Benke Mária

A különös idegen

3. rész

 

Véget értek a mézes hetek, vissza kellett utazni Pécsre, hogy az egyetemen folytassák munkájukat.
Mindketten nagyon boldogok voltak, elégedettség látszott rajtuk. Eliza tanult és dolgozott, fáradhatatlanul.
Örültek, ha közös munkájuk során is egyetértettek, s haladtak a kutatásaikkal.  Szép eredményeket értek el a sejtkutatás – rákos sejt burjánzás terén.
György rendszeresen, Eliza esetenként tudományos lapokban publikált.
Majd György összegyűjtötte jegyzeteit és könyvet készült írni.
Minden perce elfoglalt volt, egyre kevesebb ideje jutott a feleségére.
Eliza is sokat dolgozott, háztartást nem vezetett, hozatták az ételt, hétvégeken pedig rendszeresen Balatonalmádiba a Sári Villába vonultak vissza, ahol több idejük volt egymásra...

Telt, múlt az idő.

Észre sem vették, hogy már csak a munkájukról tudnak beszélgetni, kezdett ellaposodni a kapcsolatuk.
Gyermekeik nem születtek, így hát a szabadidejükben is mindig szakmai könyveikbe burkolóztak, többnyire csak orvosi, kutatási témáik voltak.
Néha megvitatták egy-egy tudományos munkájukat, illetve lépést tartottak a világ kutatási eredményeivel.
Még szabadságra is úgy mentek, hogy valamelyik klinika, hasonló kutatással foglalkozó orvosai hívták meg őket tanulmányútra.
Soha nem volt felszabadult nyaralásban részük, de valahogy eddig nem is hiányolták.

Most hirtelen Eliza kezdte üresnek, egyhangúnak érezni a mindennapjaikat.

Egyik alkalommal - már vagy öt év telt el az együtt töltött évekből – érkezett az egyetemre a klinikától felkérés egy nagybeteg gyermek ügyében.
Elizát nagyon megviselte a hír, és szeretett volna segíteni a gyermeken.
Csontvelő átültetéssel – talán – megmenthették volna, de a kórház valamiért elzárkózott a gyógyítás ilyetén módjától.
Eliza megbeszélte férjével, hogy bővebben utána néz a gyermek állapotának.
Férje nem beszélte le róla, hiszen ismerte jól, ha valamit a fejébe vett, azt nem lehetett onnan kiverni.
Mikor a kórházi orvosokkal felvette a kapcsolatot, kiderült számára, hogy egy hétéves kisfiú a súlyos beteg.

Meglátogatta a klinikán, beszélgetett vele és annyira a szívébe zárta, hogy nem tudott a gondolattól szabadulni: Ezen a gyermeken segítenie kell!
Most érezte először, hogy mennyire hiányzik, hogy nincs gyermekük…
Szóba is hozta férjének a vacsoránál, de György kedves mosollyal elhárította a lelkes feleségét.
Drágám, Te most már elmúltál harminc, én közelebb vagyok az ötvenhez, hogyan, akarhatnék én most gyermeket?
Azt a kis lurkót fel is kell nevelni, mire húsz éves lesz, a nagyapja lehetnék…- mondta elgondolkodva.
Igen, de örökbe is fogadhatnánk egy kisfiút! – ahhoz mit szólnál?
Nem tudom! – még nem gondolkodtam rajta, olyan jól megvagyunk mi így kettesben. – nem gondolod?
A munkánknak élünk, amit mindketten odaadóan szeretünk, még a hobbink is a munkánkhoz kapcsolódik.
Szabad időnkben is szakirodalmat olvasunk, s azt megbeszéljük.
Olyan jó ez így!
Jó, jó! – válaszolt Eliza, de ez a kisfiú annyira meghatott amióta megláttam, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nekünk miért is nincs gyermekünk?
Édesem! – kérlek! Ne is beszéljünk erről többet.
Eliza naponta meglátogatta a kisfiút a kórházban, vitt neki mindig valamit, sokat beszélgetett vele. A gyermek nagyon szép volt, emlékeztette valakire, kedves értelmes, épp csak elvégezte az első osztályt.
Az kattogott a fejében, hogy segítenie kell ezen a gyereken.
Beszélt a kezelő orvosokkal és felajánlotta, hogy Ő lenne szívesen a donor, ha sor kerülhetne a csontvelő átültetésre.
Hazament, este nagyon szótlan volt a vacsoránál, fel is tűnt Györgynek.
Eliza kedvesem! – alig ettél, csak nem vagy beteg? – vagy bánt valami?
Nem semmi! – válaszolt röviden
Nem hiszem el, mert látom rajtad, hiszen tudod, hogy mennyire jól ismerlek.
Hááát, valóban komolyan foglalkoztat valami.
Megtudhatnám?
Igen! – elhatároztam, hogy felajánlom a klinikán, hogy leszek donorja ennek a drága kis fiúcskának – képzeld Őt is úgy hívják, mint Téged.
Mint engeeem? – hogyan?
Hát Györgynek, és nem engedi, hogy Gyurikának szólítsam, csak Györgynek, Kiss Györgynek, az édesanyja után, ugyanis az édesapját nem is ismeri.


Nagyon okos, komoly fiatalember, egyszer Te is átjöhetnél velem meglátogatni.
György elgondolkodott és azt mondta:
Jó rendben, majd egyszer átmegyek…
Másnap Eliza találkozott a gyermek édesanyjával és kedvesen elbeszélgettek.
Elmondta a hölgy, hogy nagyon szeretett valakit, terhes lett és a férfi elment, azt mondta, hogy nem akar gyereket, vetesse el.
- Én nem tudtam megtenni, - mondta a hölgy, - így hát ez a szépséges okos fiú megszületett, pont olyan, mint az apja.
Nem akarok indiszkrét lenni – mondta Eliza, de tud róla, hogy ilyen nagybeteg a fia?
Á dehogy, hiszen még azt sem tudja, hogy van, elhagyott, soha többé nem láttam, azt sem tudom, hol él, igaz nem is kerestem, úgysem akart tudni a születendő gyermekről.
Hát azért, én az Ön helyében csak megkerestem volna – szólt Eliza, - nem lenne szabad hagyni, hogy így egyedül viselje a betegség terheit.
A csontvelő átültetésről, s annak lehetőségeiről beszélgettek, donor nincs megfelelő, sajnos az Édesanya nem alkalmas, az apát kérték az orvosok, hogy jelentkezzen, de hát ez lehetetlen – mondta szomorúan a gyermek anyja.
Másnap megint bement a gyermekhez Eliza és eldöntötte, hogy szól a kezelőorvosának, hogy Ő felajánlja – most már elhatározta.
A férjének mikor mondta, nem szólt semmit, de elképzelhetőnek tartotta, hogy nem is figyelt rá…
Megtörténtek a próbavizsgálatok, szomorúan vette tudomásul, hogy Ő sem alkalmas donornak, összeférhetetlenség van.
Megint találkozott az Édesanyával, és ismét szóbahozta neki, hogy kerestesse meg a gyermek apját…

Néhány nap elteltével beszélgettek vacsora közben Eliza kérte Györgyöt, hogy másnap menjen be vele a kisfiúhoz a kórházba.
György jobbnak látta, ha igent mond, ismerte feleségét, hogy ha valamit nagyon akar, akkor nem hagyja annyiban.
Délután könnyebb elfoglaltsága volt, szólt, hogy jól van, menjenek hát be a gyerekhez.
Eliza a nyakába ugrott, annyira örült, nem is tudta megmagyarázni, hogy miért.
Elérkezett az idő, bementek a kórházba.

A kisfiú kiszolgáltatottan feküdt, rosszkedvű volt, nem tudott járni, és Elizának a szíve szakadt meg érte.
Vittek neki gyümölcsöt, játékot, Eliza viccelődött vele, próbálta felvidítani, de nem sikerült.
Egyszer csak a gyerek ágyánál álldogálva meglátta, hogy jön az Édesanyja, Eliza gondolta, hogy majd anyukájának láttán kicsit jobb kedvre derül – de nem.
Üdvözölték egymást, majd bemutatta a hölgynek a férjét, mikor György a nő szemébe nézett, elsápadt.
Mindkettőjükön a döbbenet látszott, nem szóltak semmit, csak a bemutatkozásnál a kézfogásuk mozdulatlanságba merevedett…
Némán álltak szemben, kéz a kézben szótlanul.
Eliza zavarban volt, s megkérdezte, hogy mi történt? – talán ismerik egymást?
A gyerek szemei is tágra nyíltak az érdeklődéstől.
- No, mondjon már valaki valamit. – kérte Eliza.
Hosszú csend ült a szobára, mikor végre György megszólalt, pillanatok alatt néhány évet öregedett az arca.
Eliza beszélnem kell veled!
Ő az én fiam!
Miiit? - hogyan? – kérdezte felesége.
Téged még nem ismertelek, volt egy kapcsolatom, de nem tudtam, hogy a kapcsolatból gyermekem született.
Az anya könnybe lábadt szemmel simogatta gyermeke arcát, nem tudott megszólalni.
No ebből elég, azonnal tudni akarok mindent – mondta Eliza.
György rendre elmesélte a korábban történteket, majd felajánlotta a gyermek anyjának, hogy beszél a kezelőorvossal és természetesen ad csontvelőt, ha azzal megmentheti a gyermek életét.

A próbavizsgálatok igazolták, hogy azonos a vércsoportjuk, és minden egyezik, így rövidesen sor kerülhet a műtétre.
Eliza megértő volt párjával, Ő viszont nagyon hálás volt neki ezért, hogy segíthet a gyermekén, akiről nem is tudta, hogy létezik…
Az Anya sírva borult a gyermekére, és könnyei között mondta neki:
Kisfiam, megmenekültél!
Hamarosan sort kerítünk a műtétre – mondta a kezelőorvos és megsimogatta a kisfiú fejét.
Egy hét múlva megtörtént a műtét, sikeresen, egy külön szobában feküdt apa és fia, nagyon sokat beszélgettek, mindent elmagyarázott a gyermeknek, amire kíváncsi volt.
Az Anya és Eliza boldogan jöttek be látogatni a két Györgyöt, mint két barátnő…
Megbeszélték, hogy a lábadozás, gyógyulás időszakát Balatonalmádiban a Sári Villában töltik, és Elizáék sűrűn fogják látogatni őket, kényeztetik mindennel, hogy a gyermek hamar felépüljön, s hogy hogyan tovább? – ezen még ráérnek gondolkodni…