válni… Nincs már semmim és senkim. Nem megy tovább.
A férfi felment az emeletre. Pisztolydörrenés.
A férjem elhagyott, mert azt mondta, hogy már nem vagyok elég jó neki. Persze, mert három gyerek után nem vagyok húsz kiló? Bezzeg az a kis kurva, az igen. Azzal biztosan nagyon jó a szex. Hát csak keféljetek! Keféljetek, amíg bele nem haltok! Csak tessék, én már nem zavarok több vizet.
A rendőrség egy héttel később vágta le a kötélről a nőt, pár hajléktalan értesítette őket. Érezték a bűzt. De mit is várunk nyáron?
Ki tettetek otthonról? Igen? Köszönöm szépen. Jól van Anya és Apa, ilyenek az igazi szülők. De nem baj, nem kell engem többet félteni, neveljétek csak tovább a kis szemetek fényét! Nem zavarom meg a családi idillt…
Kamaszkorban az alkoholmérgezés tűnik a legkézenfekvőbb halálnak. Szegény fiú, csak egy hónap múlva találták meg.
Semmi baj kicsim, ne sírj, kérlek! Nem tehetek mást, nem tudhatják meg, hogy te vagy. Könyörgöm hallgass! Csicsija babája, aludj szépen Kicsim. Anya énekel neked altatót, jó? Aludj karomban, aludj nyugodtan – a sírástól alig tudta elénekelni az anya a kislány kedvenc altatóját– aludj kislányom, fátyol az álom, királyfi hozza szívedet, Kincsem, bearanyozza.
A kis koponya reccsenése percekig visszhangzott az üres falak között.
Egy évnyi kemo, meg sugár, kórházban élés. Élés? Ugyan, vegetálás két hányás meg műtét közt… Hagyjuk, elegem van, elfáradtam. Nem akarok több kórházi ágyat, több csövet, meg tűt. Pihenni akarok. Nem akarok magam köré senkit, nem kellenek aggódó rokonok, meg barátok. Csak meg akarok halni…
Amit a rák nem tudott megtenni egy év alatt, azt egy penge és pár határozott mozdulat megtett percek alatt.
A gyerekeim eladták a fejem felől a házat… Ezt érdemlem, felneveltük őket az anyjukkal, azt reméltem becsületesek lesznek majd, de nem… De jó, hogy Ő ezt már nem élhette meg. Vele kellett volna halnom, akkor. De nem… Itt hagyott. Kitettek, nem akarom elhinni. Nem tudok hová menni. Tél közepén kitesznek a saját lakásomból, amiért egy életen át dolgoztam?? Miért kellett ezt megélnem?
Az öregember nem akart végezni magával, megtette helyette a tél és a fagy. A gyerekei soha nem keresték.
Apa csak üti anyát… nem akarom látni, nem megyek haza, soha többet… Itt nem talál meg minket senki, ugye Lencsi baba? Ne félj, majd én vigyázok rád. Tudok nagyon finom homokpogácsát főzni. Nem leszünk ám éhesek. És ha félsz, akkor majd énekelek is neked, jó? Nem kell félni Lencsi baba, tudom, sötétedik. Na, ne félj ennyire, nincs mitől… Most már én is kezdek félni… Meg hideg van… Anyukámat akaroooom! Apa ne bántsd Anyát! Anyu gyere értünk. Itt vagyunk… Itt vagyunk…
A ház már nagyon romos volt, néha le-leomlott a fal egy része. Anya ugyan megmenekült Apától, de a kislány már soha nem mehetett haza Lencsi babával.
Nem tudtam, hogy ez ekkora teher lesz… Már a pénz sem kell... Különben is meglettem volna nélküle… Egyfolytában az öregasszony arcát látom magam előtt. Hallom, ahogy jajgat. De én csak ütöttem. Jajgatott. Ütöttem. Jajgatott. Ütöttem. Amíg mozgott. Ütöttem. Már nem mozgott.
A betörő egy kalapáccsal lékelte meg a koponyáját. Azt hitte, hogy ettől az öregasszony képe kiszabadul a fejéből. De egyúttal a lelke is kiszabadult a testéből.
Az emberek csak jöttek és haltak. Az Öngyilkosok Villája pedig egyre szomorúbb lett. Régen nevetés töltötte be az épületet, nem pedig halálhörgés. Régen emberek jártak-keltek a folyosókon, nem pedig kísértetek. A Villa egyre inkább összeroskadt a lelkek súlya alatt, sorra dőltek ki a szobák falai, szakadtak le a lépcsők. De valami oknál fogva képtelen volt teljesen összedőlni. Valami láthatatlan erő egyben tartotta. Ez adott erőt a Villának szembenézni az újabb áldozatokkal. Azokból pedig akadt bőven. A rendőrség már naponta küldött arra járőröket, de még így sem tudták megakadályozni a folyamatosan bekövetkező haláleseteket.
Hanna meghalt autóbalesetben… Az a részeg rohadék belehajtott. Az lett volna az utolsó ultrahang… Már tudtuk, hogy kisfiú lesz. Tudtuk!!! És az a szemét meg nem kap semmit, csak három év felfüggesztettet? Ilyen hányadék világban kell élni? És ezek után még van bőr a főnököm képén? Még van pofája kirúgni? Hát legyen, de mondok én nektek valamit búcsúzóul: azt kívánom, ÉLJETEK MINDÖRÖKKÉ! Éljetek ebben a fertőben és soha ne tudjatok kimászni belőle!
A férfi ordításába szinte beleremegtek a villa falai. Elszánt volt. De a csőre töltött revolver csak kattant egyet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Aztán még egyet. És még egyet. Amikor a férfi dühében a földhöz vágta a revolvert, a padló beszakadt. Sokáig fel sem figyelt rá, azon töprengett éppen, hogy felmegy az emeletre és leveti megát a mélybe, de a lépcsők leszakadtak, így ez nem volt lehetséges. Ekkor figyelt fel a padlók keletkezett üregre. Volt benne valami. Egy fekete zacskó. Kivette. Remegő kézzel tépte fel a nejlont. Jó pár köteg húszezres zuhant az ölébe. A férfi csak nézte a pénzkötegeket, és nem mert hinni a szemének. Nem merte megszámolni, de végül mohón nekiesett. Egy vagyon hevert eltemetve a deszkák között. Pont annyi, amiből a férfi talpra tudott állni. A könnyei patakzottak, ahogy a bankjegyeket lapozta. Így talált rá a pénzre, melyet a betörő rejtett el.
A férfi, aki a talált pénzből visszaállította Sári villát eredeti, gyönyörű állapotába, a véletlennek tudta be, hogy a hat töltény közül mindegyik döglött volt. Valójában azonban az Öngyilkosok Villája nem akart több halált látni. És nem is látott soha többet. A Villa végre ismét régi fényében pompázhatott, ahol a folyosón gyereksereg rohangált és kacarászott. Az ebédlőt megtöltötte a felnőttek zsivaja.
A Villa új életet kapott és valamilyen hihetetlen módon senki sem gondolt arra, az odaérkezésekor, hogy egykor miért került ez a csodálatos épület az újságot címlapjára. Így halt meg az Öngyilkosok Villájának története, hogy valami másik mese születhessen helyette, valami, aminek mindig jó a vége.