Ballagó Petra:

A villa rejtélye


Egészen pontosan emlékszem mindenre. Ezerkilencszázötvenegy nyarán történt.  Tizenhét éves voltam.  A villa évek óta üresen állt. Ami nem is csoda, hiszen borzasztó állapotban volt a háború óta. A korábbi lakók emigráltak, maguk mögött hagytak mindent, s a korábban csodás Sári villa most az enyészeté vált. 
Egy fülledt nyári napon a cimboráimmal bandáztunk.  Bemásztunk a villa kertjébe, hogy ott ökörködjünk.  Igazi dzsungel volt. Elképzeltem, hogy hajdanán, mikor laktak még itt, micsoda pompás, szépen rendben tartott kert lehetett. Ahol finom urak és hölgyek teáztak egy ehhez hasonló nyári délutánon.  Ahogy ezen elmélkedtem, a legjobb cimborám, Misi füttyentett, hogy ő meg a többiek mennek fagylaltozni, menjek én is.  Hirtelen azonban olyan felhőszakadás kezdődött, hogy azt se tudtuk, hová meneküljünk előle. Misi és a többi fiú berohantak az utcában lévő kisboltba, én viszont ösztönösen a villa felé mentem. Azt hittem, az eresz alatt majd védelmet lelek, de a szél olyan erősen fújt, hogy az eső mind bevágott. Nem marad más választásom, muszáj volt megpróbálnom bejutni a villába. Az ajtó nem volt bezárva, ami nem is csoda, hiszen elég vacak állapotban volt. Tartottam tőle, hogy a villába lépve, szinte biztos, hogy rám omlik majd a mennyezet, egy tartógerenda, esetleg a fal, vagy egyszerűen beszakad alattam a padló, meghalok, és sosem találják meg a holttestemet. De legnagyobb megdöbbenésemre az ajtón belépve nem egy romos ház fogadott. Épp ellenkezőleg. A villa mintha még mindig fénykorában lenne; a padlón parketta, rajta a legfinomabb szőnyeg, a falakon családi fényképek, portrék. A villa belsejéből finom illatok terjengtek, evőeszközök és tányérok csörömpölése, és egy lágy női hang: „Gyerekek, kész az ebéd”. Éreztem, hogy zsong a fejem. Azt hittem, halucinálok. Hogy lehetséges mindez? A villa felső szintjéről gyerekzsivaj szűrődött, majd a falépcsőn hirtelen két kisebb gyerek nyargalászott le. Egy tíz éves forma fiú és egy hétév körüli kislány. A kislány sikongatva követte a bátyját. Észre se vettek, úgy rohantak el mellettem. Aztán ismét a lépcső irányába néztem, és akkor a lépcső tetején megpillantottam őt. Sosem láttam még nála szebbet. Olyan volt, akár egy álom. Hófehér ruhában, ébenfekete rövid hajával, mogyoróbarna szemeivel, rózsás ajkaival. Nem lehetett több tizennégynél. Hirtelen elindult felém, és én a torkomban éreztem a szívem dobogását. Hirtelen egy erélyes férfihang szűrődött a villa távolabbi helységéből: „Rebeka! Hol vagy már?!” A lány rám mosolygott, majd nevetve felelt: „Megyek már Papa!” Azután elsuhant mellettem és eltűnt a ház hátuljában. Levendula illatú parfümje sokáig ott lengett még körülöttem. Kábultan álltam még mindig egyhelyben és nem értettem. Aztán úgy döntöttem, megnézem magamnak a családot. Talán nem lesz baj belőle. Az ebéd hangjait követve eljutottam a villa étkezőjébe, és óvatosan benéztem a fal mögül. Rebeka ott ült a testvérei mellett, akik még mindig zsibongtak. Egyből észrevett, és rám mosolygott. Bárgyún visszamosolyogtam, majd óvatosan szemügyre vettem a családját.  Az apja tekintélyt parancsoló embernek tűnt. Nem biztos, hogy szívesen beszélgetnék vele egy asztalnál ülve. A felesége derűs, kissé nagyobb darab asszonyság, csupa kedvesség volt. A családi idillt a szolgálólány törte meg, aki mellettem robogott el úgy, hogy észre sem vett. Valamit súgott a ház urának fülébe, mire az felállt az asztaltól, és megindult felém. Páni félelem lett úrrá rajtam. Úristen, észrevettek. Most aztán mi lesz? El kell rejtőznöm gyorsan. De a férfi már ott is volt, én pedig remegve a falhoz lapultam, közben véletlenül ledöntöttem a mellettem álló asztalon álló vázát, s az a földre esett. Ő rám nézett, majd felhorkant: „Ica, takarítsa fel ezt itt nekem! És máskor vigyázzon, az asztal közepére tegye a vázát, hogy ne essen!” Ekkor esett le. Nem lát engem. A gyerekek is kijöttek megnézni az összetört vázát. Óvatosan meglengettem a kezem, hátha észrevesznek, de nem. Egyik se látott. Még mielőtt felolcsudhattam volna, a levendula illat megint megcsapta az orromat. Rebeka haladt el mellettem, és én öntudatlanul a nyomába eredtem föl az emeletre. Szobájának ajtaját nyitva hagyta, én pedig lopva bekukucskáltam. Ott ült az íróasztalánál, kezeit összekulcsolta az álla alatt és bánatosan nézett ki az előtte álló ablakon. Percekig néztem őt, ahogy egyhelyben ül. Még így is, ilyen bánatosan is gyönyörű volt. Aztán hirtelen felém fordult és megszólalt:
- Gyere be. Ne félj, tudom, hogy itt vagy.
- Te… Te látsz engem? – kérdeztem elképedve.
- Már észrevettelek, mikor a lépcső alján álltál. – felelte vidáman. – No, gyere már be!
- Hogy lehet, hogy te látsz engem, a többiek meg nem? – álltam értetlenül.
- Nem tudom. – vont vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – Talán kísértet vagy.
- Nem vagyok kísértet! – feleltem felháborodva – Hús-vér ember vagyok! Kettőnk közül te vagy inkább a kísértet! – bukott ki belőlem, de már meg is bántam.
- Één? – kerekedtek el a szemei, majd hirtelen elkomorult az arca – Talán igazad van. Hiszen nem élet ez. Minden nap ugyanúgy telik. Hiába várom, hogy írjon, vagy, hogy eljöjjön értem, úgysem fog.
- Kicsoda? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Hát Jean! – nézett fel csillogó szemekkel – Tudod, még Párizsban ismerkedtünk meg. Mielőtt ideköltöztünk, Balatonalmádiba. A papának nem tetszett, hogy folyton körüludvarol. Pedig tehetséges volt. Sokkal tehetségesebb, mint én. Csak nem volt elég pénze. Legalábbis a papa szerint. De hát nem lehet minden zsidó tehetős nem igaz? – nézett rám szinte segélykérően.
- Nem, persze, hogy nem. – próbáltam megnyugtatni.
- Egy éve nem kaptam tőle választ. Nézd, ez volt az utolsó levele. – mutatta a levelet az íróasztalán.
Óvatosan a levél aljára pillantottam, és megállt bennem az ütő. A dátum 1910. Július 12 volt.
- Baj van? – nézett rám Rebeka a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel.
- Milyen dátumot írunk ma? – kérdeztem riadtan.
- 1911. – felelte nyugodtan.  – Miért?
- Hogy miért? – fakadtam ki. – Azért, mert odakint éppen 1951. Júliusa van.
- Hogy mii? – kérdezte rémülten – Az hogy lehet? Akkor ez… azt jelenti, hogy én… én… meghaltam?
- Csak egy módon győződhetünk meg róla – léptem oda hozzá és megérintettem a vállát. Arra számítottam, hogy a teste átlátszó lesz és a kezem egyszerűen átmegy rajta. De pont ellenkezője történt. Rebeka hús-vér ember volt, az én kezem viszont áttetsző, akár a kísérteté.
- Ez nem lehet igaz! – ordítottam fel. – Nem, ez biztosan nem! Ez nem valóság! Én nem haltam meg! – forgattam kétségbeesetten a kezeimet magam előtt.
Rebeka ekkor felállt a székről, odaállt elém, és tenyerét a tenyeremhez helyezte. Az érintéstől hirtelen bizsergést éreztem, először a tenyeremen, majd ez a bizsergés hirtelen elindult felfelé a karomon, végig az egész testemen.
– Mi történik? – néztem rá kérdőn, de ő csak elmosolyodott, és lassan közel hajolt, majd az ajkunk összeért. Lehunytam a szemem. Az érintéstől hirtelen minden olyan könnyű lett.

– Hé, Jankó, minden rendben? – noszogatott Misi – Mit vigyorogsz itt, mint a tejbe tök?
- Hogy? – eszméltem fel. A villa előszobájában feküdtem, és a fejem iszonyatosan hasogatott. – Mi történt? – kérdeztem zavartan.
- Ez itt, ni, a fejedre esett! – mutatott fel egy képkeretet.
A képen egy család portréja volt. A Sári familiáé. Ott volt mindenki. Az apa, az anya, a két kisgyerek, és középen: Sári Rebeka. Álmodtam volna az egészet? Ahhoz eléggé valóságosnak tűnt. Misi segített feltápászkodni, majd kitámogatott az ajtón. Még utoljára felnéztem a lépcsőre, de nem volt ott senki. Aztán újra éreztem a levendula parfüm illatát. Mégsem álmodtam.


Vége