Anna Harast

A méregkeverő

Idén nyáron szüleim úgy döntöttek, a nyár nagy részét Balatonalmádin töltjük, tekintettel apám egészségére. Még tavasszal történt egy ijesztő eset: rosszul lett és összeesett egy tanácskozáson, s nem sok híja volt, hogy elhagyjon minket. Az orvos azonnal pihenést és nyugalmat írt neki elő, amiről édesapám hallani sem akart. Minden tiltakozása ellenére édesanyám most is sikeresen keresztülvitte akaratát, s addig tartott beszédeket a család fontosságáról és jövőjéről, míg apám beleegyezett a nyaralásba. A kaszinóban hallotta, hogy most nyitják meg a Balaton egyik új villáját a bérlők részére. Ha jól emlékszem, Sári-villának nevezte el a tulajdonos, elhunyt felesége emlékére. Egyik részem izgalommal várta, mikor indulunk már, viszont lelkem másik fele idegességgel telt el, mikor az utazásra gondoltam. Nem szerettem a hosszas utakat, a fárasztó zötykölődést a két ló vontatta bérkocsival, s a rengeteg idegen ember gondolata is félelmet ébresztett bennem. Még saját személyzetünk sem tartott velünk, mivel a villában teljes személyzet fogadott minket, ami újabb és újabb ismeretlen arcokat jelentett számomra.
Bármennyire is féltem az indulás napjától, egyszer ez is elérkezett. Júniushoz képest talán kicsit hűvös volt az idő, így egy fokkal kellemesebb volt az út, mint amire számítottam. Mikor elhagytuk a Duna vonalát, egyre több domb és kisebb-nagyobb hegy került a szemünk elé. Megigézve figyeltem a zöld minden árnyalatában pompázó tájat, a szivárványszínű virágos réteket. Utunk felénél kisebb zápor zavart meg minket, de kocsisunk kitartóan hajtotta a lovakat, hogy minél hamarabb a Balaton partjánál lehessünk. A hirtelen jött eső felfrissítette a levegőt, s mikor elvonult tőlünk, kellemes víz illatot hagyott maga után. A Duna mellett nőttem fel, s bár apám magas rangú tisztviselő volt, szinte egész gyermekkoromat a folyó partján, s a kisebb nagyobb holtágaknál játszva töltöttem. Az eső utáni víz illata ezeket az emlékeket ébresztette fel bennem, s éreztem, hogy lelkem lassan könnyebbé válik. Mosolyogva fogadtam a Balaton hullámainak első pillantását, mikor hátraszólt kocsisunk, hogy hamarosan megérkezünk Balatonalmádiba.
Már messziről észrevettem az utcaszint fölé magasodó épületet. Halványsárga falai hívogatóan tűntek ki a smaragdzöld lombú fák koszorújából, s már a hintóból lehetett látni a korra jellemző, művészien díszített ablakokat. Magamban elképzeltem, milyen gyönyörű lehet, mikor a reggeli napsugarak keresztülsütnek ezeken az ablakokon, s egyszeriben minden kétségem elszállt a nyaralással kapcsolatban. Ahogy közeledtünk, egyre pontosabb képet kaptam a villáról: a kétszintű épület mind a földszinten, mind az emeleten rendelkezett erkéllyel, amely tökéletes kilátást biztosított az utcára, s úgy sejtettem, az öreg Balaton vizére is. Áttört kődíszítés, apró mintás festés varázsolta még szebbé a Sári-villát, s éreztem, ide még visszatérek egyszer életemben.
- Üdvözlöm Önöket a Sári-villában – köszöntött minket egy idősebb úr, mikor egy inas bekísért minket a villába. Kissé pocakos volt, de jól szabott öltönye kellemes kinézetet kölcsönzött neki. Szürke szemei vidáman csillogtak, míg rövid bajsza alatt kedves mosoly bujkált. – Kérem, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Lórántfy János vagyok, a Sári-villa tulajdonosa – nyújtott kezet apámnak.
- Üdvözlöm – fogott kezet vele édesapám. – Kaltenecker István, a feleségem Erzsébet, s a lányunk, Friderika – mutatott be minket is, mire mindketten egy-egy kézcsókot kaptunk a tulajtól. – Örülök, hogy megismerkedhettünk.
- Én is, nagyon örülök! – mosolygott szélesen Lórántfy. – Remélem, jól utaztak, szerencsére errefelé elég jók az utak. Szívesen megmutatnám Önöknek a villát, de ha a hölgyek szeretnének felfrissülni, máris szólok a szobalánynak, hogy vezesse Önöket a szobájukhoz – láttam, ahogyan édesanyám már épp levegőt venne a válaszadáshoz, de ebben a pillanatban egy hang szakította félbe szándékát.
- Bácsikám, megérkeztek az új bérlők? – hallatszott a tulajdonos háta mögül, mire mindannyian odafordultunk. Egy nálam pár éves idősebb fiú állt mögötte, tipikus diák öltözetben: fekete paszománnyal díszített Kazinczy-viseletet hordott, így azonnal megmondható volt, hogy bölcsészhallgató. Szemei nagybátyjához hasonlóan vidáman csillogtak, bár mintha egy kevés pimaszság is elbújt volna bennük. Édesapám erre mindig csak legyintett, mondván az egyetemisták már csak ilyenek.
- Több tiszteletet, fiam! – szólt rá Lórántfy, bár a fiút ez látszólag nem hatotta meg. Magabiztos léptekkel nagybátyja mellé állt, miközben szüntelenül mosolygott. – Kérem, bocsássanak meg unokaöcsém udvariatlan viselkedése miatt. Engedjék meg, hogy bemutassam legkisebb húgom fiát, Szemerédi Károlyt. Jelenleg bölcsészhallgató, újságírónak készül. Ne kérdezzék, hogy miből fog megélni, ez már az ő baja. Jelenleg a járási újságnál gyakornok, s mivel nem messze található a szerkesztőség, néha meglátogat engem is. Ígérem, nem fogja Önöket zavarni a pihenésben. Ugye, Károly?
- Természetesen, bácsikám. Bűn lenne ilyen szép hölgyeket megzavarni a pihenésben és a kikapcsolódásban – édesapám erre halkan felkuncogott, ahelyett, hogy felháborodott volna a fiú szemtelenségén.
- Semmi gond, fiam, szívesen látunk vacsorára, ha megunnád a magányt – fogott kezet az újságíróval.
- Köszönöm, élni fogok a lehetőséggel – mosolygott édesapámra, s én eltűnődve figyeltem a fiú minden mozdulatát. Rossz szokásom volt, hogy megfigyelem a körülöttem lévő emberek viselkedését, mozdulatait, tekintetét, egyszóval mindent, ami nem az aktuális mondanivalójuk. Sokszor észrevettem, ha valakinek hamis a mosolya, vagy épp nem olyan szándékkal fordult felém, amit első ránézésre mutatott. Most is kerestem a hamisságra, sunyiságra utaló jeleket, de nem volt. Csak egy átlagos bölcsészhallgató állt velem szemben, aki tipikus egyetemistaként úgy érezte, övé a világ. Halványan elmosolyodtam a kissé abszurd gondolatra, s magamban üdvözöltem a nyár hátralévő részét.


*


Újabb gyilkosság a kedvelt nyaralóhelyen
Tegnap délután újabb gyilkosság történt Balatonalmádin, a kedvelt tisztviselői nyaralóhelyen. Este holtan találták a Pálfy család két hölgy tagját, Pálfy Rékát és lányát, Pálfy Alizt. Feltehetőleg a koradélutáni órákban hunytak el, méreg által, ahogyan az előző két gyilkosság esetén is. A rendőri szervek úgy vélik, sorozatgyilkosról van szó. Nem tudni, mi céllal öl, s hogy csak véletlen választja-e áldozatait, esetleg korábban is ismerte őket. A nyomozás vezetői óvatosságra intenek mindenkit a környéken.
Sz.K.

 

Döbbenten olvastam a járási újság egyik rövid cikkét. Még két hete sem voltunk itt, de rögtön egy ilyen esetbe botlottam bele. Édesapám nem szerette, hogy lány létemre újságot olvasok, de édesanyám mellett megtanulta, hogy nincs más választása. Makacs, olykor már konoknak nevezhető természetemet egyenesen édesanyámtól örököltem, s szüleim nagy bánatára egy csepp sem jutott nekem apám belenyugvó természetéből. Néha még saját magammal szemben is makacs voltam, bár ilyenkor képtelen voltam kiigazodni a gondolataimon. Visszatérve a cikkre, szinte villámcsapásként sújtott le rám a hír. „Tegnap délután újabb gyilkosság történt…” – ez pontosan arra utalt, hogy már több ilyen eset is történt. Vajon hányadik volt a mostani? Hirtelen elfogott a kíváncsiság, hogy mindent megtudjak az itteni történésekről, s erre a legjobb hely…
- Édesanyám – léptem anyámhoz, aki épp az emeleti erkélyen fogyasztotta reggeli kávéját, - szeretnék ma lemenni a községbe, vennék egy szalmakalapot. Mióta itt vagyunk, nagyon süt a nap, s én otthon felejtettem a tántitól kapott kalapot.
- Értem, kislányom – mosolygott anyám. – Nincs semmi gond, menj csak nyugodtan. Ha gondolod, megkérek valakit a személyzetből, hogy elkísérjen.
- Nem szükséges! – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Nem szeretnék a terhükre lenni, s nem tervezem, hogy sokáig elmennék. Sietek, hogy ebédre visszaérjek – még láttam, hogy int nekem, majd visszafordult a kezében tartott csészéhez. Mosollyal az arcomon indultam neki a sétának, korán sem azzal a céllal, hogy szalmakalapot vegyek. Pedig tényleg otthon hagytam a sajátomat.
A balatonalmádi piactér volt az egyik legszebb hely, amit eddig láttam. Hatalmas, hűs árnyékot adó platánfák alatt kicsi asztalokon árulták portékájukat a kereskedők, kézművesek. Voltak ott virágárusok, férfi és női kalapkészítők, rövidárut kínáló nénik, s gyümölcslekvárjaikat kóstoltató asszonyok is. Lehetett kapni mézet, kenyeret, tejet, amit csak megkívánt az ember. Igyekeztem szóba elegyedni szinte mindegyik árussal, de sosem tudtam rákérdezni a gyilkosságokra, így egyre kevesebb lelkesedéssel folytattam „nyomozásomat”. Végül csalódottan ültem le az egyik padra, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szikrázóan csillogó Balatonra.
- Csak nem Kaltenecker kisasszonyhoz van szerencsém? – hallottam meg egy hangot. Mikor oldalra fordítottam fejem, rögtön észrevettem a Sári-villa tulajdonosának unokaöccsét, Károlyt. Mosolyogva álltam föl, s mikor elém ért, egy illedelmes kézcsókkal üdvözölt. – Milyen szerencse, hogy találkoztunk, így legalább valami szép dolog is történik ma velem – szavai hatására éreztem, hogy kissé elpirulok, de igyekeztem uralkodni vonásaimon.
- Talán olyan rossz napja volt eddig? Pedig még a déli harangszó sem hangzott el! – ültünk vissza mindketten a padra.
- Ez igaz, kedves Friderika, de az én munkámban sajnos mindig korán reggel érnek minket a rosszhírek. Jobban mondva még hajnalban – nem igazán értettem, miről beszél, de rögtön meg is adta a választ fel nem tett kérdésemre. – Tudja, néha nagyon nehéz az újságíróknak, mivel valakinek meg kell írni a halálesetekről, s más borzalmakról szóló híreket.
- Ezek szerint Ön is… - gondolkodtam el, s megvillant bennem a felismerés - Hát persze, Sz. K., azaz Szemerédi Károly! – kiáltottam halkan, mire ő érdeklődő tekintettel felém fordult.
- Ön is olvasta a cikket? – nézett rám meglepetten. – Remélem nem rettent meg a családja annyira, hogy itt hagyják ezt a gyönyörű helyet.
- Ó, nem, abban biztos lehet! – mosolyogtam megnyugtatóan. – Inkább a kíváncsiságomat keltette fel az írása. Ha jól emlékszem, azt írta, újabb gyilkosság történt, tehát nem ez volt az első eset, igaz?
- Pontosan.
- Akkor szabad megtudnom, hogy hány ilyen gyilkosság történt már? – láttam elsőre kissé meglepte a kérdésem, de hamar túllépett ezen, s válaszolt.
- Összesen három – felelt, miközben újra a víz felé fordult. – Olyan furcsa. Tudja, nagyon sok időt töltöttem ezen a környéken, jobban mondva itt nőttem fel. Pestre jártam gimnáziumba, kollégiumba, de minden nyáron leköltöztem bácsikámhoz és nénémhez. Becsületszavamra, ez volt a legbékésebb, legnyugodtabb hely az országban, erre most ilyen esetek történnek! Képzelje, Friderika, alig két hét leforgása alatt történt ez a három gyilkosság, s mindegyik méreg által! Annyira szörnyű… - csóválta meg a fejét szomorúan, s egy pillanatra az én szívem is elszorult. Visszanéztem a mögöttünk elterülő térre, s egyszerűen képtelen voltam elhinni ezeket a borzalmas híreket. Mindenhol boldogan mosolygó embereket láttam, karikával vagy búgócsigával játszó gyerekeket, vidám árusokat, s ebbe az idilli képbe egyszerűen nem fért bele egy sorozatgyilkos jelenléte.
- Valóban borzalmas – sóhajtottam. – Lehet tudni valamit a gyilkosról? – kérdeztem érdeklődve, mire egy újabb meglepett pillantást kaptam a fiútól.
- Még nem igazán – gondolkodott el. – Annyi biztos, hogy eddig kizárólag mérget használt, tehát valószínűleg ez a módszere.
- Tehát egy méregkeverő…
- Ami még valószínű, hogy az itt nyaralókat célozta meg, de azt nem tudni, miért. Ha megbocsájt – állt fel a padról, s én is követtem példáját. – Most el kell mennem, de remélem, találkozunk még – csókolt megint kezet búcsúzóul.
- Én is. A napokban, ha lesz ideje, szívesen látjuk vacsorára. Kérem, jöjjön el, édesapám is örülne – mosolyogtam, s válaszul csak megemelte kalapját. Egy ideig még eltűnődve néztem a távozó alakot, majd meghallottam a templom harangját, ami jelezte, ideje visszaindulnom.


*


Ígéretéhez híven Károlyt nem sokkal találkozásunk után vacsoránk vendégeként fogadhattuk. Édesapám és édesanyám is örömmel fogadták jelenlétét, mivel kezdtek unalmassá válni a hármasban elköltött étkezések. Otthon egy hét alatt legalább háromszor volt vendégünk. Vagy tántim látogatott meg minket, vagy apám egyik munkatársa, esetleg szomszédjaink köszöntek be hozzánk. Természetesen, sokszor mi mentünk vendégségbe, így viszont sosem volt unalmas egyetlen napunk sem. Mióta itt voltunk Balatonalmádin, nem volt vendégünk, s igazán senkit sem ismertünk a környéken, ami eléggé nyomasztóvá tette nyaralásunkat. A vacsora kellemesen telt, apám mindvégig egyetemi tanulmányairól faggatta Károlyt. A fiú könnyed stílusban, de bemutatkozásához képest nagyon is tisztelettudóan beszélt, miközben többször is megdicsérte anyám főztjét. No, igen, az én édesanyám. Bár otthon is, itt is volt szakácsnő, ha vendég jött, senki kedvéért sem adta ki kezéből a fogások elkészítését. A vacsora végén apám rákérdezett Károly gyakornoki munkájára, mire a fiú kissé elkomorodott. Kissé szűkszavúan elmesélte, hogy ő kapta meg a gyilkosságokról való tudósítás feladatát, ami elég nehéz feladat volt lelkileg számára. Elmesélte, hogy sokkal szívesebben írna társasági eseményekről, koncertekről, bálokról, de még az adott év mezőgazdasági helyzetéről is nagyobb kedvvel adna ki cikket, minthogy ilyen borzalmakról kelljen írnia. Végül édesanyám vetett véget a sorozatgyilkosságról való beszélgetésnek, mondván az ilyet ne asztalnál beszéljük meg, s főleg ne az én fülem hallatára. Megforgattam a szemem, mire Károlytól kaptam egy lopott pillantást. Persze, mintha nem én kérdezgettem volna az egészről pár nappal ezelőtt…
Már két hét is eltelt a harmadik gyilkosság óta, mikor édesapám egyik reggel, mikor az emeleti erkélyen olvastam, elém tette a járási újságot.
- Friderika, ezt látnod kell! Egyszerűen hihetetlen – kezembe vettem az újságot, s olvasni kezdtem a cikket, amire rámutatott.
Sorozatgyilkos a Balaton partján
A napokban újabb méreg általi gyilkosság történt Balatonalmádi csendes községében. Darvassy Kornéliát holtan találták a Hársfa-villában, ahol épp nyaralását töltötte. A rendőrség nem kíván részleteket megosztani a publikummal, de annyit tudni, hogy a hölgy szokatlan módon egyedül érkezett a nyaralóhelyre, s a villában csak pár személyzeti tag volt jelen, de egyikük sem látott semmit.
Mostanra biztosan kijelenthetjük, hogy sorozatgyilkosságról van szó. Nyár eleje óta ez a negyedik gyilkosság, amit a Méregkeverőnek elnevezett gyilkos követett el. A nyomozó szervek kérik, hogy akinek bármilyen információja van az esetekkel kapcsolatban, az jelentkezzen náluk, hogy minél hamarabb felkutassák a bűnözőt.
Sz.K.

- Ez hihetetlen… - motyogtam magam elé, s egyszerűn képtelen voltam felfogni, mi történt. Újabb gyilkosság, most már a negyedik, s a cikkből szinte sütött, hogy semmi információ a gyilkos kilétét illetően.
- Friderika, én sokat gondolkodtam – hallottam meg édesapám hangját. – Tudom, hogy édesanyád nagyon várta ezt az utat, s hogy nekem is pihennem kéne, de én féltelek titeket. Ennek a gyilkosnak az összes áldozata eddig nő volt, itt nyaraló hölgyek, s már a gondolat is megőrjít, hogy nektek bármi bajotok essen.
- Ha arra gondolsz – vágtam szavába óvatosan, - hogy hazamenjünk, akkor szerintem ez nem szükséges. Valószínűleg ezek a nők egyedül voltak, mikor megölték őket, hisz ha velük lett volna valaki, az biztosan vagy halott lenne, vagy megmentette volna őket. Te mindig itt vagy velünk, tehát ilyen félni valónk nincs. Ha megvizsgálunk még egy nézőpontot, akkor pedig biztos, hogy biztonságban vagyunk – mosolyogtam.
- Mire gondolsz, Friderika? – ülte le mellém édesapám.
- Ugyebár a gyilkos méreggel öl, amit leginkább valamilyen étellel vagy itallal lehet a másik szervezetébe bevinni. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, a gyilkosnak be kell férkőznie a házba, s az ételek, italok közelébe jutni. Ennek pedig feltétele, hogy valaki beengedje a gyilkost. Tudtommal hozzánk nem jár senki, tehát nincs semmi félni valónk! – mosolyogtam még szélesebben, s láttam, ahogyan apám szavaimon gondolkodik. Egy idő után arcán megjelent a felismerés, s vele együtt egy nyugodt mosoly.
- Igazad lehet, Frida. Mióta értesz te ilyesmihez? – nézett rám kíváncsian, de mire válaszolhattam volna, újra megszólalt. – Mit is beszélek! Hisz az én lányom vagy, s mindig is híres voltál gyors észjárásodról! Rendben, akkor maradunk, s szerintem édesanyádnak ne szóljunk semmit. Mit gondolsz?
- Jó ötlet – bólintottam. – Ne zaklassuk fel, így is megártott neki a sok aggódás – mosolyogtam, mire apámtól kaptam egy homlokcsókot.
- Büszke vagyok rád, kislányom! Mindezek ellenére szeretném, ha vigyáznál magadra, s ha lemész a községbe, kérj meg valakit a személyzetből, hogy kísérjen el. Most megyek, lepihenek, mielőtt még édesanyád küld el – intett, s visszalépett a házba. Nem mondom, hogy az én agyamban nem fordult meg a hazautazás gondolata, de szerencsére volt időm végiggondolni a körülményeket. Újra átolvastam a cikket, s a tekintetem egyszer csak megakadt a méregkeverő kifejezésen.
- Jó napot, Friderika! – hallottam meg egy ismerős hangot az utca felől. Kinéztem a kapu irányába, s rögtön észrevettem Károlyt. Szokásos diák öltözetében, vigyorogva integetett. Visszaintettem, s gyorsan lesiettem a bejárathoz, hogy üdvözölni tudjam.
- Jó napot! – köszöntem, mire egy kézcsókot kaptam válaszul. – Mi járatban errefelé? – tettem fel a költői kérdést, amit inkább én óhajtottam megválaszolni. – Remélem, azért jött, hogy elnézést kérjen az ötletem ellopásáért – korholtam meg játékosan, mire arcára bűnbánó kifejezést ült. Jobban mondva ült volna, ha nem vigyorog továbbra is.
- De igen, pontosan emiatt jöttem. Bocsánatért szeretnék esedezni, hogy elloptam a hölgy csodálatos ötletét – hajolt meg mélyen, mire elnevettem magam.
- Rendben, talán elfogadom – mosolyogtam. – Arra viszont ne számítson, hogy máskor is ilyen könnyen megbocsájtok – mondtam tettetett komolysággal.
- Egy percig sem gondoltam – vigyorodott el pimaszul, mire újra felnevettem. – Tulajdonképpen azért jöttem, hátha kíváncsi az ügyre. A múltkor felettébb érdeklődő volt, s nekem is jól esik megosztani valakivel a történetet.
- Természetes, hogy kíváncsi vagyok! – csaptam össze a kezeimet örömömben. – Jöjjön, üljünk le az erkélyen, onnan gyönyörű a kilátás – ezzel mindketten felsétálunk az emeletre, s ott folytattuk a beszélgetést. Elmesélt mindent, amit eddig megtudott, bár néha titoktartásra kért, mondván ezt elvileg nem szabadott volna elmondania. Majdnem ebédig beszélgettünk. Elmondta, hogy szinte semmi nyomravezető információ nincs a rendőrség kezében, csupán pár morzsa, de azok egyelőre jelentéktelennek tűnnek. Annyit tudnak, hogy gyorsan ható, nagyon erős méreggel dolgozik a gyilkos, ami hirtelen szívmegállást okoz az áldozatoknál, de igazán nem tudták azonosítani. Valószínűleg valamely mérgező növény kivonatát használja, ebből pedig arra következtettek, hogy vagy orvos, vagy patikus, vagy ilyen emberek közelében dolgozó személy lehet az elkövető, hisz csak ezek az emberek értenek ilyen tökéletesen a növények gyógyító vagy épp mérgező hatásához. A legfurcsább az áldozatok kiléte volt. Eddig csak nőket ölt, itt nyaralókat, de a hozzátartozók és a személyzetek tagjainak elmondása alapján az áldozatok egyáltalán nem ismerték egymást, és közös ismerőssel sem rendelkeztek. Mikor megemlítette az áldozatokat, elmeséltem, hogy én mire jutottam magamban. Érdeklődve hallgatta feltételezéseimet, majd megfogadta, hogy feltétlen beszámol a rendőrségnek gondolataimról. Még a déli harangszó előtt elköszönt, mert a szerkesztőségbe kellett sietnie, de az általa mesélt fejlemények nem mentek ki a fejemből. Egyszerűen képtelen ötletnek tűnt, hogy egy orvos vagy egy patikus, aki az emberek gyógyítására tette fel életét, képes lenne ölni. Ilyen hidegvérrel, ennyire egyszerűen. De ha nem orvos vagy patikus, ki más érthet még így a mérgekhez? Senki. Ez egyértelmű.


*


A hangulat egyre feszültebb volt a községben. Néha még lementem a piacra, hogy ajándékokat keressek, de a hangulat teljesen más volt, mint nyár elején. Sokan félve méregették egymást a téren; gyanakvóan nézegették az asszonyok lekvárjait, szörpjeit, mintha mérget akarnának bennük találni, s nem utolsó sorban messze elkerülték a tér jobb oldalán álló házat, ahol a helyi orvos és patikus lakott. Hazudnék, ha azt mondanám, az én lelkemben nem volt félelem. Féltem, de nem magam miatt. A tény rémisztett meg, hogy ilyesmi előfordulhat, s az a tehetetlenség, amit magam körül éreztem. Károly néha elmesélte, hogy egyszerűen semmire sem jut a rendőrség, s már mindenki feje felett ott lebeg Damoklész kardjaként az elbocsájtás, vagy még valami annál is rosszabb. A pár hete még nyüzsgő község egyszeriben vált pattanásig feszültté, s jókedv és nyugalom helyett a rettegés lett jellemző vendég a szívekben.
És akkor megtörtént az áttörés! Futótűzként terjedt szét a hír, miszerint találtak egy gyanúsítottat, aki tökéletesen megfelelt az előzetes feltételezéseknek. Volt egy férfi, magát gyógynövény-kereskedőnek mondó, aki sorra járta a nyaraló villákat, s ajánlotta portékáit. Mint kiderült, mindegyik gyilkosság helyszínén járt, s az áldozatok mind vásároltak tőle valamit, így kezdett megoldódni az eset. Azt még nem lehetett tudni, hogy pontosan miért ölte meg a nőket, de szinte biztos volt benne mindenki, hogy ő volt a tettes. Értett a növényi mérgekhez, kapcsolatban volt minden áldozattal, és könnyen bejuthatott a villákba is.
Mikor Károly megírta a gyilkos kézre kerítéséről szóló cikket, ami természetesen a járási újság címlapjára került, édesapám rögtön meghívta egy vacsorára, mivel kíváncsi volt az ügy részleteire. A fiatal újságíróról sugárzott, mennyire örül az ügy lezárásának, s természetesen írása sikerének is. Az ebéd alatt végig lelkesen mesélte, hogyan akadtak a titokzatos gyógynövényárus nyomára, miközben szinte nem is nyúlt az ételhez. Édesanyám néha maga figyelmeztette, hogy egyen, mert a végén nem lesz ereje, hogy folytassa az írást. A vacsora alatt végig figyeltem a fiú tekintetét: eleven tűz áradt belőle, szinte már megszállottság, mégis gyermeki naivitással tudott áradozni munkájáról. Egyszerűen sütött róla a színtiszta őszinteség, ami egyre vonzóbbá tette számomra személyiségét. Elmesélte, hogy az egyik orvosnak sikerült kimutatni, miszerint az áldozatokkal egy bizonyos piros gyűszűvirág mérge végzett, amit bár az orvosok néha-néha használtak gyógyításra, de közismert volt erős mérgező hatásáról. Mindhárman döbbenten hallgattuk a történetet, de meg is könnyebbültünk: most már visszatérhet a nyugalom és a béke mind a mi szívünkbe, mind Balatonalmádi levegőjébe. A vacsora után még mindannyian megittunk egy teát, s szüleim hamar nyugovóra tértek. Meghitt hangulat telepedett ránk, s Károly felajánlotta, hogy sétáljunk egyet a Sári-villa kertjében. Már rég besötétedett, de a kertben kis fáklyák adtak annyi fényt, hogy minden botorkálás nélkül lehessen sétálni a virágágyások közt.
- Olyan gyönyörű ez az este – sóhajtott mellettem a fiú, mire elmosolyodtam. – Végre minden megoldódott, s újra boldog lehet ez a község. Nem gondolja, Friderika? – fordult felém.
- Én is pontosan erre gondoltam – karoltam bele a felkínált kézbe. Így sétáltunk tovább, ami segített, mert a hosszú nap után ólomként nehezedett rám a fáradtság. – Most, hogy megoldódott a sorozatgyilkosság, miről fog írni? Ugye nem veszíti el a munkáját? – kérdeztem aggódva.
- Dehogyis! – nevetett fel könnyedén. – Nem a gyilkosságok miatt vettek fel, szerencsére. Mostantól végre olyan dolgokról írhatok, amiért újságíró lettem. Bálok, esküvők, társasági események. Mindig is ezek érdekeltek inkább, mint a világ borzalmai.
- Meg tudom érteni – feleltem halkan. Óvatosan homlokomhoz nyúltam, mert hirtelen fejfájás tört rám.
- Valami gond van? – kérdezte Károly. Egy pillanatra olyannak tűnt a hangja, mint aki jót szórakozik látható fájdalmamon, de elhessegettem a gondolatot.
- Csupán egy kis fejfájás. Biztosan a meleg miatt – mosolyodtam el halványan, de a fejem csak egyre jobban fájt, sőt, lassan már a szememet is nehéz volt nyitva tartani.
- Persze, biztosan a meleg miatt… - hallottam a fiú hangját, de egyre inkább távolinak tűnt. – Talán le kéne pihennie.
- Igen, igen, ez jó ötlet – suttogtam, s éreztem, hogy a karom lassan kicsúszik Károly fogásából, s testem a föld felé közelít. – Biztosan a meleg miatt – sóhajtottam elhalóan, mikor már a földön feküdtem. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, mintha minden porcikám egy-egy kődarab lett volna. Hirtelen a mellkasomhoz kaptam, mert szívem hevesen verni kezdett. Nem értettem mi van velem, s az is furcsa volt, hogy miért nem segít senki. Hisz az előbb Károly még itt állt mellettem, most pedig még a jelenlétét sem éreztem. Nem hallottam semmit, csak az egyre gyorsuló szívverésemet, s a fülemben zúgó vér hangját. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Utoljára még felpillantottam, s ekkor egy piros gyűszűvirág hervadó alakját láttam meg a fáklya narancsos fényében. Fáradtan hunytam le szemeimet, miközben lassan elsötétült a világ.


Rejtély a Sári-villában
Reggelre holtan találták a Sári-villa egyik nyaraló vendégét, Kaltenecker Friderikát. A rendőrség tehetetlenül áll az eset fölött, mert rejtélyes módon az elkövetés módja a hírhedt Méregkeverőre utal. Pár napja még arról olvashatott mindenki, hogy elkapták a veszélyes sorozatgyilkost, most pedig újabb gyilkosság történt, pontosan az ő módszerével! Kérdem én, kedves olvasók, mi állhat a háttérben? Egy másoló esetleg? Vagy talán nem a megfelelő személyt kapták el?
Rejtély, rejtély, rejtély – csak ezzel tudom leírni ezt az esetet. Kérem, bocsássák meg nekem felháborodott hangvételemet, de muszáj kifejeznem aggodalmamat. Eddig Balatonalmádi a béke és a nyugalom szigete volt egyre gyorsuló világunkban, mostanra viszont egy veszélyes, gyilkosságokkal teli hellyé vált. Csak remélni tudom, hogy a rendőrség mihamarabb pontot tesz ezen esetek végére, s újra üdvözölhetjük szeretett községünket. Senki sem érdemel oly szörnyű halált, mint a Méregkeverő áldozatai. Vigyázzanak magukra és szeretteikre, kedves olvasók, mert a halál bármely sarkon leselkedhet ránk!